Válságban az Alföld vízháztartása: van felelős?

A 21. századi agrár- és környezeti kihívások középpontjában az Alföld vízháztartásának válsága áll. A történeti vízgazdálkodási beavatkozások öröksége, a klímaváltozás gyorsuló üteme és a földhasználat változásai együttesen vezettek el a mostani, kritikus ponthoz.

Dr. Jakab Gusztáv, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézetének egyetemi docense átfogó képet nyújt arról, miért és hogyan jutottunk ide – és milyen lépések segíthetnek a megmaradásban.

– A 19. századi Tisza- és mellékfolyó-szabályozások határozott céllal születtek – szögezi le elöljáróban Dr. Jakab Gusztáv –, kényszerű válaszok voltak az egyre súlyosabb árvízi helyzetre, és a felmerülő gazdasági igényekre. Akkoriban ugyan nem létezett rendszeres vízmércés adatgyűjtés, csupán eseti, helyszíni megfigyelésekre hagyatkozhattak a döntéshozók. A Kárpátokban végzett erdőirtások, az erdélyi és felvidéki vízgyűjtőkön történt mezőgazdasági térnyerés jelentősen gyorsította a lefolyási viszonyokat. Ennek következményeként az Alföldre egyre gyorsabban és nagyobb mennyiségben érkeztek az árhullámok, amelyek elhúzódó elöntéseket okoztak. Ez a helyzet nemcsak az árvízkezelést, de a hagyományos vízgazdálkodást is ellehetetlenítette – magyarázta.

A modern magyar vízgazdálkodás – különösen a második világháború előtti időszak – elsődleges célja az ármentesítés és a termelési célú vízelvezetés volt.

– Ez rövid távon valóban mezőgazdasági eredményekhez vezetett – mondja a kutató –, hosszú távon viszont kiszáradtak az alföldi vizes élőhelyek, a talajvízszint lesüllyedt, és megszűnt a táj vízháztartási egyensúlya. Ma már sem az infrastruktúra, sem a vízgyűjtők, sem a társadalmi struktúrák nem teszik lehetővé a szabályozás előtti rendszer visszahozatalát. A tanulságokat viszont le kell vonni – hangsúlyozza.

Az Alföld mára az egyik legveszélyeztetettebb régióvá vált: az aszályok és extrém árhullámok gyakran ugyanazon évben jelentkeznek.

– A vízvisszatartás kérdése ezért ma már nemcsak mezőgazdasági-technológiai, hanem társadalmi és egészségügyi kérdés is – mutat rá Jakab.

A táji léptékű párologtatás, például sekély tavak vagy elöntött rétek révén 1–2 °C-os mikroklíma-csökkenést eredményezhet. Ez helyi szinten is segítheti az éghajlati szélsőségek mérséklését és javítja a táj biológiai aktivitását, szervesanyagtermelését.

– A vízvisszatartás nem csupán új tározók létesítését jelenti – emeli ki –, hanem az egykori természetes medrek, mocsarak, belvizes rétek visszaállítását is. Ez nemcsak a vadvilág, de a talajvíz-utánpótlás és a mezőgazdasági termőképesség szempontjából is kulcsfontosságú. A Natura 2000-es területek jelentős része alkalmas lenne erre a célra. A meglévő, de leromlott állapotú vízügyi műtárgyak helyreállítása sürgető feladat. A szükségtelen gátak és csatornák viszont felszámolandó tájsebek. A Hortobágyi Nemzeti Park példája mutatja: ha több száz kilométernyi vízelvezető csatornát felszámolnak, az vízmegtartó kapacitást jelenthet – magyarázta a szakember.

A rendszerváltást követően a vízügyi infrastruktúra karbantartása leállt.

Dr. Jakab Gusztáv, mintha épp egy holdbéli tájon járna. Nem, ez a Föld és Magyarország ma Fotó: Dr. Jakab Gusztáv

– Az öntözőcsatornák és zsiliprendszerek jelentős része használhatatlan állapotba került – mutat rá a szakértő. – A csatornák feltöltése önmagában nem megoldás, hiszen a talajvízszintre gyakorolt hatása legfeljebb néhány száz méteres körben érezhető, és nem táji szinten.

A szakember szerint tehát a hosszú távú stratégia nem grandiózus, újonnan épített tározókban rejlik, hanem a már meglévő kisvizes rendszerek újjáélesztésében.

– Nem lehet mindent az államtól várni – figyelmeztet ugyanakkor Jakab Gusztáv. – Helyi szinten is tenni kell: esővizet gyűjteni háztartásokban, zöldtetők, zöldfelület-növelés, talajnedvesség-megtartás, földhasználat-váltás. Ezek mind olyan lépések, amelyek decentralizáltan is javíthatják a vízháztartást.

A vízmegtartás nem kizárólag öntözési kérdés. A talajvíz stabilizálása, az éghajlati szélsőségek mérséklése, az ökoszisztémák fennmaradása – ezek mind a társadalmi jólét zálogai is.

Már nemcsak az aljnövényzetet perzseli fel a napsütés és a hőség, kiszáradnak a fák is  Fotó: Dr. Jakab Gusztáv

Dr. Jakab Gusztáv hozzátette: a hazai gyepterületek állapota mára agrárökológiai válsággá vált. Jelentősen csökkent a gyepeken a biomassza hozama. Például egyre gyakrabban tapasztalható a sziki árpa (Hordeum hystrix) térnyerése, más értékesebb fűfélék rovására. Bár őshonos faj, legelőállat-takarmányozási értéke csekély: alacsony termetű, egynyári, kevés zöldtömeget adó növény. Szemben például a réti ecsetpázsittal, a sziki árpa nem képes kielégíteni a legelő jószág táplálékigényét. A biomasszahiány a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy hektáros gyepterületről gyakran mindössze egy-két bálányi széna gyűjthető be – sok esetben még az üzemanyagköltséget sem éri meg a betakarítás. A gazdák ezt a problémát már napi szinten érzékelik: egyes területek annyira leromlottak, hogy a gépek kiküldése is veszteséges.

– A szántókat az elsivatagosodás sújtja. Ez azonban nem abban ölt testet, mint azt sokan gondolják, azaz hogy előbb-utóbb olyan tájkép és növényzet alakul ki, mint a például a Szaharában, hanem szervesanyag-csökkenés, a talaj szerkezetének szétesése, a fedettség csökkenése miatti szélerózió és a vízhiány miatti termőképesség-romlás következik be. A talajok vízmegtartó képessége a szélsőségesen száraz periódusokban erősen visszaesett. Ez a kedvezőtlen tendencia nemcsak a tápanyagciklusokat rontja, hanem a mikroklímát is felmelegíti: nincs víz, ami párologna, így az energiabevitel közvetlenül a légkör felforrósítására fordítódik – ez az ördögi kör része.

A szakember szerint

a kukorica, mint sztenderd szántóföldi növény elérte teljesítőképessége határait,

főként az öntözés nélküli területeken. Ezért aki tud, öntözzön – de ez tőke-, infrastruktúra- és vízforrás-igényes. Aki nem tud, kísérletezzen más szárazságtűrő fajokkal – például termesszen cirkot, esetleg próbálkozzon a no-till eljárásokkal.

Ha ez sem megy: jöhet a visszagyepesítés és extenzív legeltetés.

A klímaváltozás hatása már nemcsak a szántóföldi termelésben, hanem a kertészetekben is érzékelhető.

Ha így megy tovább, nem pusztán a kukorica tűnik el a termelésből, hanem átalakul az Alföld egésze Fotó: Dr. Jakab Gusztáv

– A málna kiszárad, a füge viszont rekordokat dönt a termésmennyiséget tekintve – jegyezte meg. – A vízhiány miatt a talajvízszint még a folyókhoz közeli területeken is 1–2 métert csökkent. Az egész rendszer újragondolása szükséges. A klímaváltozás már nem a jövő – hanem a jelen kihívása.

– Nincs egységes recept – mondja zárásként Jakab Gusztáv. – Mindenkinek a saját lehetőségei szerint kell cselekednie. De tenni muszáj. A vízvisszatartás a túlélés záloga, nemcsak a mezőgazdaság, hanem a társadalom szempontjából is. Ha nem cselekszünk, nemcsak a kukorica tűnik el a földekről, hanem drámai, tájképi szintű átalakulással kell számolnunk az egész Alföldön.

Indexkép: Dr. Jakab Gusztáv