Eddig mindig meggyűlt a bajom a naplóírással. Bár sokszor elhatároztam, hogy papírra vetem mindennapjaimat, egy-két hónap után feladtam. Egyetlen, csaknem három évig tartó időszak kivételtől, ha ezt lehet egyáltalán kivételnek nevezni. Ráadásul ez sem napló a szó szigorú értelmében, sokkal inkább naponta vezetett feljegyzések, ahogyan én neveztem, „Beszélgető füzetek”. 1984 és 1987 között esténként-éjszakánként íródtak keszthelyi kollégiumi szobámban, a fejemben kavargó mondatok, történetek élményével. Bár a „Beszélgető füzetek” lejegyzett párbeszédeket sejtetnek, nem azok, sokkal inkább hosszas hallgatások során magamba szívott ismeretek csodáit. Tudást, példát, emberi tartást és becsületet sugároznak ezek a sorok, valahányszor fellapozom őket. Három éves aspiránsi ösztöndíjam időszakának egyik szellemi kincsét őrzik ezek a füzetek, témavezetőm, Sáringer Gyula professzor úrral gyakran estig eltartó beszélgetések lejegyzett emlékeit.

 

1984 őszétől, az MTA Tudományos Minősítő Bizottság ösztöndíjasaként dolgoztam a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Növényvédelmi Intézetében, professzor úr irányításával. Személye nem volt ismeretlen előttem, hiszen TDK dolgozatom elkészítésekor tanácsaiért bármikor bekopoghattam irodájába. Ezek a rövid találkozások már akkor is egy kivételes ember képét rajzolták elém. Hallgatóként csodálkoztam, hogy miért nem tart előadásokat? Választ sokáig nem kaptam a kérdésre, bár okát többen sejtették – és számosan tudták is – közülünk.