A betlehemezés – amely a karácsony eseményeit elevenítette föl évről évre –, a szentcsaládjárás az egymáshoz közel lakó katolikusoknak jelentett alkalmat az elmélyült imádságra, közös éneklésre.
December 24., karácsony vigíliája: Szenteste, Ádám és Éva napja
"Hó szálldogál nagy pelyhekben,
ünnep készül a lelkekben.”
/Szuhanics Albert/
Karácsonyi termőág – Nagybaracska (Bács-Kiskun m.) Franciscy József felvétele, 1963. dec. 18. – forrás: Néprajzi Múzeum
Az előkészületek hetei (advent) után érkezett el karácsony vigíliája („éjjeli vigyázás” – Lukács 1, 8). Ehhez a naphoz számos népszokás, hiedelem és mágikus eljárás kapcsolódott, amelyek egyrészt a kereszténység előtti idők örökségei voltak, másrészt a téli napforduló, az évkezdet (s minden kezdet), továbbá az ünnep keresztény hagyományaiból ötvöződtek.
A tisztaszobában régen termőágat díszítettek, melyet a mennyezetre (a szoba közepére) rögzítettek. Erre kerültek a házi készítésű díszek: felfűzött pattogatott kukorica, csillag, félhold, virág, szív, csizma, hal alakú kisütött tészták, tarka papírdíszek: füzér, hajtogatott, bevagdosott papírból kosárka, aranyozott vagy ezüstözött mákgubó és dió (héját szétfeszítve, kicsit megfaragva pálcikát illesztettek bele, hogy függeszthető legyen), és szárára cérnát kötözve alma.
A felvételen az egykori karácsonyi asztal rekonstrukciója látható, ahol a háziak a termőág alá a karácsonyi asztalra saját készítésű betlehemet, agyagból készített báránykák seregét, és két luca-búzát helyeztek. A gyertyákat is ezen az estén gyújtották meg, hiszen Jézus születése napja a Fény ünnepe is: ő a „világ világossága” (az Ószövetségben és az Újszövetségben is van erre utalás, s ő maga is mondja: „Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46). Az erre való jelképes utalások az égitesteket formázó karácsonyi díszek (nap, hold, csillagok, csillagszóró), a feldíszített örökzöldek ezüst vagy aranyozott füzérei gömbjei, és a gyertyák lobogó lángja.
A karácsonyfa-állítás szokása az úri, polgári körökben a 19. században kezdődött. Brunswick Teréz állította először 1824-ben, a német lutheránusok 16. századtól ismert szokása alapján. A téli napfordulót, az újévet azonban Európa-szerte a régi néphagyományban is örökzöldekkel (magyallal, fagyönggyel, borostyánnal díszített otthonokban) ünnepelték – a pogány hiedelmek továbbélő szokásaként. A falusi családoknál azonban még az 1930-as években is ritkaságnak számított.
A gyermekek karácsonyi ajándékozása Európában a 17. századtól a német protestánsoknál volt szokásban, ők tették családi ünneppé a karácsonyt, s adtak a szülők ajándékot gyermekeiknek. A Jézus (Jézuska) mint ajándékhozó is német nyelvterületen jelent meg elsőként. Nálunk a karácsonyfa elterjedéséhez hasonlóan alakult a szokás története (korábban a földesurak osztottak karácsonyi ajándékot), és itt az ajándékot hozó személye is különböző országrészenként. (Az erdélyi magyaroknál az angyal az ajándékozó.)
A magyar néphagyományban a nagyobb arányú ajándékozás szokása csak a 20. század közepétől ismert – fotó: Pixabay
A magyar néphagyományban a nagyobb arányú ajándékozás szokása csak a 20. század közepétől ismert. Általánossá válása során sem feledkezhetünk meg lényegéről: „Az ajándékozás gesztusának is ez az értelme: önmagunkat, önmagunknak egy „részét” ajándékozzuk, adjuk oda másoknak. De ez a jelképes gesztus akkor valódi, ha nem marad puszta jelkép. Azaz, ha minél teljesebb az odaadásunk, s ha teljes emberségünk, minden képességünk, s minél tudatosabban vesz részt benne. Csak így kerülhetjük el a csodálatosan harmonikus ünnep nemegyszer zavaró kísérőit, azt, hogy a három nap pillanatra se váljék terhessé vagy akár unalmassá. Mert a szórakozás természete, hogy kiapad, egyedül a szeretet találékonysága kifogyhatatlan.” /Pilinszky János/
A 20. század elején az ünnep estéjére való készülődés fő „szereplője” a karácsonyi asztal volt. Olyan (tiszta fehér, szőtt vagy a legszebben hímzett, esetleg piros mintákkal díszített) ünnepi abrosszal fedték le, amelyet máskor nem használtak, illetve csak nagyon kivételes (termékenységvarázsló) célzattal vettek elő. Voltak családok, ahol több is került az asztalra, és már a fölterítés módja is rituálisan történt. Amit ráhelyeztek, minden étel és tárgy a jövő évi bőség, egészség előidézésének célzatával történt: kenyér vagy kalács (hogy egész következő esztendőben legyen elég), gabonamagvak, dió, méz, fokhagyma, s nem maradhatott el a szép piros alma.
A fő „szereplő” a karácsonyi asztal volt – fotó: Pixabay
A régi hagyományban az asztal alá szénát vagy szalmát, szemes terményekkel teli szakajtókat vittek, melyet így „megszentelve” később az állatoknak adtak vagy alájuk tettek, hogy egészséget biztosítsanak nekik. Ugyanilyen okból kerültek ide egykor bizonyos gazdasági eszközök: hogy használatuk a jövőben hatékonyabb legyen.
Mezei munkát ekkor nem végeztek, a napi teendők az ünnepváráshoz kapcsolódtak. A férfiak seperték az udvart, tisztították az istállót, bekészítették az állatoknak a takarmányt, a konyhába a tűzrevalót, az asszonyok pedig a házban takarítottak, sütöttek, főztek. A lányoknak, asszonyoknak nem volt szabad más házához menni, mert szerencsétlenséget vitt volna. A család javait sem volt szabad kiadni, és a kölcsönkért eszközöket is vissza kellett kérni.
A családtagok viselkedése is szigorú figyelem alatt állt (egész jövő évben is úgy fog majd viselkedni…). Katolikus vidékeken szigorú böjtöt kellett tartani (ezért Karácsony böjtjének is nevezték ezt a napot) – amely az ünnep kezdete volt. Amikor már nem voltak olyan szigorú böjtök, megengedett volt a napjában egyszeri étkezés. (Voltak, akik evés előtt a mosdóvízbe ezüstpénzt, piros almát tettek, hogy a következő évben szerencsések, egészségesek legyenek).
Az esti harangszó után kezdődött a karácsonyi vacsora, szigorúan hagyományos étkekkel. A katolikusok ezen az estén még böjtös ételeket ettek – de ez nem szegényes fogásokat jelentett, hanem zsiradék és hús nélkülieket ugyan, de sokfélét és ételek „hosszú sorát”! Fontos volt a sorrend: a megszentelt ostya volt az első, majd a fokhagyma kenyérrel, mézes dió, alma, túrós lepény, mákos derelye, szőlő, mákoskalács, bor (pl. Dejtáron, Nógrád megyében). Máshol babot főztek, illetve aszalt gyümölcsöket böjtösen (vízben főzve, tejjel behabarva, levesként) vagy káposztalevest, halat, savanyú káposztát böjtösen, ritkábban gombafasírozottat vagy gombás töltött káposztát.
Protestáns vidékeken ugyanezeket a fő fogásokat fogyasztották, de nem böjtösen, hanem zsírral, hússal, s református helyeken pedig töltött káposztát. Ezután következett a főtt és öntött tészták sora, amely a legjellegzetesebb karácsonyesti étel volt az egész magyar nyelvterületen (guba, bobájka): mézes mákkal vagy dióval, túróval. Majd további hagyományos csemegék következtek: mákos és diós kalács, sült tök, szőlő, csíramálé, sóspogácsa vagy béles, rétes, perec, fonott kalács, mézes bor stb.
Általánosan elterjedt hit szerint az apró (vagy nagyobb) szemű zöldségek, gyümölcsök fogyasztása ezen a napon sok pénzt, gazdagságot biztosít majd egész esztendőben (mágikus erejüknél fogva). Az almát annyi részre vágták, ahányan voltak a családban, hogy a következő évben is együtt maradjanak s összetartson a család; míg a mák még szerelmi jóslásra is alkalmas volt.
Az almát annyi részre vágták, ahányan voltak a családban, hogy a következő évben is együtt maradjanak s összetartson a család – fotó: Pixabay
A fogások mennyisége, íze tehát a jövő évi jólét előidézését szolgálta. Ugyanilyen szerepük volt a karácsonyi asztalon található tárgyaknak vagy ünnepi vacsorán megmaradt ételeknek, amelyeket gondosan megőriztek, és a szükséges, alkalmas időben gyógyításra, varázslásra használtak. Kívülről, a faluból is érkeztek egészség- és termékenységvarázsló jóslásokat, kívánságokat soroló ajánlások, karácsonyi köszöntések.
Ekkor vagy az előző napon jártak házról házra az ostyahordó iskolás gyerekek (vitték a kántortanító által küldött ostyákat: a „megszentelt kenyeret”). A felvidéki bányavárosok német településein ekkor adták elő a paradicsomjátékokat (a bűnbeesés párbeszédes történetét). A kiadós ünnepi vacsorát és családi együttlétet követően a család közösen ment az éjféli misére.
Másnap, december 25-én a keresztények a Megváltó születésnapját ünnepelték, I. (Szent) Gyula pápa 350-ben született rendelete alapján. A délelőtti nagymisére a katolikusoknak kötelező volt elmenni, hiszen karácsony első napja az év legnagyobb ünnepei közé tartozott, és a szűk családi együttlét, béke és öröm órái voltak. Máshová ezért nem illett menni, s a házból kimozdulni sem.
Otthon is csak a legszükségesebb teendőket végezték el (az állatok etetését) – lehetőleg mindent előkészítve. A főzést is előző nap végezték. A nap folyamán is nagy szerepet kaptak a mágikus ételek és cselekmények (a piros alma, hogy egészségesek legyenek, a fokhagyma, hogy a betegséget elűzzék, a disznóhús, hogy az állat a „házhoz túrja a szerencsét”, a mákoskalács, hogy a pénz szapora legyen stb.).
December 26. Karácsony: István napja – Regölés
Regösök – Garabonc (Zala m.), Seemayer Vilibald felvétele, 1900. – forrás: Néprajzi Múzeum
Ezen a napon nemcsak a falvak sok István nevű lakóit köszöntötték áldomással. A profán ünnep egyházi, vallásos hagyománnyal kapcsolódott össze. Karácsony második ünnepe István vértanú napja, akinek alakja egybeolvadt a magyarok első királyának emlékével a néphagyományban. Ekkor – néhol még ezt követően újévig is – jártak házról házra a regölők: Erdélyben meglett férfiak, a Dunántúlon fiatal legények, akik köcsögdudával, csörgősbottal s énekszóval köszöntöttek (a lányos házaknál mindenképpen):
„Eljöttünk, eljöttünk Szent István szolgái
Régi szokás szerint, szabad-e megtartani?
Haj regü rejtem, regü, regü, regü regü rejtem.
Amott keletkezik egy zöld pázsit,
Azon legelészik csoda féle szarvas,
Csoda féle szarvasnak ezer ága, boga,
Ezer mise gyertya,
Gyulladva gyulladjék,
Soha el ne aludjék,
Hej regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.”
/Dunántúl/
A regösök is ajándékokat kaptak a varázserejűnek tartott jókívánságokért, mely a bevezető, a köszöntő és a meseszerű-misztikus történet után következett. A gazdának, feleségének és háznépének ők is termékenységet és bőséget kívántak a következő esztendőre, ezután következett egy párosító rész, amelyben legényt regöltek össze a leánnyal. A regösénekek csodaszarvasa az egykori mitikus képzet továbbélése a népköltészetben: hiszen a szarvas évezredek óta sok európai-ázsiai népnél (s az amerikai indiánoknál is) a csillagos ég jelképe volt. A szarva hegyén tündöklő gyertyák pedig a csillagokat jelképezik.
A majdnem kétszáz változatban ismert régi magyar regösénekek tájegységenként eltérő stílusúak, azonban a „hej regö rejtem” ismétlődés mindegyikben jelen van, amely varázst, varázslót, varázslást, varázsigét jelent. A történelmi idők mélyéről, távlatából megőrzött mágikus szavak így kötődtek össze az akkori aktuális kívánságok sorával:
Adjon az Úristen
Ennek a gazdának
Négy kis ökröt, két kis bérest,
Csengős-pengős szekeret,
Arany ostornyelet.
Az utána következő strófákban ugyanakkor már a falu életének jövőjét, folytonosságát biztosító másik lényeges kérdést említették:
Éneklünk szép legényt, melléje ékes leányt.
Ennek furkósbotot, annak pihe dunyhát…
Hogy csöndörödjenek, hogy pöndörödjenek.
Hogy újesztendőben, egymásé legyenek…
/Dunántúl/
Más változatokban az égitestek, a kozmosz szereplői kapnak nagyobb szerepet:
Felébredt az új Nap, éjjeli sötétben.
Ég Istene jött el, szarvasnak képében.
Tűz ereje hevül, nappali fény éled
Világ Felügyelő új életet éleszt.
Hej, rege, rege. Víg karácsony ének.
Eljöttünk, megjöttünk, hogy őt szolgálhassuk,
Megújulásának ünnepét hirdessük.
Tiszta testünkre, maskarát öltöttünk.
Ősi módi szerint, adva tiszteletünk.
Hej, rege, rege. Víg karácsony ének.
Az énekek azonban mindig a jókívánságokkal zárulnak:
Ezért jöttünk ide, köszöntőt mondani,
Régi énekléssel, melegséget hozni.
Hogy e házuk népe egészséges legyen,
Hogy házuk tüzéhez, szerencse betérjen.
Áldott szép karácsonyt, adjon az Úristen!
/Kárpátalja/
Karácsony után, december 28-án volt az Aprószentek napja: ekkor jártak a gazdák jószágait őrző pásztorok, akik „bort, búzát, csendes békességet, holtunk után léleküdvösséget!” kívántak a háziaknak. Ez volt az „aprószentek-hordás”: a gazdaasszony a vesszővel a pásztorokat megveregetve szintén szerencsekívánó mondókákkal válaszolt – biztosítva így is az állatok jó szaporulatát, a pásztor pedig adományt – bort, pálinkát, cipót vagy pénzt kapott.
Pár nap múlva érkezett el december 31., szilveszter: a polgári év utolsó napja. A néphagyományban több szokás kapcsolódott ehhez a fordulóponthoz: egyes vidékeken az óévet jelképező szalmabábot vízbe hajították (téltemetés), máshol egy öregembermaszkot viselő legényt játékosan kikorbácsoltak a faluból (télkiverés), vagy az óévet kiharangozták. A lármás, álarcos felvonulások, kántálások is gonoszűző szokások voltak, míg az újévi szerencsejelképek (négylevelű lóhere, patkó, lencse s főleg a malac) ismét a jövő év szerencséjét, gazdagságát igyekeztek előidézni, jövetelét befolyásolni.
Az újévi szerencsejelképek ismét a jövő év szerencséjét, gazdagságát igyekeztek előidézni – fotó: Pixabay
Végül – mint ahogy a mi időnkben is – elérkezik az éjfél, amikor mindenki – csendben – az óraütésre figyel. Az év szokásait-hagyományait megidézve és lezárva itt is érdemes saját jelenünk óhajaira és vágyaira gondolnunk: „Nem tudom, nekünk, földlakóknak van-e közösebb élményünk ennél a pillanatnál? Mintha a szilveszteréj tizenkét kimért óraütése ismerősebb, drámaibb és testvéribb visszhangot ébresztene bennünk, mint a vallások, mint a filozófiák és emberi történelmünk bármilyen más megnyilvánulása. Ezek ugyanis szétválasztanak és megosztanak minket, de az a tizenkét szívdobbanás, amely egyszerre juttatja eszünkbe születésünket és halálunkat, mindnyájunkat összeköt”. /Csoóri Sándor: Tizenkét szívdobbanás/
