Mi vár a halakra az atomkorszakban? – olvashatjuk a júliusi szám vezércikkében. Az írás azt a témát járja körül, hogy az atomerőművek – mint az atomkorszak új létesítményei, a jövő olcsó energiaforrásai – miként hatnak majd a vizekre, a bennük lévő élőlényekre, főként a halakra. A közeljövő új jelensége lesz a természetes vizek hőterhelése, a sugárzó anyagok táplálékláncban tovahaladó áradata – egészen a konyhánkig… Látszólag veszélyes helyzetbe került az emberiség, de a szerző megnyugtat: „A tudomány őrt áll! De őrt állnak azok is, akik nem mindig, és főleg nem mindent bíznak a tudományra. Így például azok az óceántúli háziasszonyok, akik a piacra menet a bevásárló kosarakba Geiger-Müller sugárzásmérőt rejtenek, és mielőtt megvennék az ebédre való tengeri halat, fülükre illesztik annak hallgatókagylóját, kémlelik a ketyegő hangot.” (A XX. század második fele elhozta az atomkort. Az 1960-as évek elejére új tudományág született, a radioökológia. Azóta csodás eredmények látták meg a napvilágot és súlyos balesetek történtek. Ma is különös helyzet van: az „atomháború” és az „atombéke” fél évszázada csatázik egymással…)

A halászat gépesítése egyre sürgetőbb feladat lenne – írta Németh Sándor egykori szegedi főagronómus. Alaposan elemezte cikkében, hogy melyek lennének a legfontosabb gépesíteni valók (vízmozgatás szivattyúzással, csónakok hajtása, nád- és hínárvágás, gabona magtári be- és kitárolása, trágyaszórás, közúti halszállítás). A szerző nem ért egyet azokkal a lelkendezőkkel, akik a kor divatos viselkedésével élve, egy-egy szivattyú üzembe helyezésekor a halászat gépesítésének dinamikus fejlődéséről számolnak be. (Igaza volt! Országos gondunk, hogy a nagy sorozatban gyártott, ezért olcsóbb gépek alig alkalmazhatók mindenütt. Szakmánk nagysága és a tavak egyedi különbsége miatt egy-egy gépesítési feladat szinte a gyári, gyártási nullszériával kielégíthető. Ez pedig nagyon drága. És ez ma is így van.)

Nyári halászat a tógazdaságban címmel Antalfi Antal alapos tanulmányt írt erről a „nemszeretem” munkáról. Több előkészítési módszert bemutatott, így a csalianyag szakszerű etetését, a hálózást, a halkezelést, a vízfrissítést stb. Javaslata: a hajnali oxigénhiány elmúlta után és a késődélutáni órákban dolgozzunk. A meleg, déli órákban ne halásszunk. Tehergépkocsira 3–4 km-es távolságnál 1 kg körüli pontyokból 100 l vízben 25–30 kg-ot szállítsunk. (Ezt a cikket ma is érdemes átolvasniuk azoknak, akik járatlanok a témában. Történetileg is érdekes az 1957-es év: ekkor indult el a nyári piaci hal kereskedelmi forgalmazása. Azelőtt kuriózum volt a június-júliusi halászlé az éttermekben. Ezekben a hónapokban még a HTSZ-ek halászcsárdái is halhiánnyal küzdöttek. Ma már el se tudjuk képzelni, hogy a ponty fél évszázada még szezonális árucikk volt.)

A csehszlovákiai Zyvocisna vyroba szaklapban hosszabban foglalkoztak a különféle Chlorella zöldalgafajok nevelési és tömegtermelési viszonyaival. A legnagyobb, kísérletileg a legjobb termelési eredményt a 120–125 millió/ml sejtszámnál érték el. „Csak levegővel való szellőztetésnél literenként 3,18 g/nap biológiai massza volt az eredmény, mely mennyiség 10,2 g/nap-ra emelkedett, amikor a levegőhöz 10% CO2-t vegyítettek. Az eredmény igen alkalmas arra, hogy bizonyítékot szolgáltasson a Woynarovich-féle széntrágyázás értékének felméréséhez, hiszen az is lényegében széndioxidot juttat a vízbe, és ezzel fokozza a tavak produktivitását.” (A nagyvilág számos országában igazolták a Woynarovich-módszer halastavi hatékonyságát. Külföldön a tudós kutatók is elismerően szóltak a trágyázási technikáról, kiemelve azt, hogy minden víztípusnál hatásos megoldás.)

Aprócska hír: „A Halértékesítő vállalat 1957. első felében összesen 2350 q egy- és kétnyaras tenyészpontyot szállított a halastavak és a természetes vizek benépesítésére. A szállítás 90 halasvagon-fordulót tett ki.” (1956 tavaszán 1650 q tenyészpontyot szállítottak a HALÉRT vagonjaival a gazdaságok. A felfutás örvendetes, mert bizonyítja a tenyészanyag gyarapodását. A gazdaságok fuvarozóeszközei csak 1963-ra bővültek annyira, hogy a tenyészanyag-szállítás már teljes egészében közúton történhetett.)
Hosszabb cikk foglalkozott a „Tudomány és gyakorlat a természetes vizeken” témával.
A felvetett kérdések:
 
(1) a halasvizeket érintő iparosítás, öntözés, duzzasztás, erőművek létesítése – ugyanis ezek hatása a jövőben a szövetkezeti halászat létkérdése lehet.
 
(2) Előtérbe kerülhet a holtágak, természetes tavak, egyéb állóvizek népesítésének megoldása, az intenzívebb gazdálkodás érdekében. A HAKI (Bp.) már 7 éve foglalkozott a témával, s ígéretes eredményeik vannak.
 
(3) Nem ismerjük eléggé a természetes vizek összetett életét. A laboreredmények „egy az egyben” nem vihetők át a gyakorlatba. További kutatások kellenek. (Csak az utolsó ponthoz fűzök egy-két gondolatot. A kémiai vízelemzések alapján víztípusokat kapunk. Utalok Maucha Rezső csillagdiagramjára. A kevés víztípust látva az 1950-es évek végén a kiemelt kérdés az lett, hogy egy-egy halfaj számára alkalmas-e a vizünk. „Önmagával bizonyítson a hal!” – mondotta egykor Oeconomo György, a Halgazdasági Tröszt néhai főagronómusa. Ha egy halfaj életképes, jó a környezethez való alkalmazkodóképessége, akkor „kiharcolja” magának a megfelelő pozíciót. Tisztelt Olvasóm! Emlékezzünk csak az ezüstkárász hihetetlenül gyors térnyerésére. Hány és hány halfaj, keszegfélék, sügérfélék tűntek el rövid idő alatt a halgazdaságainkból és a tiszai holtágakból csupán azért, mert az ezüstkárász „elvette” az életfeltételeik valamelyikét. Ausztráliában a betelepített ponty tette ezt a természetesvízi halállománnyal. Azt mondhatnám, hogy egy-egy virulens halfaj szinte „magára szabja” a környezetét, olyasformán, mint a szabó teszi az öltönyeinkkel. A konfekciós ruházat csak a kezdetekben elég, de hogy a „környezeti öltözet” kényelmes, könnyű viseletű legyen, a testünkre, az alakunkra kell szabni! Egyes halaink erre jobban képesek, mint mások! A sok halfajnak együttesen és külön-külön is sokféle környezeti igénye és számtalan alkalmazkodóképessége létezik. Figyeljük meg, így lesznek az egyes vizeinknek nyertesei és vesztesei, diadalmas és porba sújtott halai. Új dinamikus egyensúly alakul ki és ez új feltételeket követel. Hogy mi mindenben? Ezt bizony jó lenne előre tudni!)

Milyen volt a balatoni süllőívás 1957-ben? – tette föl a kérdést a cikk címében Woynarovich Elek. Rossz eredménnyel zárult, mert az április 15–17-e közötti szélviharok fenekestől felforgatták a Balatont. A több mint 2500 süllőfészket vastag iszap lepte el, az ikrák befulladtak. Fontos megállapítás: a süllő ösztönösen nem tudja kiválasztani azokat az ívóhelyeket, ahol a kelés majd biztonságos lesz! Azért kellett ezt a szerzőnek kijelentenie, mert volt olyan „tudós”, aki 1956-ban ezt hirdette! (Ezzel a megállapítással a cikk írója felmentette azokat a tógazdasági haltenyésztőket is a hozzá nem értés vádja alól, akiket azért szapultak, mert a nagytavi ívatásuk eredményét olykor a szélviharok tönkre tették. Egykori főnökömet, Németh Sándort, 1958-ban szabotázzsal is megvádolták, mert hipofizálással kényszeríttette a pontyokat az ívásra, így azok nem találhatták meg az eszményi, védett ívóhelyet. Ez a cikk megmentette…)

Tasnádi Róbert