rilex adatlapja

Becenév:rilex

Csatlakozott:2010-10-02 21:09:35

Utolsó belépés:2020-11-26 06:38:26

Fórum hozzászólás:12910

Fórumhozzászólásai

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-13 10:21:35

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-10 22:16:35

    Válasz bandigh #64435. hozzászólására

    Az már földet ért. Illetve vizet... smile laugh
    "Vasárnap hajnalban fél 5 előtt az Indiai-óceánba, a Maldív-szigetek északi térségéhez közel landolt a Long March 5B.

    Közép-európai idő szerint 4 óra 24 perckor csapódott az Indiai-óceánba az a Hosszú Menetelés 5B nevű kínai hordozórakéta, mely az űrben épülő kínai űrállomás első modulját szállította az űrbe. A rakéta április végén letért Föld körüli pályájáról, majd irányíthatatlanul a Föld felé zuhant. A becsapódás helyszínét és pontos idejét nem lehetett előre meghatározni, most azonban vége a találgatásoknak:Az Amerikai Űrparancsnokság közleménye szerint egyelőre nincs arról hivatalos információ, hogy a rakéta ért-e szárazföldet, de az előzetes koordináták alapján az el nem égett rész a vízbe zuhant."

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-10 17:47:39

    Válasz Földönfuto #64433. hozzászólására

    Tegnap több olyan videot tett fel valaki a netre, ami hasonló volt, mint amit írtál. Kerestem is, hogy idehozom, de már nem találtam meg. smile mellow

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-08 21:47:21

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-04 22:40:57

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-03 20:22:11

    Ez a gyönyörű dal, és képsorok, szóljon azoknak az égi édesanyáknak, akik már testben nem lehetnek közöttünk. De örök emlékük ragyogó gyöngysora, a szívünket szikrázó fényként öleli át!

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-02 21:55:28

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-02 21:39:22

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-05-01 23:13:55

    A két édesanya
    Akitől hallottam ezt a történetet, amely a 40-es években a kaposvári kaszárnyában játszódott, már rég nem él.
    Restelkedve mesélte el, örök tanulságnak szánva, emléket állítva édesanyjának, és vele együtt az összes édesanyának.
    Ez a kiliti fiatalember a háborút megelőző évek valamelyikében „berukkolt” katonának. A sorkatonai szolgálata leteltével, ahogy akkor mondták, „bezupált”, továbbszolgáló szakaszvezető lett. Kemény falusi gyerekként könnyedén vette a katonai élet nehézségeiből fakadó akadályokat és hamarosan parolinján a három krumplivirágot felváltotta a nagyobbacska ezüst csillag, a stráf mellett. Ettől kezdve őrmester úrnak szólították.
    A tiszthelyettesek közé tartozott, de a szíve a bakákhoz is húzta. Nem tudta eldönteni, hogy most ő úr lett-e, vagy csak díszelgéskor azért kell fehér kesztyűt húznia, nehogy meglássák durva, vaskos, ekeszarv és „vasvella” feltörte kezét.
    Mi tagadás, tetszett neki az úribb élet, olyan helyeken is megfordulhatott, amiről korábban álmodni se mert. Egyszer-kétszer még kaszinóban is megfordult, és már néhány alkalommal moziban is volt, közvetlen elöljárója a törzsőrmester úr szemrevaló lányával.
    Mindemellett azonban a szakaszába tartozó katonákhoz igazságos és emberséges maradt.
    Egy napon a kaszárnya kapuügyeletesénél megjelent egy kis falusi öregasszony, sötét bő szoknyában, vállán berliner kendővel és az őrmester urat kereste. Az ügyeletes felszólt telefonon az őrmesternek:
    - Őrmester úr alázatosan jelentem egy öreg parasztasszony keresi, magával akar beszélni, engedelmével át is adom a telefont.
    A telefon máris a nénike kezében volt és csak úgy törtek elő a kis törékeny teremtésből a szavak:
    - Én vagyok az kis fiam! Az édesanyád! Hoztam egy kis hazait, felvinném, ha lehet.
    - Édesanyám, mondtam már, hogy ne itt keressen, hanem a városban találkozzunk.
    - Értem fiam, de legalább a kosárért szaladj le, és vidd fel magadnak. Hoztam egy kis disznótorost is, apád levágta a hízót.
    - Nem tudok lemenni most, várjon meg a kaszárnyával szemben a „kisbolt” előtt, hamarosan ott leszek.
    - Jól van kis fiam. Felelte az édesanya. Gondolatban megértette az ő, őrmester fiát. Hogy is mehetne ő egyszerű, falusi szegény asszony a nagyságos urak közé. Még megszólnák azt a gyereket, a szegényes anyja miatt!
    Időközben olyan dolog történt, amely teljesen felborította a korábbi helyzetet. Amint a kapuügyeletes telefonált az őrmesternek, belépett a kapun egy zászlós, aki akaratlanul is hallotta a beszélgetést. Rápillantott az öregasszonyra, és udvariasan üdvözölte:
    - Jó napot kívánok kedves nénikém, ki az a boldog ember, akinek ekkora pakkot hozott?
    Az asszony megmondta a fia nevét, de arra kérte a zászlóst, hogy senkinek ne említse az esetet, mert nem akarja, hogy az „őrmester úrnak” szégyenkezni kelljen falusi anyja miatt.
    - Bízza rám néném! Erre belekarolt a látogatóba, másik kezével felkapta a kosarat és máris vezette a megszeppent kiliti mamát arra az emeletre, ahol „úri ember” fia tartózkodott.
    A zászlós, a nénit maga elé engedve lépett be az őrmester szobájába, aki „vigyázz”- ba vágta magát:
    - Zászlós úr alázatosan jelentkezem! – dörrent belőle a regula, de szeme sarkából anyját figyelte. Két erő munkálkodott benne. Az egyik a katona, aki elöljárójával áll szemben, a másik az ősi emberi érzés, amikor egy gyermek rohanna anyjához.
    Az utóbbi erő, az a megzabolázhatatlan, szabályozhatatlan, mindennél nagyobb erő, a szülő anya szeretete legyőzte a katonai fegyelem felszínes hatalmát.
    A gyerek, és nem az őrmester úr, hanem a szerető gyermek egy ugrással az anyja előtt termett és már ölelte is ezt a drága kis falusi asszonyt.
    A zászlós egy darabig csak nézte ezt a szűnni nem akaró, megfogalmazhatatlan csodát, majd megszólalt:
    - Őrmester úr, ne mulassza el bemutatni az édesanyját a katonáinak! Bár én is megtehetném, de nekem már nem él az anyám. Elővett a zsebéből egy megsárgult kis képet és a fiú kezébe nyomta. A fotón egy kis falusi öregasszony volt. Az őrmester nézte a képet, majd nézte az édesanyját.
    - Zászlós úr, ezek szerint a maga édesanyja is…?
    - Igen őrmester úr, az én édesanyám is egy falusi paraszt asszony volt, aki felnevelt engem, és a többi testvéremet. Nagyon büszke vagyok az anyámra!
    Az őrmester legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
    - Le akartam tagadni az anyámat! Ezt a nagy bűnt megbocsájtja- e nekem az Istenem? Ezt a nagy vétket megbocsájtja- e nekem Édesanyám?!
    Amint anya és fia elmélyülten beszélgettek egymással, észre sem vették, hogy a zászlós kiment a szobából. Hamarosan visszatért az őrmester katonáival, az egész szakasszal, akik kétsoros vonalban felsorakoztak a folyosón.
    A nénike és a fia kiléptek a folyosóra. Az őrmester rápillantott katonáira és megszólalt:
    - Fiúk, bemutatom az édesanyámat.
    A zászlós „vigyázz-t” vezényelt, odalépett a nénike elé és tisztelgett neki.
    Ettől a naptól az őrmestert a katonái még jobban tisztelték, mint korábban. Az anyja pedig ugyanannyira szerette, mint annak előtte. Miért nem jobban? Mert ennél jobban már egy anya sem tud szeretni.
    Isten áldja az összes édesanyát!
    (Dudás Károly)

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-27 22:23:04

    Volt már....de annyira gyönyörű!!! smile blushing



  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-20 21:09:24

    "Meghalt 275… 248…214 többnyire idős, krónikus betegségben szenvedő beteg. " Minden nap halljuk és csak a számokra figyelünk. Vajon csökkennek, nőnek, hogyan változnak az adatok hétről hétre? De a számok, a statisztika mögött emberek vannak. Férfiak, nők, akik megöregedtek, akik már nem vágyakoznak, akik nem ezt érdemelték életük végén.

    Csendben tűnik el egy generáció, akikre legyintünk, mert éltek már eleget, már nem akarnak semmit az élettől, már nem hasznosak senkinek. Ezek közül az emberek közül, akik most a kórházban, elszigetelve, magányban élik meg földi létük végét, akad olyan, aki még megélte a háborút. Van, aki apja, anyja mellett segítkezett a romok eltakarításában.

    Meghalnak emberek, akiknek a kezét nem fogja senki, nem látogathatja meg őket egy rokon, csak lepedőbe csavarva elviszik idegenek és kimondják az ítéletet: covid.

    Ők még részesei voltak annak az örömnek, amikor megkapták az első Trabantjukat, Wartburgjukat. Még közösen építették a házaikat, mert egymásnak segíteni természetes volt. Izzadt atlétákban adogatták a tetőcserepeket, keverték a maltert, és az asszonyok velük nevettek, amikor téglaporos kezükkel felhörpintették a sörüket.

    Ezek az emberek még leültek beszélgetni egymással és valóban hittek egy jobb világban. Az iskolában azt tanulták, a becsületnél és tisztességnél fontosabb nem létezik. Aztán rájöttek, hogy mégiscsak, de addigra bőrükbe ivódott a munka, a szorgalom és az igazság szeretete. Nem voltak szentek, mert boldogulásukért biztosan kerestek kiskapukat, mégis volt bennük valami hatalmas erő, amellyel megteremtették a mai generáció jólétét.

    Úgy érezték, a háború után világban majd találnak egy olyan helyet, ahol értük szól a zene, ahol a bálban nekik muzsikál a zenész, és rájuk kacsint az a csinos lány, aki nem adja magát elsőre, mert szeretné, ha udvarolnának neki.

    Öregek, mondjuk, és a ráncos, csúnya kezek láttán elfordulunk, nem akarjuk megsimogatni. Abban a világban, amelyben talán értékesebb volt az adott szó, ahol a hétköznapi ember nem fulladt bele az élet habzsolásába, még meghallgatták egymást. Nem volt könnyebb az életük, hiszen a vágyak mindig is vágyak voltak, és hazugság lenne azt mondani, nem akartak többet vagy megelégedtek azzal, amijük van.

    Ez a generáció még tudta mi az az ünneplő ruha, hogyan kell felöltözni egy színházi előadáshoz vagy a templomba. A tiszteletet nem érezte nyűgnek, mert látta, hogy ha valaki elért valamit, akkor megdolgozott érte. A legtöbb esetben. A be-becsorgó nyugati jólétből megérezte, hogy a szürke Magyarországon nem színesedik meg az élet egyhamar. Mégis megtett mindent, hogy boldoguljon. Nem akart tizenöt percnyi hírnevet azért, hogy utána éveken át abból próbálja eladni a nevét.

    Minden nap meghalnak emberek, és mi, akik maradunk, nem törődünk ezzel. Egy keveset szörnyülködünk, de nem látjuk magunk előtt az andalgó fiatal párt, aki azon töprengett, vajon hogyan házasodjon össze, hiszen reményük sincs lakásra. Nem látja a finom, puha bőrű lányt, akinek ragyog a szeme, amikor a fiút hallgatja, hisz az megígéri neki, hogy egyszer elviszi a tengerhez, habár tudja, hogy sose lesz annyi pénze. És tudja a lány is, mégis belemosolyogja a reményt kettejük ölelésébe.

    Elengedjük az öregeket, mert már éltek eleget. Egyszer viszont mi is leszünk azok, akikre ezt mondják, és összesúgva megjegyzik, már bolondok vagyunk, szenilisek vagy haszontalanok.

    Világjárvány van és a félelem közepette úgy változik meg ez a világ, hogy főképp a saját mozink nézzük, nem látjuk mások filmjét. Fellélegzünk, hogy bennünket elkerült a baj, és a halál nem nálunk akar vendégeskedni.

    Nem 245-en, 216-an vagy akárhányan halnak meg ma, hanem ennyi apát, anyát, fivért, nővért, barátot veszít el a világ, amely soha többé nem lesz olyan, mint előző nap, amikor ők még itt voltak velünk.
    (írta: Hildaságok)

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-19 21:17:34

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-18 22:30:17

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-17 17:56:48

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-14 17:12:05

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-14 17:12:02

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-14 13:41:23

    Válasz mocsencsi1 #64400. hozzászólására

    Teljesen igazad van! smile laugh Esetleg a Fagifor és az Erigon szirup még. smile smile

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-13 18:21:03

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-09 22:35:47

    Így volt!!!
    A parlagfűben elbújva ettük a darazsas kukucskát és a hangyás papsajtot.
    Másztunk fára (máséra is), bújtunk árokba, gödörbe. Estünk és keltünk. Sőt gáncsoltak is, mégis eljutottunk valahová.
    Ha esett a hó, ettünk belőle.
    Ha eső, volt, hogy abból is.
    Utána a pocsolyákban játszottunk. Ha kezdte felszárítani a nap, akkor a cserepesre száradt sárban. Ha mélyebb volt és hamarabb poshadt, akkor abban.
    Ha permeteztek, kicsit jobban megtörőltük a gyümölcsöt. Ha kiírták, hogy permetezve, tudtuk, hogy nem is vigyáznak rá!
    Ha láttunk utcai kutat, ittunk. A csőréből. Egymás után mind. Aki nem tudta lenyomni, annak nyomtuk. Nem volt aki nem tudott inni és nem volt akinek nem volt a nyála rajta!
    Ha megvágtuk magunkat, lenyaltuk a vért. Ha fájt, csak egyedül sírtunk, mások előtt nem.
    Ha valami megcsípett, agyonnyomtuk.
    Ha kutya megharapott, máskor elkerültük.
    Ha tehettük, harcoltunk más gyerekcsapatokkal.
    Ha többen voltak, inkább fociztunk.
    Amire "kértek", mindent megcsináltunk otthon. Nem azért mert szerettük volna, hanem mert tudtuk, utána mehetünk csavarogni!
    Gazoltuk a kertet. Etettük az állatokat.
    Ha pollent, vagy port szívtunk lenyeltük, vagy kiköptük.
    A cserebogár nem egy óriásrém volt számunkra, hanem a nyár kezdete! Kipiszkáltuk a "lyukából" és a markunkban tartottuk, hogy csiklandozza. A lótetűt a tyúkoknak dobáltuk, azok meg mindig összevesztek érte.
    Annyi krumplibogár volt körülöttünk a bokrokon, mikor kézzel szedtük (nem permetezve volt akkoriban), hogy Spilberg sírt volna kameráért ha látja!
    Örültünk ha a tojást csupasz kézzel még melegen vihettük be az ólból a házba és kesztyűből is csak télit láttunk, eszünkbe sem jutott nyáron, kesztyű!
    Ha "vágás" volt a háznál, mostunk belet, ettünk sült vért. Ha szüret, akkor meg ittunk mustot hasmenésig.
    Ha zöld volt a gyümölcs, zölden ettük. Ha megérett, akkor úgy is jó volt!
    Ha elpusztult egy állat elástuk a kert végében és nem jött érte senki. Kis kedvenceinknek mind nevet adtunk és velünk éltek életük végéig.
    Emlékszünk rájuk örök életünkben.
    Nem volt edzőcipőnk, szandálban szaladgáltunk a fűben is és a kövek között is. Ha megvágta, vagy megszúrta a lábunkat egy rozsdás vas vagy szög, kaptunk egy tetanuszt. Vagy nem.
    És az a vas hol van? Már rég nincs. Mi meg itt vagyunk. Helye sem látszik már, csak emlékszünk rá! Miért? Mert erősít!
    Ha leégetett a nap, sziszegtünk. Begyógyult.
    Ha megtaknyosodtunk, kaptunk zsebkendőt és azzal jártunk iskolába!
    A legtöbben tudunk tüzet "rakni"! Hajaj, van aki nagyon.
    Hordtuk a szenet, vágtuk a fát, szedtünk szálkát! Mondjuk azt nem szerettük. Nem kellett jelezni, az autók kikerültek.
    Aki megtanult a 28-as biciklivel elindulni, az jutalmul akkortól vihette az öccsét, vagy húgát óvodába vele!
    Minden ami kölyökként a levegőn minket ért, az erősített.
    A levegő nekünk a legjobb élvezet!
    Ahogy jött, úgy mehet tovább!
    Mi maradunk.
    Ja és még valami:
    Akik előttem születtek, azok még bátrabbak!
    Szabó Sándor írása

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-04-09 16:28:26

    Ez borzasztó.... Lassan egy hónapja nem járt itt senki...smile ohmy

    Akkor dobjuk fel egy kicsit a hangulatot...smile wink
    Mert:

    "...Keserű az élet érzem
    Hozzál egy pálinkát nékem
    Úgy volt hogy jobb lesz de mégsem
    Mikor lesz ebből elég?..."


  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-27 14:58:29

    Válasz ...:::Pisti:::... #9559. hozzászólására

    Nem tudom, jól látható-e...? Az első fej után törött ketté...

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-27 13:41:37

    Nagyon köszönöm mindenkinek a segítséget! Jó, hogy ilyen sok segítőkész ember van itt. smile flowers
    Úgy néz ki, megoldódott a gond.
    Sikerül új vázat szerezni.

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-26 21:13:19

    Válasz Lackó #9549. hozzászólására

    Nagyon köszönöm előre is! Holnap lesz fotó.

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-26 21:12:24

    Válasz Mf-es? #9548. hozzászólására

    Persze, ez is egy megoldás.... lenne...

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-26 21:11:45

    Válasz 4755 #9547. hozzászólására

    Egyszerűen derékban kettétört. Holnap lefotózom.

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-26 16:59:10

    Válasz Bárány #9544. hozzászólására

    Ezt is nagyon köszi! smile flowers Velük mi is kapcsolatban állunk, sokmindent tudunk beszerezni tőlük.

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-26 16:47:39

    Válasz bandigh #9541. hozzászólására

    Azon már túl vagyunk. Nem menthető. smile crying

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-26 16:47:08

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-26 16:06:42

    Tudnátok tanácsot adni, hogy öt fejes váltaforgatós Vogel@Noot ekéhez honnan lehetne új vázat venni?
    Egyszerűen kettétört. smile crying

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-17 12:07:33

    Válasz Hús Futár #5717. hozzászólására

    Igeeeen... smile smile

    A külföldi film kategóriában pedig nekem az egyik leg-leg-leg....

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-16 22:36:26

    S ha már filmzenék.... smile wink

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-15 22:02:22

    Az este volt valamelyik tv-csatornán. smile rolleyes
    Már régen eszembe se jutott..... smile blushing

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-14 22:07:04

    ... s akkor mára mi is szólhatna szebben? smile blushing

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-07 15:37:39

    Néha úgy hozza az élet, hogy nincs lehetőséged megölelni azt, akit szeretsz. A nehéz időkben felértékelődik minden egyes szép szó, ilyenkor válik csak igazán fontossá, hogy megtanuljunk ölelni szavakkal, hogy megtanuljunk ölelni messziről.
    (Wellhello)


  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-07 08:42:03

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-07 08:40:34

    Válasz Bárány #5859. hozzászólására

    Igaz, hogy ott minden elfér, de én azért sajnálnám, ha azt a topicot is tönkretennék. :(( Pedig az éppen a Tiéd... Ne küldd őket oda, lécci! smile oops

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-06 22:45:32

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-02-06 22:24:32

    "...Tudom, hogy szamár vagy… megbántasz valakit, bár nem is akarod… visszavágsz, csak a visszavágás kedvéért… “Szellemes” vagy, és ha valaki visszaszellemeskedik, halálosan megsértődsz. Kapsz esetleg egy pofont, és rettenetesen igazságtalannak érzed – mint ahogy minden pofon igazságtalan -, de arra nem gondolsz, hogy ennek a pofonnak a szülőanyja a te kedélyes szellemességed volt… Vigyáznod kell magadra, mert az élet nem lesz kegyes hozzád!..." ( Fekete István)

    Mindenféle megbántás nélkül, de azért remélem, néhány ember magára ismer...S netalán tán magába száll...

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-27 22:25:47

    smile cryingsmile cryingsmile crying

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-25 21:41:22

    Moldova György: Lefelé a lejtőn
    Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:
    – Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám, se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot és megtanultam síelni. A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim „hamiskártyásnak” kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek, de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált.
    A Normafa laposabb lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam, egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal. Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy csodálatos egybeszabott kék síoverált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt. És este – mert azért nem akartam túl sok szemtanút, ott álltam a tubenthali pályán. Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából, hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam. Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is, úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem és nem láttam senkit, lekuporodtam. Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes natúr szépségemben mutatkoztam. Egyszóval lekuporodtam és a költővel szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre a síléc megindult alattam – úgy látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet. Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam és kísérteties sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon. Mit mondjak, voltam már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban:
    – Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.
    Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni, kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a bugyimat. A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az elsősegélyhelyre. A bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába. Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.
    – Ön szintén kezdő, uram?
    – Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok és most először sérültem meg.
    – Mi történt?
    – Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a vakbél-operációjának a
    helye is látszott, egyébről nem is beszélve. Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem, hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány. Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?
    – Én is – mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a nyolcnapi üdülési díjat.

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-25 21:41:05

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-25 21:27:29

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-25 21:23:42


    "Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel..."
    Fekete István
    1900.január 26-án született a legolvasottabb magyar író.
    A természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá.Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni.
    Leghíresebb regényei: Bogáncs;Téli berek; Lutra; Vuk; Kele; Csí és a Tüskevár,mely örök olvasmány marad minden korosztály számára,1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki ezért a regényéért.
    Nagy tisztelettel emlékezünk a máig is népszerű írónkra.



    "Olvadásszagú szél járt már a városban, amikor híre jött, hogy haza kell mennem. Húsz év óta először.
    Haza.
    A házunkban már húsz éve más lakik, rokonom nincs a faluban egy se, az öregek elmúltak, a fiatalok felnőttek, mégiscsak: haza.
    A temetőben – messze túl az emlékek fájdalmán – két kis testvérem porlad; talán ez a két kis halom, amely jogossá tenné a szót, mert azóta új házak épültek, új emberek lettek, a templomtornyot is újra bádogozták, sőt a harangok is újak, mert a régiek háborúba mentek.
    Mégiscsak: haza.
    Kihez megyek hát?
    Sokat gondolkodtam ezen – a szél rázta az ablakot –, és egyszer csak rádöbbentem, hogy magamhoz megyek. A régi házhoz, mely csukott kapukkal is mindig az enyém marad, a régi utcához, melynek pora százszor sárrá vált azóta, a régi örömökhöz, melyek el nem múlnak soha, még velem se, mert ezerszer leírom őket, hogy el ne múljanak.
    Álmodozva és félve indultam útnak. Az állomások nevei behulltak az ablakon, a szántásokon megroskadt a hó, a patakokon állt még a szennyes jég, és az elmaradó faluk felett varjak kerengtek, csakúgy, mint régen.
    Nincs semmi baj.
    Az állomáson majd az öreg Pista vár…
    Bolondokat beszélek. Hol van már az öreg Pista! Mindegy: várnak. A faluvégen bekiáltok Laciékhoz…
    Megrázom a fejem. Ez így nem lesz jó. Laci szegény elmaradt valahol, még 1917-ben, és az öregek is… Kinek kiáltanék? Visszhangtalan kiáltás lenne, és megöregedett hangom elveszne a fenyők alatt, ha ugyan megvannak még a fenyők. Nagyok voltak már akkor is…
    Hallgatva ültem emlékeim vonatán, s a sürgönydrótok mint a kótapapirost vonalazták a februári eget.
    Készülődni kellett.
    – Várj, amíg megáll a vonat…
    Körülnéztem. Valaki a múltból szólt, és én – amikor leszálltam a lépcsőről – szinte vártam, hogy egy kemény kéz megfogja a kezemet.
    Az állomás harangja a régi volt, s amikor ütni kezdett, mintha a szívemen vert volna. De kocsit hiába néztem.
    – Erre tessék! Az úton nyakig ér a sár, de van lóré… Isten hozta…
    Felültem a lóréra Ferkó mellé, akivel együtt faragtam az iskolapadokat, és elfogódottan hallgattunk. A nagy, szürke ló aztán meglódította a mezei vasút kis kocsiját, és a vékony sínek apró kattogással utánozták a nagyokat.
    – Hogyan utazott a tekintetes úr?…
    Ferkóra néztem. Akkora bajusza van, mint egy tollseprő, nagy, csontos öklében elveszik a gyeplő, csizmái mintha odanőttek volna a lóré fenekéhez, és hiába rángatja a ló a kis alkotmányt, Ferkó nem inog meg. Mert Ferkó áll, én pedig ülök…
    – Ülj le, Ferkó!
    – Jó így is…
    – Ülj le, a Ponciusát ennek a görhes világnak, mert lelöklek!
    Leül. Én meg emígy dörmögök tovább:
    – Na! Aztán ide hallgass. Ha még egyszer letekintetesuramozol, gyalog megyek haza.
    – Haza?
    Ezen elérzékenyedtünk egy kicsit, és megtaláltuk régi magunkat.
    És lassan közelebb jött a falu. A nagy nyárfák nyirkos ágseprői közt tavalyi fészkek himbálództak, és eszembe jutottak régi egzámenek, amikor az iskola falán nyárfaágakból volt a füzér, és közte kesernyés szagú, sok pünkösdi rózsa.
    – És cifra búza – toldotta meg Ferkó –, de a régi iskolából szövetkezeti bolt lett. Új iskolát építettek, a cifra búza pedig kiveszett a kiskertekből, mert a házakat kiépítik az utcára azóta.
    A faluvégen rendes kocsira fogott át Ferkó, és nem szólt többet hozzám, mert megroskadtam a kasban, és régi emlékeimet nyirkos, télvégi vesszővel verte a valóság.
    Köves úton zötyögtünk. A kerítések cementből vannak, a házak teteje zsindely, s egy menyecske hócipőben viszi a tejet a csarnokba.
    – Hócipő… – mondom csak úgy magamban.
    – Az – bólint barátom, és tudja, mire gondolok.
    Az udvarok rendesek, tiszták és mérhetetlenül ridegek. Csupa szöglet. Csupa kemény vonal. A régi tornácok puha íve összedőlt azóta, a zsúptetőkben nem költ a veréb, a kapudúcok hideg kőből vannak, és nincs öreg faragott pad a házak előtt.
    És milyen kicsi a templom!
    Régi, gombos tornya szinte az égig ért a régi vásárnapok ragyogásában, de az évek – úgy látszik – megroskasztották, mert kicsi, esőverte és idegen lett azóta. Igaz, most február van, szitál az ólmos eső, és a tömjén füstje se felhőzne az ablakon beragyogó napsugárban.
    Összehúzom magam, és sírni szeretnék.
    – Mink azért a régiek vagyunk… – részvétkedik Ferkó, mert érzi, hogy lassan összedől bennem minden. – Majd kimegyünk a szőlőbe – biztat –, mint valamikor. Emlékszel?
    Elnéztem a „szőlőhegy” kis dombja felé, és a távolság ködében mintha mégis a régi lett volna a pincék mohás fala, a tőkék alatt a csend, a diófákon a harkály kopácsolása.
    – És pipálunk! – hunyorított Ferkó. – Most már nem kell félni, hogy megfognak bennünket…
    – Talán az a baj, Ferkó.
    – Hát majd kitalálunk valami tilosat… Te mindig ki szoktál találni…
    – Bajos lesz, Ferkó. Most már mindent szabad.
    – Nagy tüzet rakunk. A tavalyi venyige mind megvan még…
    Amikor leszálltam a kocsiról, Ferkó szigorúan rám szólt:
    – Aztán ebédre elvárunk!
    Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
    A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős öregasszony.
    – Én vagyok, Rozi néni.
    Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
    – Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
    Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
    – Maradjunk csak itt, Rozi néni.
    – De itt füst van.
    – Az a jó, Rozi néni.
    – Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
    S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
    Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
    Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
    – Tegyek még a tűzre?
    – Tegyen, Rozi néni!
    Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden.
    Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha." (Fekete István: Otthon voltam)

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-23 21:58:34

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-23 21:57:54

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-22 21:57:20

    Válasz d-032a #64175. hozzászólására

    A magyar kultúra napja alkalmából!
    Csak azért is
    Csak azért is zengjen a szent Magyar ének!
    Világszép Himnusza egy magasztos népnek!
    Bárhol és bármikor teheti ezt joggal,
    Kiváltképp ott, ahol örökké otthon van!
    Mindegy mi az ára, ha kell, megfizetjük,
    De az elnyomásnak DACból sem engedünk!
    Elárulhat minket néhány honfitársunk,
    Mi azután is csak emelt fővel járunk!
    S ezt a nemzetet legyőzni nem lehet,
    Mert összetartja a Nagyhazaszeretet!
    Az Isten is óvja már több ezer éve,
    Mely tény még dárdaként szúr sokaknak szívébe!
    Csak azért is zengjen a szent Magyar dalunk!
    Amiért szívesen élünk és meghalunk!
    Legfőképp itt, ahol mi vagyunk ősrégen,
    A gyönyörűséges Kárpát-medencében!
    Varga János Veniam

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-22 16:52:27

    A magyar kultúra napja tiszteletére

    "Áldott e föld és áldott e szó
    Édes Hazám!
    Itt van a bölcsőm, s itt ringatott
    Az én édesanyám.
    És ha egyszer síromon nő a vadvirág
    Én fentről is, a mennyből is,
    Hallom majd szavát..."


  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-21 23:02:59

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-16 21:06:25


    "...Ember hova mész?
    Rossz az út, amin
    lépsz Itt az élet szép
    Ne cseréld el másikért!..."

  • Ugrás a témához » rilex | 2021-01-16 20:56:36

    Válasz d-032a #64166. hozzászólására

    Örülök, hogy így gondolod. smile blushing
    Több nap óta be-benézek abba topikba, s egyszerűen nem bírom elhinni, hogy még mindig ugyan ott tart... Mert a vita kell. Az előre viszi a dolgokat. De ami ott megy.....smile crying

Fórum szabályzat
Elolvasom »


Fórum súgó
Elolvasom »

IRATKOZZON FEL HÍRLEVELÜNKRE

[bezárás x]