A kovácsmester munkássága

A régi idők életében a kovácsok munkája nélkülözhetetlen volt, így a mesterek között is megkülönböztetett hely és tisztelet övezte őket. Magyarországon a honfoglalástól kezdődően fontos szerepük volt: ők készítették, javították a parasztemberek mindennapi szerszámait, s az ekevas-igazítás, élezés, edzés, a kocsi és a szekér vasalása, javítása, ajtó- és ablakvasalások, zárak, zablák, kengyelek, patkók készítése is az ő feladatuk volt. Szerszámaik egy részét is maguk készítették: kalapácsokat, fogókat, vágóeszközöket. A városi és mezővárosi kovácsok önálló műhellyel rendelkeztek, azonban közülük nem mindenki értett a patkoláshoz – ők szerszámkovácsok voltak.

kovács

Kovácsmester munka közben. Debrecen – Haranghy György felvétele, é.n.

A lovak, tehenek patkolása külön szakértelmet követelt, hiszen a gyakorlatlan, hozzá nem értő kovács munkaképtelenné tehette a jószágot, ha nem a megfelelő helyre verte a szöget. A speciális érzéket és tudást igénylő feladatokat a patkolókovácsok látták el. Itt gyorsan, pontosan, ugyanakkor kellő óvatossággal kell dolgozni, az állatokkal jó kapcsolatot teremteni, hogy a régi patkó eltávolítása, a pata faragása, reszelése, a megfelelő méretű új patkó kiválasztása, a felmelegített patkó patához igazítása, hűtése és csiszolása, szegelése, reszelése alatt a ló nyugodt maradjon, ne sérüljön sem ember, sem állat. A patkókat az állat lábán hat-nyolc hetente kell cserélni – nyáron gyakrabban, télen ritkábban, mivel ilyenkor a pata lassabban nő.

A rúgós lovak és ökrök patkolását a patkolókaloda segítette. Az ökröket, teheneket egy emelőszerkezettel ellátott kalodában lehetett patkolni. A kaloda négy tartóoszlopát mélyen a földbe rögzítették, oldalt pedig összekötő gerendák erősítették. Kötelet vagy láncot vetettek át az állat hasa alatt, s két emelőhengerrel felemelték. Az állatot így, függve vasalták meg. Az ökröknek is rendes patkót vasaltak. Volt nyári és téli vasalás. A legtöbb patkolókovács állatgyógyítással is foglalkozott.

A kovácsmesternek reggeltől késő estig talpon kellett lenni, úgyhogy kovácsnak csak a szegény ember gyereke ment, a gazdagabb mást is tanulhatott.

A hajdina felhasználása

Más néven pohánka, tatárka – régi gabonafajta, magját a búzához hasonlóan fogyasztják. Egykor csak Magyarország nyugati, északi, és északkeleti vidékein vetették: a rosszabb földeken, legtöbbször a learatott gabona helyébe, a tarló felhántolását követően, másodvetésként. Emberi fogyasztásra, és állati takarmányozásra egyaránt alkalmas volt: darálva vagy vízben áztatva kiváló takarmány volt sertés és baromfi számára. Ínséges időkben pedig, amikor nem termett elég búza, a rendes kenyérlisztet hajdinaliszttel pótolták.

hajdinaőrlés

Hajdinaőrlés kézi őrlővel. Darány, Somogy megye – Gönyey Sándor felvétele, 1926.

A hajdinahántolás nagyon munkaigényes. A kicsépelt és tisztított hajdinát fel kell gőzölni, majd napon vagy kemencében megszárogatni. A learatott, megszárított, kicsépelt magokat fogyasztották nyersen, pörkölve, egészben és liszt formában. Az egész magból hajdinalepény készült, a hántolt mag őrlésével előállított liszt pedig többféle hagyományos étel előállítására volt alkalmas. Kását és levest is főztek belőle, de ma már sütemények és palacsinta készítésénél is felhasználják.

A hajdinát mintegy negyedóráig vízben áztatva lerövidíthető a főzési ideje. Oroszországban, Ausztriában és Németországban a hántolt hajdinát köretként fogyasztják, mások kiváló minőségű sört főznek belőle. De nemcsak a növény magja hasznosítható. Héját párnatöltésre, csomagolásnál térkitöltő anyagként, ritkábban gyógyszeralapanyagként vagy tüzelőanyagként hasznosítják.

Őseink a hajdinát a magas vérnyomás kezelésére gyógynövényként is használták. Napjainkban azonban egyre több előnyös tulajdonságát kezdik megismerni: értékes vitaminforrás és antioxidáns – a B-vitamincsoport majdnem minden tagját tartalmazza. Az egészséges táplálkozás hívei már számontartják, mint az E-vitamin, a B2-vitamin és B1-vitamin forrását. Rosttartalma is kiemelkedően magas, így igen hatékony komoly betegségek megelőzésében, de a sugárterápia okozta egészségkárosodásoknak is gyógyszere. Kedvező élettani hatásait személyesen megtapasztalhatja, aki hajdinakenyeret, -pogácsát, -felfújtat vagy éppen vörösboros hajdinás tortát készít, vagy ellátogat a Tolna megyei Györére, ahol 2011 óta minden szeptemberben Hajdina Fesztivált rendeznek.

Házi méhészetek

Régen a cukrot drága pénzért, boltban árulták, ezért a családok a mézet használták édesítőszerként, csemegeként és gyógyszerként. Ezt maguk is elő tudták teremteni. A kertekbe méheseket telepítettek, szalmából, gyékényből vagy vesszőből fonott kasokat állítottak. Egész nyáron gyűjtötték a mézet: az akácvirágzás után jött a bükköny, a tisztesfű (amely a learatott búza utáni tarlóban nőtt), s a második akác, a napraforgó.

Mivel többféle mézelő növény volt, így újból és újból lehetett pergetni. Kirajzott a raj, s hat hét múlva tele volt a kaptár, megint rajzani készült. A méhekkel csak az tudott foglalkozni, aki otthon dolgozott: az iparosok és az idősek. Az öregek szerettek elvonulni a méhesbe – itt a méhek zümmögése mellett zavartalanul szunyókálhattak, beszélgettek, vagy szótlanul pipáztak.

méhészek

Méhes szalmakasokkal. Bogács, Borsod megye – Gönyey Sándor felvétele, é.n.

A népi hitvilágban a méz egészséget és boldogságot biztosító ételként szerepelt – édes íze révén –, abból a meggondolásból, hogy „amilyen a méz, olyan édes és egészséges legyen, aki elfogyasztja”. Ezért lakodalomban az új párral mézet kóstoltattak, s újév napján a család mézet fogyasztott, hogy elkövetkezendő életük is olyan legyen. A karácsonyi asztalnak is elmaradhatatlan kelléke volt a méz – a fokhagyma, az alma, a friss búza, a  só, és a bors mellett –, hogy egész évben védje a torokfájástól a család minden tagját.

A vele sütött finomság, a mézeskalács is ünnepi csemege volt, nélkülözhetetlen szerepét azonban betegség idején tapasztalták meg. Belső bajokra és külsőleg (sebgyógyításra) egyaránt rendkívül hasznosnak bizonyult (fájdalomcsillapító, fertőtlenítő, vértisztító, vérnyomáscsökkentő, stb.), ezért házi orvosságként minden háznál tartottak otthon mézet.

Növényvédelem az ürgék ellen

A Petőfi verséből ismert „fürge, pajkos ürgék” Európa keleti, délkeleti gyepes, nyílt területein élő, 20-24 cm hosszú, sárgásszürke rágcsálók (kisemlősök). Füleik aprók, farkuk 7 cm hosszú. Mély járatrendszerben élnek, melynek 4-5 cm átmérőjű lyuk jelzi a bejáratát. Nappal aktívak és mozgékonyak, felegyenesedve két lábra, figyelőállásban kémlelnek, veszély esetén füttyöt adnak, a járatba menekülnek, a nyílást pedig elzárják. Nyár végén betömik járataikat, s téli álomban, hibernált állapotban vészelik át a táplálékszegény időszakot. Tavasszal új járatot nyitnak.

Magokkal és rovarokkal táplálkoznak, ellenségeik a kerecsensólyom, réti héja, karvaly. Ezért élnek alacsonyfüves pusztán, mert magas fűben nem lennének biztonságban, ott nem vennék időben észre a ragadozó madarakat. A huszadik század közepéig kártevőként tartották őket számon, s kíméletlenül irtották őket, különösen, ha nagyon elszaporodtak, mivel egy ürgecsalád – a gabonaföldek közelében – 25 kg búzát is elfogyaszt évente.

Ürgeöntők. Magyarország – Kankovszky Ervin felvétele, 1925.

A korábbi évszázadokban – a vadászirodalmak tanúsága szerint – Nyugat-Európában kifüstöléssel fogták el (mint a rókát, borzot is), s ez a gyakorlat Európa déli területein és Ázsia-szerte még ma is él. Nálunk az ürgét vízzel öntötték ki földalatti járataiból, s ezt a vadászat kedvéért, pénzért és szükségből egyaránt végezték a fiúk, fiatal férfiak az Alföldön, Dunántúlon, és Észak-Magyarországon. A volt nagybirtokok fiatal béreslegényei vasárnaponként jártak ürgészni, mivel a levagdalt ürgefarkak után kisebb pénzösszeget kaptak az uradalomtól (míg a hörcsögöt, molnárgörényt a prémjéért vadászták).

Az ürgét azonban – nálunk és a környező országokban – ínség idején, illetve a szegény emberek a húsáért keresték, sütve, főzve fogyasztották, hagyományos ételnek számított (helyenként még ma is az). Népi gyógyítók az ürgemájat farkashályog ellen kenőcsként használták, míg a borz hája, zsírja a reumás testrészeket gyógyította, emellett főzésre, világításra, bőrpuhításra használták. A jászsági, a nagykunsági néphit szerint pedig az ürge bőréből készült erszényből a pénz soha nem fogyott ki.

Napjainkra az ürgeállomány olyannyira megfogyatkozott, hogy 1982-ben védetté nyilvánították, sőt fokozottan védetté, és 250.000 forintos bírságra számíthat, aki elpusztítja. Természetvédelmi szempontból, s a táplálékláncban is fontos szerepe van, hiszen – a szintén védett – kerecsensólyom, parlagi sas és molnárgörény fő tápláléka az ürge. Ezért minden év április 22-én, a Föld Napja alkalmából ürgelyukszámlálásra kerül sor, mert ugyan Európában ürgenagyhatalomnak számítunk, a faj nálunk is védelemre szorul, mivel a kontinens egész elterjedési területén veszélyeztetett. Az ürge 2015-ben megkapta az év emlőse megtisztelő címet, s a vele járó figyelmet és elismerést.

A szántóföld műveletei

A földművelést az elmúlt század(ok)ban is segítették komoly szakértelmet igénylő, bonyolult szerkezetek. Ilyen volt például a bolgárkerék. Magyarországon az 1870-es években jelentek meg a bolgárkertészek. Először az ország déli részén, később azonban minden nagyobb város környékén dolgoztak. Paprikát, paradicsomot, fejes salátát és uborkát termesztettek melegágyi hajtatással és öntözéssel.

A palántákat „trágyafűtésű” melegágyakban hajtatták, majd speciálisan elkészített, öntözőárkokkal ellátott ágyásokba ültették. Évente nyolcszor-tízszer öntöztek a következőképpen: kis, téglalap alakú ágyásokat készítettek, amelyeket hosszanti találkozásuknál és körben öntözőcsatornával láttak el. Ezekbe rövid időre nagy mennyiségű vizet engedtek, majd kapával egymás után sorban megnyitották a töltéseket. Az öntözővizet a bolgárkerék szolgáltatta. A nagyméretű fakereket ló vontatta körbe-körbe, ennek függőleges tengelye derékszögű áttétellel forgatta a vízszintes tengelyt, amelyen a vízemelő kerék volt.

Bolgárkerék – a bolgárkertészek munkaeszköze. Budapest /Zugló/ – Kankovszky Ervin felvétele, 1930.

A bolgárkertészek munkaközösségekben dolgoztak, s együtt is laktak, étkeztek. Tudásukat féltve őrizték, ezért magyar kisegítőket csak elvétve alkalmaztak. Az első világháborút követően létszámuk, jelentőségük csökkent. Hatásuk azonban – az ország több pontján termesztett primőrkultúrák révén – ma is kimutatható.