Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, amit egy nő dobott bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el hallgatni a zenét, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt nézni a hegedűst. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekekkel is megtörtént, ám – kivétel nélkül – mindegyik szülő továbbvezette őket.

A 45 perces előadás alatt mindössze 7 ember állt meg zenét hallgatni. Huszonheten adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen 32 dollár gyűlt össze, meg egy kis apró. Amikor vége lett a rögtönzött koncertnek, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelők – akik belvárosi metróállomás révén, leginkább hivatalukba siető értelmiségiek, többnyire magasan képzett kormányzati alkalmazottak voltak – nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait, közel 4 millió dollár értékű Stradivariján. Mindössze egy hölgy ismerte fel a világhírű virtuózt, de sokáig ő sem hitt a szemének. Bell-t két héttel korábban, a Bostoni Filharmonikusok teltházas hangversenyén felállva éljenezték. Két hét múltán hasonló élményben volt része a marylandi Strathmore Zenei Központjában. Ha valaki szeretne elmenni valamelyik koncertjére, átlagosan 100 és 500 dollár közötti összeget kell fizetnie egy jegyért – és sietnie kell, nehogy elkapkodják az orra elől.

Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e, hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben. A kísérletet kezdeményező újságíró egyébként Pulitzer díjat kapott az esetről írott cikkéért.

A fenti történet minket más szempontból is elgondolkodtatott. A kommunikáció híres ötösfogatára gondolunk: kinek, mit, mikor, hol és hogyan. A siker azon múlik, hogy egyszerre mind az öt elem a helyén van-e.

Erről sokan megfeledkeznek. Ha Ön nem ismeri kellően azt, akihez szólni szeretne, nem fogja tudni, hogy az illető mire kíváncsi és mire keresi a választ. Ha Ön nem arról beszél, amire ügyfele, vevője kíváncsi vagy nem az ő problémájára kínál megoldást, akkor vevője, ügyfele meg sem fogja hallani Önt. Ám ha Ön a megfelelő emberhez szól, az őt leginkább érdeklő témában, de ezt nem a megfelelő időpontban, helyen és módon teszi, akkor lehet bármilyen nagyszerű a terméke, fontos a mondanivalója, az elsüllyed a mások által keltett reklámzajban. Így senki sem vagy csak nagyon kevesen fognak figyelni rá.

Amikor ügyfeleink arra panaszkodnak, hogy nem értik, miért nem elég hatékony az a kommunikáció, amit folytatnak, a válasz mindig az ötösfogat valamelyikének helytelen megválasztásában keresendő.

Ha Ön szeretné, hogy üzenete célba találjon, ne elégedjen meg az „elég jó”, „a máskor is működött” vagy „a mások is így szokták” megoldásokkal! Alaposan és kritikusan vizsgálja meg, hogy az öt elem mindegyike a helyén van-e! És ne feledje: a hiba sosem a vevő készülékében van…

Varanka Mariann - Pólya Árpád
www.agrostratega.blog.hu