Szeptember – az év 9., az egykori kalendáriumok szerint Szent Mihály hava. A régi római naptárban azonban a hetedik hónap volt, s ezt a latin septem (hét) számnévből eredő nevét máig megtartotta. Régi magyar elnevezése (az 1862-ben megjelent Magyar nyelv szótárban) őszelő, a csillagászok pedig az őszi napéjegyenlőség, a meteorológiai ősz hivatalos kezdeteként, míg mások a mérleg, illetve a Földanya havaként tartják számon.
Szeptemberi népszokások, a hónap jeles napjai
Az őszi hónapok (szeptembertől novemberig) a gazdasági évet lezáró munkák és ünnepek ideje volt, és fölkészülés a téli hónapokra. A kukorica, többféle gyümölcs betakarításánál is minden apró részlet figyelembevétele ajánlatos volt, hogy minél tökéletesebb legyen a tárolás, kevesebb a veszteség. (Pl. az almaszüretet a reggeli harmat felszáradása után kell végezni, s a leszedett gyümölcsöt nem szabad a napon hagyni, mert a héja megperzselődik. Ajánlatos minél előbb a hűvös pincékbe juttatni stb.)
Ezek a szőlőérés hetei. A fölösleges leveleket leszakítják a tőkékről, s megjelölik a terméketleneket, hogy szüret után újakkal pótolják. A pincében előkészítik a zöldségek, krumpli tárolásának helyét; száraz helyre teregetik a babot; a kertben leszedik a magnak valókat stb. – számosak a hónap fontos teendői. Ezek egy részét közösségi munkában végezték, s befejezésüket mindig mulatság, közös szórakozás követte. Ekkor fizették ki a cselédek, pásztorok bérét is – mert közelgett a gazdasági év befejezésének határnapja.
Ezek a szőlőérés hetei – fotó: Pixabay
A hónap folyamán egyre rövidülnek a nappalok, napsütés helyett érkeznek az esők, egyre hidegebbek az éjszakák is. A hónap egyes napjain tapasztalt megfigyelésekből ekkor is igyekeztek következtetni a várható időjárásra.
Szeptember elején legtöbbször még jó az idő, így ekkor kezdték a búza, illetve az ország más területein a rozs vetését. Turai hagyomány szerint aki ekkor vetette el a búzát, bő termésre számíthatott. Ilyenkor fogták hízóra a disznót, ha karácsonyra le akarták vágni. Ha esett az eső, az egész őszre is esőt jósoltak, ellenkező esetben száraz idő volt várható. Lőrinc (szeptember 5.) ugyanakkor már sok kárt csinálhat, lehűti a vizeket: így már nem lehet bennük fürödni, s a görögdinnye is vízízű lesz.
Szeptember 8-án, a római katolikusok szerinti Kisasszony napján volt az Ipoly bal partján fekvő Pereszlény hagyományai szerint a vetés kezdetének ideje. A gazda tiszta ruhába öltözött, megszentelte a vetőmagot, eközben azonban senkihez sem szólhatott. Munka végeztével magasra dobta a zsákot, hogy akkorára nőjön a gabona. Itt a faluban úgy vélték, Kisasszonynapkor búcsúznak a fecskék, de még nem indulnak útnak. Sokfelé ez a nap volt a cselédek szolgálatba lépésének ideje, s ilyenkor kezdték el a dióverést. Az időjárásra is jósoltak ezen a napon: a bugyborékos vagy ritka szemű eső esős időszakot jósolt.
Szeptember 12-én, Mária napján sokan ünnepelték névnapjukat, hiszen az egyik leggyakoribb női név volt a régi Magyarországon. Búcsú is több településen volt Mária tiszteletére, például Sárkeresztesen, ahol kacsával, töltött paprikával, lepénnyel, kalácsokkal kínálták a rokonokat.
Máté napján (szeptember 21-én) nem szántottak, mert úgy vélték, akkor a földet fel fogja verni a gaz. Göcsejben is úgy tartották, az ilyenkor vetett búza polyvás lesz. A Szerémségben a Máté-napi tiszta időből jó bortermésre következtettek. Bánátban ezen a héten vetették a búzát.
Szeptember utolsó vasárnapján az unitáriusok úrvacsorával egybekötött istentiszteletet tartottak. Hálát és köszönetet mondtak Istennek a mindennapi kenyérért és az életért, s áldást kértek az elkövetkezőkre.
A hónap jeles napjai közül kiemelkedik Szent Mihály napja: szeptember 29. Nem azért, mivel gyakori férfinév volt, és sokan ünnepelték ekkor névnapjukat országszerte, hanem mert a gazdasági év fordulójaként tartották számon, akik állatokat tartottak: a Szent György-napkor legelőre hajtott állatokat ekkor hajtották haza. A pásztoroknak el kellett számolniuk a gazdának, a következő évre pedig ekkor szegődtek el. A Hortobágyon is Mihály-naptól Mihály-napig fogadták fel a juhászokat, így ez volt számukra a legnagyobb ünnep, ezért mulatságokat, bálokat rendeztek, máshol vásárt tartottak, hogy a pásztorok ki tudják egészíteni felszerelésüket.
A cselédfogadásról szólt a csallóközi énekszöveg:
Mikor a szógát fogadják,
Öcsémuramnak szólítják,
De amikor már megkapták,
Csak főtt krumplival táplálják.
(Marczell 1985: 50)
Női munkatilalom is kapcsolódott a naphoz. Úgy tartotta a hagyomány, aki ilyenkor mos, kisebesedik a keze, aki pedig mángorol, annak egész évben dörögni fog a háza felett az ég. A Szent Mihály-napra vonatkozó, sokféle időjárással kapcsolatos szólás, közmondás közül a legismertebbek: „Szent Mihály nap után harapófogóval sem lehetne kihúzni a füvet.” (Szeptember 29. után már nem nő a fű.) Egyházasbáston azt mondták, ha „Szent Mihály lova deres, behozza a telet.” Az Ipoly menti falvakban megfigyelték, ha a fecskék még nem mentek el Szent Mihályig, akkor hosszú őszre lehetett számítani. A pereszlényiek kemény telet jósoltak, ha Mihály napján dörgött az ég. A népi mondóka szerint:
„az időt Kisasszonynapja,
négy hétre előre szabja.
Mihálykor az észak s keleti szél,
sok havat és kemény telet ígér”.
Mihály-napja után fogtak a legfontosabb őszi munkák egyikéhez, a kukoricatöréshez. Ezt a növényt a Kárpát-medence különböző pontjain többféle módon hasznosították, hiszen emberi és állati táplálkozásra egyaránt nélkülözhetetlen volt a falusi paraszti gazdaságokban. Miközben fosztották a kukoricát, mesemondással, énekkel, mókával törték meg a munka monotonságát (pl. ha üszkös kukoricacsőre leltek, a lányok arcát befeketítették stb.).
Megkezdődött ezzel az ún. kisfarsang ideje, a lakodalmak őszi időszaka, mely Katalin napjáig (nov. 25.) tartott. A falvakban zajló hétköznapi élet és ünnepnapok közepette az emberek mindeközben egy nagyobb színjáték részesei is voltak – hiszen együtt éltek a természettel –, így napról napra, percről percre szemtanúi voltak nagy változásának, amely lassan a nyárból a télbe fordult. Mielőtt azonban a könyörtelen idő kopasszá csupaszította a dúslombú fákat, színpompássá varázsolta az erdő és mező minden zugát.
Az idősek Petőfi Szeptember végén c. versét idézve merengtek az őszi napsütésben: „Elhull a virág, eliramlik az élet...” A fiatalok pedig az égboltot, a madarak röptét figyelték:
„Vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.
Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe”.
/Kányádi Sándor: Őszelő/
Lassacskán a szabadból a házak falai közé szorult a család apraja-nagyja:
„Hűvös szeptembervégi este;
besüt a hold az ablakon.
Kezemben nagy-nagy piros alma,
őröl, mormol az idő malma,
duruzsolását félve hallgatom.”
/Jékely Zoltán: Szeptembervégi este – részl./
Iskolába gyülekező gyerekek – Tótszentpál (Somogy m.) – Gönyey Sándor felvétele, 1926.
Az iskola a régi időkben
A régi világban vidéken az elemi iskolásoknak reggelente a tanyasi vagy a községi iskolába kellett eljutniuk. Volt, akiknek nagy távolságokat, több kilométert kellett megtenni, ami jó időben könnyebb, téli időszakban nehezebb volt (különösen, ha megfelelő cipő sem jutott a lábra). A falusi gyerekek legtöbbje egy, kettő, legföljebb négy évig látogatta az iskolát, nem járta ki az elemi iskola hat osztályát. Sokan lemorzsolódtak, noha már az 1868-as, Eötvös József által kiadott népiskolai törvény tankötelezettséget írt elő a 6-15 éves korú gyermekek számára, amelyet 1908-ban teljesen ingyenessé tettek. Az 1921-ben kiadott népoktatási törvény is a mindennapos hat osztály és az ismétlő háromosztályos elemi iskola elvégzését írta elő. De az ismétlő iskola I-III. osztályaiból is sokan kimaradtak, mert az iparosok és gazdálkodók, kiknél az inasok és a cselédek szolgáltak, vagy a szülők elvonták a gyerekeket az iskolába járás alól.
A 19. század végén a fő cél az analfabetizmus visszaszorítása volt: az olvasás, írás és a számtani alapműveletek – a műveltség minimumának elsajátíttatása. Az első világháború előtt azonban a 6-12 évesek 85%-a járt ténylegesen iskolába. A népiskola első négy osztályának elvégzésével a fiatalok túlnyomó többsége befejezte tanulmányait, s már 10 éves kora után dolgozni kezdett. Az elemi oktatásban sem részesülők és a rendszeresen sokat mulasztók aránya különösen a hegyi tájakon s a tiszántúli és Duna-Tisza közi tanyás vidékeken volt magas. Az iskolaidő is rövidebb volt a mainál: a felső négy osztályban a szorgalmi idő október közepétől április közepéig tartott.
Aki azonban elvégezte a továbbképzőt, itt a gazdálkodással kapcsolatos legfontosabb ismereteket is elsajátíthatta.
Szervezett keretek között tanulhatott a talajjavítás és -művelés, vetés, zöldségek elrakása, veteménymagvak gyűjtése témakörökről, méhészetről, baromfi- és állattenyésztésről, a takarmánynövények, gazdasági növények kártevőiről, szőlőművelésről, borkezelésről, a konyhakert kialakításáról, gyümölcsfák telepítéséről, ápolásáról. S mindez nemcsak az otthoni, legtöbbször a maguk által ellesett vagy megtapasztalt tudás rendszerezését, kiegészítését jelentette, hanem gyakorlati oktatást is, mivel a tanító köteles volt a javadalmát képező föld egynegyed részét szőlővel beültetni és legalább kétszáz négyzetméter területen a gyerekek részére faiskolát létesíteni.
A tanítók élete sem volt könnyű, mivel az oktatáson kívül a népművelés más területein is igényelték jelenlétüket: felolvasásokat, előadásokat tartottak olvasókörökben, műsorokat, ünnepségeket szerveztek stb. S járatosnak kellett lenniük a közélet egyéb területein: a jogban, közigazgatásban – hogy helyt tudjanak állni, ha valaki a segítségüket kérte.
Zsoltárt tanuló német kisiskolások – Mőzs (Tolna vm.) – Ismeretlen fényképész felvétele, 1940-es évek.
A hittan az iskolai oktatásban századunk közepéig az egyik legfontosabb tantárgy volt. A katekizmus oktatása, tanulása során (kérdések és feleletek révén) a vallás alapfogalmait ismerték meg, de ugyanilyen fontos volt a bibliai történetek és egyházi énekek elsajátítása is. A tanítók egyben a falu kántorai is voltak, ők orgonáltak a templomban, és vezették a gyülekezeti énekkart.
A falvak túlnyomó többségében egy-egy tanteremben egy tanító az 1920-as években 60 gyereket is tanított. Az osztatlan, egy tantermes és egytanítós iskolákban sok helyen ennél is többet, nem egyszer akár száznál több iskolást kellett okítania és fegyelmeznie, miközben az iskolák felszereltsége is szegényes volt. Az 1926. évi iskolatörvény később, a népiskolák létesítésével sok helyen enyhített a zsúfoltságon, s tantermeket és tanítói lakásokat építtettek, elsősorban az alföldi tanyasi gyermekek részére. A felekezeti – egyházi – vagy városi iskolák pedig állami támogatást vagy kölcsönt igényelhettek. Betűvetést, szorzó- és osztótáblát, históriát, Szentírást, zsoltárokat és katekizmust tanultak, s nem külön osztályokban, hanem együtt a különböző korosztályú gyerekek. A tanító kiosztotta egy-egy csoportnak a feladatokat, addig a többieknek magyarázott, majd számon kérte tőlük.
Elsőben palatábla, ábécéskönyv, később térkép a vármegyei földrajzhoz, nyelvtan, számtan, káté, Biblia, olvasókönyv jelentették a felszerelést, amelyet a tarisznyában hordoztak. Előfordult, hogy a hónuk alatt egy darab fát is vittek a fűtéshez. Többnyire csak télen folyt komolyabb tanulás, mert tavasztól őszig a gyerekek az állatokat legeltették vagy a mezei munkákban segítettek.
Boglyakemence padkáján olvasó fiú – Hajdúszoboszló (Hajdú vm.) – Haranghy György felvétele, 1919.
A régi világban a gyermekek a felnőttekkel közös terekben (udvaron, helyiségben) éltek, legtöbbször még egy ágyban is aludtak. Így a tanuláshoz sem volt saját asztaluk vagy lakrészük – ott írtak, olvastak, készítették el a leckéjüket, ahol helyet találtak maguknak. A kisebbek kedvenc téli tartózkodási és hálóhelye a kemencesut volt, mivel az agyagból, sárból épített kemencék vastag falai sokáig őrizték a meleget. A boglyakemencét a konyhából fűtötték, így a szoba levegője s az ott elhelyezett szőttesek, vásznak sokáig szép tiszták maradtak. A kemencén kőrbefutó padka ülőalkalmatosságként szolgált.
Az elemi iskolában a kicsit nagyobbaknak is elsősorban az olvasást, írást, számolást és mérést, helyesírást, fogalmazást, földrajzot, történelmet, természeti és gazdasági ismereteket kellett megtanulniuk. Mivel az otthoni tanulásra ritkán jutott idő, az egyes tantárgyak nehézségi szintjének a gyerekek életkorához kellett igazodnia. Mártélyban pl. az első osztályban a hit- és erkölcstan, beszéd- és értelemgyakorlat, rajz, ének, torna, kézimunka volt. A II. osztálytól lépett be a nyelvtan és a fogalmazás, a III. osztálytól az éneklés, a IV. osztálytól a természetrajz, természettan, az V-VI. osztályban már történelmet, földrajzot, polgári jogok és kötelezettségek tantárgyat is tanultak.
Törekedtek a testi nevelésre és gyakorlati ismeretek átadására is, összességében azonban a népiskolák műveltségi anyaga a legtöbb esetben meglehetősen szegényes volt. Az alsó négy osztály megadta ugyan a szükséges alapismereteket, a felső osztályok pedig ezt minimális irodalmi, történelmi, földrajzi és természeti ismeretekkel egészítették ki.
Az 1925-ben indult új tanterv és országos népiskolai program s a következő évben létrehozott országos Népiskolai Építési Alap jóvoltából három év alatt ötezer korszerű tanterem és tanítói lakás épült Magyarországon a falvakban és tanyákon. Erre nagy szükség volt, mivel az ország lakosságának 12%-a analfabéta volt, ezért létre kellett hozni az addig csak papíron előírt és követelt, 6–12 éves korig terjedő tankötelezettség tárgyi feltételeit. De nemcsak az iskolai oktatás javítását tűzték ki célul, hanem a „mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló” további művelődési lehetőségeket is szorgalmazták: egyesületek, olvasókörök szervezésével, hogy a felnőtt lakosság is – lehetőségeihez mérten – elsajátíthassa az írás-olvasást.
Régi mesterségek
A régi mesterségek sorában fontos szerepe volt a kötélverő (vagy kötélgyártó, köteles) mesternek, hiszen a paraszti gazdaságokban, háztartásokban nélkülözhetetlenek voltak a különböző vastagságú (erősségű) és hosszúságú kötelek, amelyeket naponta használtak a mezőgazdaságban, állattartásban, közlekedésben: vontatásra, le- vagy összekötésre, máskor emeléskor, illetve szállítás során. A lovaknak kötőfék, pányva kellett, istráng (mellyel a lovakat a kocsihoz kötötték), a teheneknek marhakötőfék, borjúkötél, a mezőgazdaság munkáknál lekötő rudazókötél, a gazdasszonynak ruhaszárító, vízhúzókötél. De a helyi igényeknek megfelelően mást is rendeltek: halászhálókat, varsákat, emelőhálókat, hajóköteleket.
Kötélverő mester munka közben (a kötélszárakat összeereszti) Barcs (Somogy m.) – Gönyey Sándor felvétele, 1926.
A kötél régen hazánkban ritkán lenből, esetleg lószőrből, legtöbbször azonban kenderből készült, melyet a fás részektől megtisztítottak (gerebenezték), s a mester már itt szétválasztotta a különböző célra szánt (minőségű) szálakat: másra volt alkalmas az első szálakender, a szálakender és a kóc. Az elsőből készült az istráng, kötőfék, rudazókötél – ennek kellett a legerősebbnek lenni, mert ez volt a legnagyobb igénybevételnek kitéve. A szálakenderből marhakötél, ruhaszárító és vízhúzókötél készült, míg a kócból borjúkötél, kócmadzag.
A szálakat fonták, szálazták (zsinórozták), eregették az erre a célra alkalmas szerkezettel – de szükség volt segítségre is: aki tekerte a kötélverőt, a kampót tartani kellett bizonyos távolságra, s a fonalak sodródását is irányítani kellett. A munkafázisokat tehát a fonó-, zsinórozó- és szálazógéppel végezte a mester, s a szálakat-ágakat összeeresztve sodorta, majd végül a felületét simította. Így készültek a különböző vastagságú zsinórok, kötelek.
Kötélgyártókra a korábbi századokban mindig nagy szükség volt, ezért kezdetben mint jobbágy-iparosok, kézműves mesterek működtek, majd céhekben dolgoztak. A 15–19. sz.-ban a kendertermelő központokban (Debrecen, Bácska, Bánság) s a jelentősebb bányavidékeken (Felvidék, Erdély) alakultak önálló céheik. Jelentőségüket bizonyítja, hogy Magyarországon 48 önálló kötélverő céh működött, de a vegyes céheket is számba véve kb. 180 céhszervezetben voltak kötélgyártók. Manufaktúrák is működtek, gyári termelés pedig az 1870-es évektől volt.
Emléküket több közmondásunk őrzi, melyek közül néhányat még ma is használunk: „Ha minden kötél szakad.” „Szakadhat a kötél, ha vastag is.”„Rosszul sodrott kötél magátul is visszasodródik.”„Kötelet sem vehet, hogy felakasztaná magát.”„Utána vetni a kötelet.” (Nem gondolni vele.) „Ott szakad a kötél, hol leggyöngébb.”„Hol a kötőfék, ott a ló is.”
A kádár (más néven pintér, bognár) faedényeket: boros- és káposztáshordót, köpülőt, puttonyt, taposókádat, szőlőprést, borszűrőt, csebret, kútvödröt, mosó- és mosogatódézsát, szapuló kádat, kármentőt készítő mester volt. A munka az erdőben kezdődött, mindig télen, mert a fák víztartalmukat ilyenkor a minimálisra csökkentik, így a korhadást okozó gombák nem tudnak elszaporodni. A gondosan válogatott, megfelelő (egyenes szálú, görcsmentes) fákat ledöntötték, méretre vágták s a kádár udvarán vasékek beverésével felszeletelték. (A hasított dongák értéke jóval magasabb volt, mint a későbbi fűrészelt dongáké). Bárddal, majd a lábakon álló nagy gyalun egyengették el.
Pintérműhely udvara, Cegléd (Pest m.) – Ismeretlen fényképész felvétele, 1920-as évek
A dongákból építették a több méter magas, négy-, öt- vagy hatszögű, henger alakú tornyokat (ez látható a fenti fényképen). A faanyag így száradt, edződött több (1-3) évig, a szabad ég alatt. A kiszáradt dongákat ismét faragták, hogy kellően domború legyen, s a rárakódott szennyeződésektől megtisztuljon. Ezután simára gyalulták, így már készen álltak az összeállításra.
Ezt követően a dongák rakóabroncsba kerültek. Mindegyiket külön csíptetővel, ráklábbal fogták az első abroncshoz, majd ráhúzták a többi abroncsot is. Ezután történt a hordó kitüzelése, ekkor a fa beleszorult az abroncsba, így stabillá vált az edény fala. Az edény készítésekor a dongákat kapoccsal igazították a helyére, s „befenekelték”. A kádármester szerszámai a bárdok, szekercék, faragószék, vonókések, körzők, szalu vagy kapacs, gyaluk, fűrészek, fúrók, kalapácsok voltak.
A különböző tárolóedények más-más fából készültek. A tölgyfa hordó bornak, az eperfa pálinkának volt jó (szép aranysárga lett tőle), az akác pedig káposztáshordónak.
A kádár- vagy bognármesterekre elsősorban a nagy múltú történeti borvidékek városaiban volt szükség (Zemplénben Hegyalján, Gyöngyös és Eger vidékén, Nyugat-Magyarországon, Balaton-felvidéken). A falusi bognárok pedig elsősorban a Kárpát-medence magashegyi, erdős területein dolgoztak. 1920 előtt az Árva, Liptó, Zólyom megyei szlovákok látták el faedényekkel a Dunántúlt és részben az Alföldet is. Bihari, érchegységbeli és máramarosi románok s ukránok szállították áruikat a Tiszántúlra, Dél-Alföldre és Erdély nyugati vidékeire. Mezőség és Közép-Erdély faedényszükségletét a székelyek biztosították Oroszhegy, Székelyszentkirály, Székelyvarság, Malomfalva, Magyarhermány (Udvarhely m.), Haraly, Zágon, Zabola, Papolc (Háromszék m.) híres székelyföldi háziiparos falvaiból.
A kádármunkák ideje a háziiparos falvakban augusztus végétől novemberig tartott, áruikat pedig az őszi és téli vásárokon kínálták a mesterek.
_fill_100x75_0.jpg)
