Izsó Sándor Gyomaendrődön született, helyben járt iskolába, majd Békéscsabán szerzett nyomdaipari végzettséget. Dolgozott az ország egyik legismertebb nyomdájában is. A tenyésztés szeretete már gyermekkorában kialakult benne. Édesapja mezőgazdaságban dolgozott, sok időt töltött állatok között, nagyszülei pedig szintén gazdálkodtak.
– A szabadidőmben kezdtem el érdeklődni az őshonos baromfitartás iránt. Amikor külön költöztem a szüleimtől, akkor kezdett igazán komolyabban foglalkoztatni a dolog – mesélte.
Az első tenyésztojásokat 2015-ben vásárolta Hódmezővásárhelyen, a Szegedi Tudományegyetem tangazdaságából. Az indulás ma már számára is emlékezetes történet.
Néha kiengedi őket az utcára is, ami a baromfiknak maga a Kánaán – Fotó: Izsó Sándor
– Kismotorral mentem a tojásokért, szakadt az eső, hátizsákban hoztam haza őket. De szépen kikeltek a kiscsirkék – idézte fel mosolyogva. A kezdetekben több tapasztalt tenyésztő is segítette. Külön megemlítette Mészáros Mihályt és dr. Szabolcs Istvánt, akik szerinte sokat tettek azért, hogy elmélyüljön az őshonos magyar fajták világában.
Kendermagossal kezdte, később érkezett a fogolyszínű és a sárga magyar tyúk, valamint az erdélyi kopasznyakú is. Ma elsősorban három magyar tyúkfajtát tart: fogolyszínűt, sárgát és kendermagost.
– Most jelenleg száz tyúkom van. Ötven fogolyszínű magyar, huszonöt sárga magyar és huszonöt kendermagos magyar tyúk. Mindegyik családhoz két kakas tartozik – mondta.
A csibéket is saját maga kelteti – Fotó: Izsó Sándor
A tenyésztő szerint nehéz eldönteni, melyik fajta a legjobb, mert mindegyiknek megvan a maga különlegessége.
A fogolyszínű magyar tyúkot kiváló tojóképessége és látványos tollazata miatt kedveli, a sárga magyart gyönyörű aranysárga színe miatt tartja különlegesnek, míg a kendermagos szerinte az a fajta, amelyről a legtöbb embernek elsőként a „magyar tyúk” jut eszébe.
Beszélt arról is, hogy a különböző magyar tyúkfajták egykor eltérő tájegységeken terjedtek el. A fogolyszínű inkább a Dunántúl dimbes-dombos vidékein volt jellemző, az Alföldön a sárga és a fehér magyar tyúk dominált, míg Erdélyben az erdélyi kopasznyakú volt elterjedt.
Izsó Sándor szerint az őshonos fajták egyik legnagyobb előnye az alkalmazkodóképességük és természetesebb tartásuk.
– Ezek nem olyanok, mint a modern tojóhibridek vagy húshibridek. Nem arra lettek nemesítve, hogy minél gyorsabban nőjenek vagy egész évben rekordmennyiséget tojjanak. Aki ilyent tart, annak be kell érnie kevesebb tojással. Cserébe tudom, mit esznek, tudom, hogyan vannak tartva, és azt is, hogy milyen tojást adnak – fogalmazott.
Tyúkjait hagyományos takarmánnyal eteti: kukoricával, búzával, napraforgóval és különféle magkeverékekkel. Emellett rendszeresen kapnak zöldtakarmányt is, és amikor ideje engedi, felügyelet mellett kiengedi őket a hátsó utcába kapirgálni.
Az őshonos, magyar baromfik közül talán a kendermagos a legnépszerűbb – Fotó: Izsó Sándor
A tenyésztő szerint az őshonos magyar fajták takarmányhasznosítása is kedvezőbb lehet bizonyos modern hibrideknél, ráadásul jóval ellenállóbbak.
Nemcsak tyúkokkal foglalkozik. Tart magyar kacsát is, különösen kedveli a tarka és a vadas színű magyar kacsát, valamint a fodros tollú magyar ludat.
A génmegőrzés számára kiemelten fontos ügy. Tagja a Magyar Génmegőrzők Egyesületének, amelyben mintegy kétszáz tenyésztő dolgozik azon, hogy ezek a régi magyar állatfajták fennmaradjanak.
Izsó Sándor emellett a magyar autosex tyúkgalambbal is foglalkozik, amelyet Gyomaendrődön tenyésztettek ki. A különleges galambfajta egyik érdekessége, hogy a kikelt fiókákról már az első pillanatban megállapítható, melyik lesz hím és melyik tojó.
A fiatal tenyésztő nemrég különdíjat nyert a gyomaendrődi jubileumi kiállításon, a következő nagy cél pedig a Hódmezővásárhelyen 14-én kezdődő Alföldi Állattenyésztési és Mezőgazda Napok.
Bár ma már komoly tenyészállománnyal rendelkezik, Sándor továbbra is ugyanazzal a lelkesedéssel beszél az állatairól, mint amikor tíz évvel ezelőtt hátizsákban hazavitte az első tojásokat a szakadó esőben.
Indexkép: Izsó Sándor
_fill_540x300_0.jpg)
