A poros főutcákon átgördülő, szél hajtotta ördögszekér szinte mindenki számára ismerős kép, pedig meglepő módon ennek a növénynek a története nem az amerikai préri közepén, hanem az orosz-ukrán vidéken kezdődött. Ez a kettős identitás – egyszerre vadnyugati szimbólum és idegen betolakodó – különösen izgalmassá teszi az ördögszekér históriáját.

Az ördögszekér kevésbé ismert, de botanikai körökben használt neve a homoki ballagófű. Ez a növény nem őshonos az amerikai kontinensen, hanem az 1800-as években inváziós fajként jelent meg, és gyorsan elterjedt Észak-Amerika síkságain, majd a világ más pontjain, például Kanadában, Ausztráliában, Argentínában és Dél-Afrikában is meghódította a száraz területeket. Hódító útját annak köszönheti, hogy rendkívül igénytelen: a legmostohább talajviszonyok között is képes túlélni, de ha egy kicsit is kedvező környezetbe kerül, villámgyorsan elszaporodik. Még a talaj típusa sem jelent számára különösebb kihívást, hiszen a korábban lazított föld szinte bármilyen formáját képes hasznosítani.

A ballagófű elképesztő alkalmazkodóképességét mutatja, hogy főgyökere akár két méterre is lehatol a talajban, így a szárazság sem jelent számára leküzdhetetlen akadályt. Az apró magoncok már csekély mennyiségű nedvesség hatására is napok alatt képesek olyan méretre nőni, mint egy focilabda, sőt előfordulnak ennél is termetesebb példányok.

A növény virágzás után magokat hoz, majd ősszel a tövénél elvékonyodva az első szélroham magával ragadja a „gömböcök” formájában leváló száraz növényeket. Ezek útközben nemcsak gyomokat szednek magukra, ezzel tovább növelve méretüket, hanem több százezer magot is szétszórnak, így biztosítva a faj gyors terjeszkedését új területeken.

Az amerikai gazdák számára az ördögszekér megjelenése az 1800-as évek végén komoly fejfájást okozott. 1880-ban Dél-Dakotában észlelték először nagyobb számban, és az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériumának jelezték is az ismeretlen betolakodót. Az illetékesek azonban egy évtizeden át nem tettek érdemi lépéseket, így mire 1890-ben komolyabban kezdték vizsgálni az ügyet, a növény már az egész országban elterjedt. A kilátástalan küzdelem annyira elkeserített egyes farmereket, hogy inkább felhagytak földjeik művelésével, és más vidékre költöztek, elmenekülve a kiirthatatlan gyom elől.

A kutatások később feltárták, hogy az amerikai invázió forrása egy dél-dakotai farm lehetett, ahol az 1870-es évek elején Oroszországból importált lenmag közé észrevétlenül ballagófűmagok keveredtek. Amikor a vetés megtörtént, ezek a magok is földbe kerültek, és mivel semmi nem állt útjukba, a növény akadálytalanul kezdett terjedni.

Az események láncolata tökéletes példája annak, hogyan vezethet egy apró, véletlen behurcolás egy egész kontinens ökológiai egyensúlyának felborulásához.

Az ördögszekér ma is problémás jelenség a mezőgazdaságban, hiszen rendkívül könnyű, így a szél akár több kilométerre is elsodorhatja, miközben folyamatosan magokat szór. Eredeti élőhelyén természetes kártevők gátolják a túlzott szaporodást, ám az új területeken ezek hiányoznak, ezért semmi nem szab határt a növény terjedésének.

Az emberi védekezés is nehézkes: a ballagófű nemcsak igénytelen, hanem a legtöbb vegyszerrel szemben ellenálló is. Ráadásul a száraz, szél által görgetett növényhalmok fokozottan tűzveszélyesek, mivel egyetlen szikra hatására is lángra lobbanhatnak. Mindezek ellenére Észak-Amerikában sokan új szerepet találtak neki: a western egyik legismertebb szimbólumát ma dekorációként is alkalmazzák, sőt ünnepi időszakokban nem ritka, hogy egy-egy nagy példányt karácsonyi díszekkel ékesítenek.

Forrás: greendex.hu

Indexkép: pexels.com