A legtöbb ember nem látja ezekben a halhullákban azt a tragédiát, amit egy nagy állat, vagy éppen ember hullája kiváltana. Ha egyes halhullákat látunk és azok nem méretesek, ügyet sem vetünk rájuk, ha méretes, gondoljuk, elpusztult, mert eljött az ideje, lejárt a pályája, mert minden élônek ez a vége. Ha pedig már több, vagy sok elpusztult halat látunk, akkor már gondolkodunk azon, hogy mi pusztította el a vizeknek ezeket a különleges lakóit, amelyek tulajdonképpen annak a legfejlettebb „tulajdonosai”. Több hal egyidejű elpusztulásának, fôként a tömeges pusztulásnak több oka lehet. Legtöbbször a „hivatalos” vizsgálat a pusztulás okának az oxigénhiányt mutatja ki, és azt feltételezi, hogy az oxigén hiányát valami szerves szennyezôdés okozta. Ha gyár vagy más szennyvíz-termelô üzem közelében van a pusztulás, az ok könnyen lehet mérgezés, káros anyag elengedése, amit a szennyezô nem mindig ismer el, mert minden kártevô – természetébôl adódóan – körömszakadtáig tagad, ártatlannak vallja magát. Életem során nagyon sok halpusztulás okának kivizsgálására hívtak meg. Amíg Magyarországon aktív voltam, de külföldön is, a fejlôdô országokban, sok tapasztalatot szerezhettem. Felhozok néhány hírhedt halpusztulást.
Amikor Fülek hazánkhoz tartozott, 1940-ben a zománcedény gyár úgy karácsony táján elhatározta, hogy savas kádjait kitakarítja, és a kádakat friss savval tölti fel. (A zománc felvitele elôtt a pléh lemezbôl készített edényt minden rozsdától, szennyezôdéstôl meg kell tisztítani. Erre való a savas lemaratás.) A „fáradt” savat éjszaka eresztették el, mely a gazdag halállományú Ipolyba folyt. A horgászok rögtön jelentették a Halélettani és Szennyvízvizsgáló Intézetnek, hogy nagy baj van itt. A halak apraja-nagyja a partra veti magát, és ott vergôdik ahelyett, hogy a vízbe menekülne. A sav bármennyire felhígult, marta a szerencsétlen állatok érzékeny kopoltyúját, azok kínjukban a partra ugráltak, és ott pusztultak el a számukra idegen élettérben. A füleki gyár mindent tagadott. Amikor pedig a savas kádak kiürítésére is fényt derítettem, a gyár a megvesztegetés kísérletétôl sem riadt vissza. Az ügyben indított pert elvesztette. A becslés szerint megállapított kárt meg kellett fizetni.
A háború alatt Albrecht fôherceg kérésére dr. Homonnay Nándor madarász kutatóval a Duna-Dráva háromszög madár- és halvilágát tanulmányoztuk hetekig Bellye és Kopács falvak közelében egy szigeten táborozva. Élelmünk nyersanyagairól a gazdaság erdészete gondoskodott. Magunknak fôztünk, sütöttünk, legtöbbször halat. A vízen járva hajnalban sokszor tapasztaltam, hogy a sűrű hinarasok ága-boga között igen sok halivadék és apró halhulla volt, amit a sirályok gyorsan eltávolítottak, de másnapra újra megismétlôdött a látvány. Fôként esô, felhôs nap után volt sok az apró halhulla. Feltűnô volt, hogy a halacskák mind lezárt és nem széttárt kopoltyúfedôvel pusztultak el. A széttárt kopoltyúfedô az oxigénhiány elôzetes jele a tapasztalat szerint. Késôbb rájöttem, hogy a széndioxid ölhette meg a szerencsétleneket. De ez késôbb kerül magyarázatra.
A következô eset már a háború utáni idôkben történt. A háború után újraépített gyáripar teljes gôzzel dolgozott a hazai szükségletek kielégítésére és a Szovjetuniónak szállítandó hatalmas „jóvátételre”. Így tett a gazdag halállományú Soroksári Dunaág mellett létesített Vörös Csillag Traktorgyár is. A gyár még generátorgáz-üzemű volt. A kokszból termelt generátorgáz mosóvize fenolt és nagy mennyiségű ammóniát mosott ki a gázból, ami a szennyvízzel a Dunaágba került. A halaknak lett egy kis „petróleumos rongy” íze a fenol származékoktól, de a háború utáni igen ínséges idôkben az éhség csillapítására az emberek sok mindent megettek. Mint a horgászok által megbízott halászat ellenôre, akkor ettem kutyafasírozottat is, amit egy Dunaág melléki lakos kóbor kutyák húsából igen szakszerűen készített el, és a Teleki téren árult. Míg vízben az ammónia még könnyen közömbösült, de a hóval takart, vastag jég alatt megtette mérgezô hatását. A horgászok észrevették a halak nyugtalanságát. Nagy léket vágtak a Dunaágon. Éjjelre pedig a halak tonnaszám tolták ki egymást a lékbôl a hóra. Az ammónia a kopoltyújukat marta. A mérgezés forrását az akkor még szennyvizekkel is foglalkozó intézetünk megtalálta, és fenoltalanító berendezést valamint az ammónia közömbösítését javasolta. De minderre már nem volt kb. 1 millió új forint. A jégen megfagyott több száz tonna hallal kapcsolatban a Rákosi titkárság azt a feladatot tűzte ki az intézetnek, hogy vizsgáljuk meg, nem lehetne-e a fagyott halakból hallisztet készíteni? Azt találtuk, hogy a halak fenolos íze a halliszt közvetítésével átmenne a tojásba, tejbe, húsba. Ezután a hullák döggödörbe kerültek.
A Rákosi idôk vége felé a szentestén cseng nálam a telefon. Másnap hajnalban a rétszilasi halgazdaság telelôihez kell kimenni az üzemeltetô Halgazdasági Tröszt kívánsága szerint. A gazdaság telelôinél elképesztô látvány fogadott. Az eladásra szánt közel kétkilós pontyok kitolták egymást a vízbôl, ezekbôl már csak néhány tátogott a parton, a vízben lévôk még mindig megkísérelték kínjukban a bizonytalan partot választani. Itt a Péti Nitrogén Művek volt a tettes, ami sok ammóniát eresztett a szennyvizébe pont karácsony este. Esetleg az ünnepen nem veszik észre, gondolta az illetékes, azt a pár halhullát majd elviszi a sárvízi csatorna sodra. A Péti Művek rajta vesztett, a telelôkben több milliós kár keletkezett. A halakat becsületes kereskedés már nem adhatta el.
1965-ben, már Tihanyból elküldve, a debreceni Kossuth Egyetem állattan tanára voltam, amikor márciusban telefonon hívott a Balatoni Halászati Vállalat, hogy sürgôsen utazzak Siófokra. Siófokon a kikötô melletti öbölben a süllôk sokasága úszkált bágyadtan a víz felszínén, nagyok, kicsik vegyesen. A süllô nem szokott a víz felszínén bandázni, a furcsa viselkedés rosszat sejtetett. A víz felszínén és a partra vetve már volt néhány süllôhulla. A bágyadtan úszkáló süllôk közül egy-egy kidugta az orrát a vízbôl, majd egész testében reszketni kezdett, ezután oldalra fordult és kiszenvedett. Ez a végsô agónia a pusztulás idegméreg hatásra utalt. Ezt azonnal megállapítottam. De honnan és hogyan került idegméreg a Balaton vizébe? Olyan klórozott szénhidrogén idegméreg pocokirtásra használt dieldrin formájában Somogy megyébôl kerülhetett a tóba, vagy mint késôbb kimutatták, a szúnyogirtásra használt DDT volt az okozó. A klórozott szénhidrogént a süllôk a táplálékon keresztül vehették fel. A zsírszövetek ezt raktározták. Ívás elôtt, amikor a hal mozgósítja a zsíranyagait, a méreg a vérbe, onnan az agyba jut, ahol kifejti pusztító hatását. A pusztulást azóta sem heverte ki a tó süllôállománya. A süllôvel együtt pusztult ki a süllô fôtáplálékát képezô varsinta (vágódurbincs) is, de ez akkor nem tűnt fel, mert a sirályok kikapkodták ezeket a víz felszínérôl, akkoriban sirálydögöket is találtak. A klórozott szénhidrogén okozta süllô és egyéb hal pusztulás el lett kenve, maszatolva. Ma sem tudjuk az igazságot.
A halak, amelyek széttárt kopoltyúfedôvel pusztulnak el, az oxigénhiány áldozatai, ez biztos. Az oxigén csökkenést a legtöbb halfaj észreveszi és a felszínre jön, pipál, végül elgyengül, elpusztul, ha nem változnak az oxigén viszonyok. Az oxigént elfogyasztják a halak elôl a baktériumok, sötétben az algák és a hínarak és folyamatosan minden élôlény. A rothadó szervesanyag elbontása igen sok oxigént igényel, és az elbontó baktériumok a melegebb vízben igen rámenôsek. A jól táplált, eutróf vizekben ezek az oxigén fogyasztók mind ott nyüzsögnek, de a halak is képesek védekezni.
Brazíliába halivadékot szállított a százhalombattai halszaporító. De hanyagságból a Karácsony és Újév között fogott ivadékhalat a tóparton azonnal zsákokba rakták, és a repülôtérre vitték. A halak kissé késve és dögölve érkeztek meg, úgy hogy a zsákokban még sok oxigén volt a víz felett. Tehát nem oxigénhiány volt a pusztulás oka, hanem az – amit sikerült megállapítanom -, hogy a halak kiürültek szállítás közben, az ürülékükön elszaporodott baktériumok által termelt széndioxid ölte meg az ivadékot. Széndioxidot minden lélegzô élôszervezet folyamatosan termel. Ennek el kell hagyni a szervezetet, illetôleg a sejteket, ahol anyagcsere termékekként folyamatosan termelôdik. A vízben a széndioxid diffúzió útján, energia felhasználás nélkül távozik a termelés helyérôl, ennek az a feltétele, hogy a külsô környezetben kisebb legyen a széndioxid koncentrációja (töménysége), mint a termelés helyén. Ez a vízben úgy érvényesül, hogy a testbôl kilépô széndioxid vízzel azonnal hidrokarbonát ionra ionizál, ha van a vízben szabad pozitív ion (nátrium, kálium, kalcium, magnézium, vas). Ha a széndioxid ionizálása nem történik meg, a széndioxid feldúsul, és visszafelé áramlik. A széndioxid súlyos sejtméreg. A bor forrásakor történô „pincehalál” bizonyítja ezt. Ha tehát a vízben a testbôl, a sejtbôl kilépô széndioxid nem képes valami okból ionizálni, ez a lélegzô élôlény életébe kerül. A halivadék szállító zsákokban elfogyott a kation, és a szabad széndioxid megölte a halakat. A pusztulás oka nem oxigénhiány volt, hanem széndioxid mérgezés.
Brazíliában egy Okos Jankó esôvizet akart halikra keltetésre felhasználni, megtakarítva a szivattyúzás költségeit és fáradságát. Az esôvízben az ikra hamarosan elhalványult, elpusztult, de ez volt a sorsa a kikelt lárvának is. A pusztulást az esôvízben levô, levegôbôl kioldott sok széndioxid okozhatta és a kation nélküliség. A széndioxid által elpusztított halak kopoltyúfedôje feszesen le van zárva. A lezárt kopoltyúfedôk a védekezés jelei.
Amint láttuk, a maró anyagok kiugrásra késztetik a halakat a vízbôl. Az oxigénhiányt a természetben oxigén csökkenés elôzi meg, ez pedig a legtöbb halfaj esetében nyugtalanságot, a felszínre úszást, pipálást, vagy menekülést eredményez. A széttárt kopoltyúfedô biztos jele az oxigénhiány okozta pusztulásnak. A széndioxid mérgezés, ami sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, gyors halált okoz, és a kopoltyúfedôk feszesen lezártak. A folyókban leggyakoribb a fenéken történô pusztulás. A hullát jóval távolabb lökik a felszínre a testben keletkezô gázok. Ezért nem volna szabad engedélyezni, hogy a gyárak, közületek a folyó sodorvonalába, a fenékre eresszék szennyvizeiket.
Igen kérdéses, hogy mi okozta a balatoni angolnapusztulást. A paraziták nem pusztítják el a gazdaállatot, mert ezzel saját sorsukat pecsételnék meg. Valószínűbb az, hogy az a méreg játszott közre, amit a szúnyogok irtására használtak a kelleténél nagyobb töménységben. Az angolna bôre igen vastag, csak napok múlva vetették fel a testben fejlôdô gázok a fenéken elpusztult angolnákat, amelyeket a TV hetekig szemléltetett a halászat bűnösségének bizonyítására, vagy a vendégek elriasztására?
A halak nem egyformán érzékenyek az oxigéntartalommal kapcsolatban. A halastóban hajnalban már a nagy pontyok döglenek oxigénhiány következtében, amikor a pontyivadék még nem is pipál a felszínen. A keszegfélék legtöbbje érzékenyebb, hamarabb pusztul, mint a ponty. A ragadozók esetében a süllô, sügér, csuka, harcsa az érzékenységi sorrend.
A felkavart, a kopoltyúlemezkékre tapadt finom iszap is fulladást okozhat. Amikor az ilyen „iszapos” halat tiszta vízbe tesszük, elsô mozdulatra a hal kifújja a kopoltyúlemezkék közül az iszapot, tehát védekezik.
Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a kis adagokban vízbe jutó mérgezô szervesanyagokat az algák beépíthetik a testükbe és ez utat nyit arra, hogy a többi alsóbbrendű szervezet útján a halakban is felhalmozódhat ez a méreg. A méreganyagok a májban, zsírszövetekben halmozódnak fel legtöbbször. A hal csak akkor pusztul el, ha „túlcsordul a pohár”, vagy ívás elôtt a zsírjait mozgósítja, és az ott megtartott méreg a vérbe jut. A vegyipar és annak a természetes vizekbe kikerülô maradványai , szennyezô anyagai még sok bajt okozhatnak a vízben és a halon keresztül egészségünknek, a gyógyításnak. A vizek szennyezését és az ebbôl fakadó halpusztulásokat nem lehet és nem szabad könnyelműen, felületesen kezelni. Az a víz, amiben a halak pusztulnak, nem egészséges. Az egészségre ártalmas víz alattomosan árt nekünk, a vizek használóinak, de a lakosságnak is. A halpusztulások oka igen sokféle lehet, és minden esetben alapos kivizsgálást érdemelnek. A pusztulás valós okának a kiderítése nem csak a halak és a halállomány érdekében szükséges, hanem az emberek, a lakosság érdekében is. A halpusztulás nem csak a tulajdonosok kára, hanem a víz megrontásával az érintett lakosság kára is. Hazánkban sokszor volt és van halpusztulás, de annak valódi okát csak igen kevés esetben derítették fel és igen kevés volt a felelôsségre vonás, komoly kártérítés. A horgászat sem mehet el érzéketlenül, felületes vizsgálattal a halpusztulások mellett.
Dr. Woynarovich Elek
