„Ott, a tanyasi osztályteremben, ahol az egyik padsorban az ötödik osztály volt, a másikban a hatodik, nem csak a tantárgyak rejtelmeiben kellett eligazodnunk, de az életben is. Nekem ez volt az igazi egyetemem, mert meg kellett tanulnom és tapasztalnom, hogy mit jelent egy gyerek sorsa, milyen a családi környezete. Hogyan tudom apró munkával, empátiakészséggel, egy – egy jó szóval, sikerélmény előhívásával megteremteni a gyermek számára azt a környezetet, amelyben aztán együtt nevelődik az édesapa, édesanya, de nevelődött a tanító – így magam is.
Ma, amikor az egész világban az iskola és a család válságáról beszélnek, akkor egyre határozottabban azt látom, hogy nem az iskola és a család van válságban. Inkább egynémely politikus, mert nem látja jól a világnak azon értékeit, amelyek egyébként működnének, csak nem szabadna megzavarni. Nem szabad akár többet, akár kevesebbet várni a családtól, iskolától, templomtól, közösségtől, környezettől, mint amit természetesen adni tud. Az életben az tud eligazodni, aki képes arra, hogy a legapróbb dolgokat is nagyon átgondolja. Ott, egy tanyasi iskolában, nevelőközösségben példa volt – a maga botlásaival együtt is – a tanító. De a jóindulat működtette ezt a közösséget!”

A kisiskolák megmentéséért – majd egy éve, ugyanitt – rendezett konferencia után e gondolatokban rejlő szellemiség okán is fogadtam el ez előbbi, fontos mondatok megfogalmazójától, Lezsák Sándor tanár úrtól, elnök úrtól, alelnök kollégámtól a mai napra szóló meghívót. Politikus­ként is teljesen egyetértek azzal a szemlélettel, hogy nekünk azokat a természetesen kialakult és működő­képes­ségü­ket évszázadokon át bizonyító, társadalmi, gazdasági, kulturális és ökológiai közösségeket kell segítenünk – és nem megzavarnunk, hátráltatnunk –, mint pl. a hazánkban kialakult tanyarendszer.

Nem egyedül vagyok ebben a teremben, aki bizonyos körökből – nem ritkán, inkább egyfajta pejoratív jelzőként – kapja meg neve, tevékenysége mellé a „vidéki”, vagy néha az ezzel szinonim, „népi – nemzeti” jelzőt. Az újkori magyar történelmet, társadalomfejlődést tekintve, azt hiszem eljött az ideje, hogy ezt a fajta pártokon kívüli, azok feletti természetes identitást, önazonosságot emelt fővel, tudatosan vállalhassuk – hétköznapi emberként és felelős politikusként is.