Előszó

Az élő szervezeteket számos környezeti hatás éri. A helyhez kötött növények nem térhetnek ki a stresszhatások elől, vagy hozzászoknak azokhoz, vagy elpusztulnak. Egy életközösség esetében ez azt jelenti, hogy lesznek olyanok, amelyek túlélik a káros hatásokat, és olyanok, amelyek elpusztulnak, szelektálódnak. Végső soron egy élő szervezet vagy faj elterjedését az határozza meg, hogy milyen káros hatásokat tud elviselni, melyekhez tud alkalmazkodni úgy, hogy más fajokkal, illetve törzsekkel szemben versenyképes maradjon. A stresszorokat két csoportba sorolhatjuk: abiotikus (káros környezeti tényezők) és biotikus (növénypatogén vírusok, viroidok, baktériumok, fitoplazmák, gombák) stresszorokra.

A korábbi, mechanikus növénykórtani szemlélet a gazdanövényt, mint a károsítók passzív elviselőjét tekintette, a fő hangsúlyt azonban a kórokozó megismerésére helyezte. Napjainkban nyilvánvalóvá vált, hogy a növény nem csak elviseli a kedvezőtlen feltételeket és a kórokozók támadását, hanem aktív módon válaszol azokra, esetenként hatástalanítja azokat, azaz védekezik ellenük. A növények védekezési mechanizmusainak feltárása, azok molekuláris színtű megismerése aktív jelcserére – a gazdanövény és a kórokozó közötti kölcsönhatásokra – hívja fel a figyelmünket, amely megnyitja az utat az ellenálló képesség mesterséges kialakítása felé is. Napjaink növényvédelme ugyanis szükségszerűen szemléletváltásra és átalakításra szorul, amelyben a kémiai védekezési eljárásokat mindinkább környezetbarát – a növények természetes védekezési mechanizmusainak ismeretén alapuló – eljárásoknak kell részben felváltania. Mindehhez azonban a kórfolyamatokban megnyilvánuló genomikai kölcsönhatások és a hozzájuk kapcsolódó anyagcsereutak pontos, molekuláris szintű ismerete szükséges.