A jövőt formáló tényezők közül első helyen a kereslet átalakulását kell említeni, ami több új elemet tartalmaz. Továbbra is jelentős a gabonafélék iránti kereslet növekedése, az üteme azonban fokozatosan mérséklődik. Az emberi fogyasztás mellett egyre jelentősebbé válik az állatállomány takarmány- és a bioenergia termelés alapanyag igénye. A fejlődő világ egyre gyorsabban növekvő városaiban kialakuló, ma már több százmilliós középosztály élelmiszerigénye eltér a szegényebb országok tradicionális élelmiszerkeresletétől. Markánsan növekszik a gyümölcs és zöldségfélék, valamint az állati termékek iránti kereslet is. Nem véletlenül beszélnek állattenyésztési „forradalomról” sem a fejlődő világban. Ott a hús- és tejfogyasztás két évtized alatt közel megduplázódott mialatt a fejlett világban előre jelzett növekedés csupán 10% körüli. A fejlődő világ élelmiszerkeresletének átalakuló struktúráját jelzik, hogy például 1977–1999. között Indiában az egy főre jutó zöldség- és tejfogyasztás 80% körül bővült, mialatt a hüvelyesek és a gabonafélék egy főre jutó fogyasztása alig változott.
A fejlett országokban egyre meghatározóbbá válik a biológiailag tiszta, minőségi termékek iránti kereslet. Ugyanakkor az egy főre jutó élelmiszer fogyasztás mennyiségi mutatói nem növekednek, sőt egyes termékeknél – például a gabonaféléknél – tartós csökkenés figyelhető meg a folyamatos minőségi javulással párhuzamosan.

Új fejlemény, hogy a fosszilis energiahordozók gyorsan emelkedő árai és csökkenő készletei felértékelték a mezőgazdaságban rejlő energiatermelés lehetőségeit. A biomassza mellett az olajos növények és a gabonafélék, mindenekelőtt a kukorica is egyre inkább számításba vehetők az energiatermelés alapanyagaiként. Ma még persze a bioenergia termelés inkább a jövő lehetősége, amellyel kapcsolatosan további hatékonysági, gazdaságossági és környezeti vizsgálatokra van szükség. Nem kétséges azonban, hogy a mezőgazdaság iránti kereslet egyik meghatározójává válhat már a közeli években is.

Fontos tényező az árak alakulása. Évtizedeken keresztül a tradicionális mezőgazdasági termékek csökkenő relatív árai voltak jellemzőek. Az elmúlt években megállt a relatív árak csökkenése, az agrártermékek piacán várhatóan inkább emelkednek az árak. Az állati termékek és egyes zöldség-gyümölcsfélék vonatkozásában ez az áremelkedési trend már most egyértelmű. A mezőgazdasági termelés szempontjából kedvezőtlen a mezőgazdasági világpiaci árak nagymértékű volatilitása, ami különösen a hús- és tejtermékek, valamint az olajos növények kategóriájában érvényesül.

Az egyik legmarkánsabb változás az integrált vertikális termékpályák kialakulása, az élelmiszerkereskedelem gyorsuló és egyre nagyobb mértékű koncentrációja a szuper- és a hipermarketek nagymértékű térhódítása. Az élelmiszerfeldolgozás és -kereskedelem egyre magasabb fokon integrálja az élelmiszertermelést és -fogyasztást. Az élelmiszerek útját a szántóföldtől a fogyasztó asztaláig integrált rendszerek fogják át, amelyekben a feldolgozó és a kereskedelmi láncok követelményei, sztandardjai a meghatározóak. Közép-Kelet Európában is rendkívüli sebességgel halad előre ez a folyamat. A vezető öt kereskedelmi lánc ma már hazánkban kétharmadát, Lengyelországban felét bonyolítja az összes élelmiszer forgalomnak. A többségében multinacionális élelmiszer kereskedelmi láncok saját beszerzési rendszerrel, speciális fizetési és ösztönzési, módszerrel működnek, alapvetően átalakítva a mezőgazdasági piacok hagyományos struktúráit és erőviszonyait.
A mezőgazdaság meghatározói között szembetűnő a mezőgazdasági népesség elöregedése, különösen a fejlett és a közepesen fejlett országokban. Ez párosul a fokozódó környezeti gondokkal és a természeti környezet megőrzésének nehézségeivel. Ezek a problémák különösen súlyosak a fejlődő világ egyes részein, ahol a növekvő népesség, a mezőgazdálkodás és a természeti környezet harmóniája megbomlott. Gyorsan pusztulnak a legelők, különösen a szárazabb vidékeken. A hagyományos mezőgazdasági technológiák tartalékai kimerülnek és a műtrágya felhasználás marginális hatékonysága csökken. A termőföldek nagysága az iparosítás, a városfejlesztés és az erózió következtében folyamatosan zsugorodik. Kínában pl. évente 1 millió hektár terület esik ki a termelésből. Egyre kevesebb az öntözővíz. Mindinkább szükség van tehát a világ minden részén a környezetbarát mezőgazdasági technológiák fejlesztésére és a fenntartható mezőgazdaság követelményeinek hangsúlyosabb érvényesítésére.

A mezőgazdaság változó globális feltételrendszerén belül fontos elem a termelést befolyásoló agrárpolitikai és intézményi környezet alakulása. A folyamatban lévő WTO tárgyalások eredményei számottevően hatnak majd az agrár- és kereskedelem-politikai feltételrendszerére mind a fejlődő, mind pedig a fejlett világban. A nemzetközi piacok elkerülhetetlen liberalizációja remélhetőleg megkönnyíti a fejlődő országok termékeinek piacra jutását, (amennyiben megfelelő minőségű és mennyiségű termék áll rendelkezésre). A fejlett országokban viszont számolni kell a tradicionális támogatási rendszer átalakulásával és ezzel együtt a növekvő piaci versennyel is.
Új hangsúlyok a mezőgazdasági termelésben
A változó feltételrendszer, az erőteljes globalizáció alapvető változásokat és hangsúlyeltolódást eredményezett és fog eredményezni a mezőgazdasági termelésben is. Ezért a jövőt alakító döntéseinkben gondolnunk kell rájuk.
Mindenekelőtt a termelés (és a termelők) növekvő piac orientáltságát, az elsődleges mezőgazdasági termelés, valamint a piacok közötti kapcsolatok új formáinak kialakulását kell említeni. A változó kereslettel együtt a nemzeti és a nemzetközi mezőgazdasági piacok egyre nagyobb mértékű integrációja valósul meg. A termelésben a tradicionális menynyiségi megközelítés helyett a piacra termelés és a jövedelem-centrikusság válik meghatározóvá. A termelés szereplői is csak a teljes élelmiszer láncban gondolkodva lehetnek eredményesek. Miközben a termelés egyre jobban integrálódik a termelőeszköz-ellátó rendszerekhez is. A mezőgazdaságban hagyományosan meghatározó emberi munka szerepe is átalakul. A termelési folyamatban, az emberi munka a fizikai erő helyett mindinkább a termelést szervező és vezető tényezővé válik. Az emberi részvétel minőségi oldala lesz tehát a meghatározó. A termelői döntések mind inkább a piachoz igazodnak, a gazdaságok termelése specializálódik, regionális szinten a termelés diverzifikációjával párosulva.

Nagyon fontos új vonás a termelési méretek gyors növekedése, különösen az állattenyésztésben. A nagyméretű iparszerű állattartó telepek, a baromfi, a tojás és a sertéshús egyre nagyobb hányadát adják. Hasonló tendenciák mutathatók ki a tejtermelésben, bár itt a méretnövekedés korántsem akkora. A modern nagyüzemi állattenyésztési technológiák könnyen alkalmazhatók a világ különböző részein. Teljesen átformálják az állattenyésztés hagyományos képét, miközben egyre nehezebb helyzetet teremtenek a kisüzemek és a családi gazdaságok számára. A legújabb elemzések és előrejelzések szerint nyitott piaci versenyben csak azok a termelők tudnak fennmaradni, akik képesek termelési méreteik számottevő növelésére a baromfi és a sertés szektorban, sőt a tejtermelésben is.

Az agrárközgazdaságtan egyik saroktétele a termelékenység és a gazdaság-méretek negatív összefüggése. A kisüzemek hatékonysági előnyét a hagyományos mezőgazdálkodás körülményei között nehéz kétségbe vonni. A családi munka nagyobb termelékenysége, valamint a kisebb gazdaságok alacsonyabb vezetési, irányítási költségei általában kompenzálták a nagyobb üzemek fejlettebb technológiájából eredő előnyöket. Egyre inkább kérdésessé válik azonban, hogy a kisebb méretű családi gazdálkodás képes lesz-e megőrizni ezeket a hatékonysági előnyöket napjaink változó körülményei között. Az átalakuló piacok tehát a tradicionális gondolkodás felülvizsgálatára ösztönöznek és új megközelítést igényelnek a kisebb termelők és a családi gazdaságok körében. A tapasztalatok szerint csak szorosabb együttműködés, egységes és szervezett piaci fellépés mellett lesznek képesek a tartós fennmaradásra.

Új tendencia a kedvezőtlen adottságú és marginális földterületek csökkenő versenyképessége. Kedvezőtlen adottság lehet a gyenge talaj, a szélsőséges klíma, a földrajzi fekvés. A bővülő nemzetközi kereskedelem, a szállítási költségek csökkenésének eredményeként a fejlődő világ számos központjában olcsóbb és technikailag könnyebb az élelmiszerek importja, mint a kedvezőtlenebb adottságú hazai termelés. Mindez hátrányosan hat a helyi termelésre és különösen súlyosan érintheti a kistermelők piaci lehetőségeit.

A jövőben a mezőgazdaságban is egyre gyakrabban és mind súlyosabban jelentkeznek a környezeti problémák. Az intenzív termelési rendszerek környezetkárosító hatásának mérséklése fokozott erőfeszítéseket igényel. A környezeti szempontból fenntartható mezőgazdálkodás egyre komolyabb kihívás. Nincs ok a vészharang kongatására, a termőtalajok romlása, az egyre szűkösebb víz-erőforrások azonban a jelenlegi technológiák mellett erőteljesen fékezhetik a mezőgazdasági termelés globális növekedését.

A rendszerváltással összefüggő reformok, a tulajdonosváltás és az agrárpolitikai cikkcakkok megnehezítették a magyar mezőgazdaság alkalmazkodását a változó nemzetközi környezethez, illetve a felkészülését az EU tagság új körülményeire.
Az alkalmazkodási gondok és a szektor állapotának legfontosabb kifejezője az, hogy a magyar élelmiszertermelés továbbra is mintegy 20%-kal elmarad a rendszerváltás előtti szinttől. Mindez a magyar élelmiszertermelés pozíció és piacvesztésével párosul belföldön és külföldön egyaránt. A 2000-es években az agrárkivitel ugyan számottevően bővült, mintegy egymilliárd euróval 2000 és 2006 között, ezzel párhuzamosan azonban az élelmiszer behozatalunk több mint megduplázódott. Így az élelmiszergazdaság külkereskedelmi egyenlege másfélmilliárd euróról 2006-ban 994 millió euróra csökkent. Negatív teljesítményünk különösen szembetűnő, ha összehasonlítjuk a többi új tagország agrárexport adataival.

A külkereskedelmi teljesítményekben a magyar mezőgazdaság egyre csökkenő versenyképessége tükröződik. Egyértelműen növekedett a lemaradásunk az EU 15-höz képest a fontosabb termékek átlag hozamaiban. Továbbra is alacsonyabbak az állati termékek fajlagos hozamai, kisebb az egy hektárra jutó termelési érték is. 2004-ben a magyar mezőgazdaság 1129 euró bruttó termelési értéket állított elő egy hektáron, míg a német 2145 eurót, a dán mezőgazdaságban pedig az egy hektárra jutó bruttó termelési érték 2859 euró volt.

Általában kedvezőtlen mezőgazdaságunk termelési szerkezetének extenzív irányú változása. Az állattenyésztés jelentősen visszaesett, a bruttó mezőgazdasági kibocsátásból 2006-ban csupán 39,3% volt a részesedése szemben a 80-as évekre jellemző 50% körülivel. Fontos változás, hogy a kisebb gazdaságok jelentős része felhagyott az állattenyésztéssel és a termelési szerkezetében a gabonafélék váltak meghatározóvá. 2004–2005-ben hazánkban jelentős mennyiségű gabonafelesleg halmozódott fel, jelezve, hogy a gazdaságok egy része gabonatermesztését a tényleges piaci lehetőségektől függetlenül bővítette. Az extenzív irányú elmozdulást nem kompenzálta a növénytermesztés intenzívebbé válása, bár fellendülés mutatkozik a kertészeti ágazatokban. Sajnálatos az is, hogy az extenzívebb mezőgazdasági termelés egyértelműen kevesebb munkalehetőséget és jövedelmet kínál a vidéki lakosságnak.


Mezőgazdaságunk természetesen még további mutatókkal is jellemezhető. Közülük csupán az ágazat jövedelem helyzetével foglalkozunk, mivel tartósan jövedelmezőségi gondokkal küzd. Jövedelem mérlegét tartósan pozitívvá az EU tagság eredményeként megnövekedett támogatások tették. A magyar mezőgazdasági termelők részesedtek ugyanis 2006-ban a legnagyobb egységnyi területre jutó közvetlen támogatásban (SAPS+top up*). Ez különösen azért elgondolkoztató, mert ahogyan erről az előzőekben már szó esett a magyar mezőgazdaság teljesítménye elmaradt a többi új tagország eredményei mögött.

Problémák és feszültségek

Mezőgazdaságunk gondjai és problémái jelentős részben az elmúlt két évtized magyar agrárpolitikájában gyökereznek. A mezőgazdasági rendszerváltás – amelynek szükségszerűsége nem vonható kétségbe – alapvetően a politika által vezérelt folyamatként zajlott le, amelyben a gazdasági racionalitás legfeljebb másodlagos szerepet játszott. Az egymást követő kormányok agrárpolitikája rövid távú, választásokra koncentráló célokat követett. Nem született meg egy szélesebb konszenzuson alapuló agrárstratégia, amely alapján az ágazat felkészülhetett volna az EU csatlakozás által teremtett új körülményekre. A mezőgazdaság a csatlakozás előtti periódusban is komoly támogatásokhoz jutott. Ez azonban nem a versenyképességet és a hatékonyság javítását állította középpontba. A hatalmas támogatást jelentős részben piaci és jövedelemtámogatás formájában osztották szét, és így nem szolgálta a termelési alapok és a versenyképességet meghatározó technológiák fejlesztését. A csatlakozást közvetlenül megelőző időszakban jelentősen késett a közös agrárpolitika működtetéséhez szükséges intézményi struktúra kialakítása és többek között a SAPARD program megvalósítása. Elmondható tehát, hogy az EU tagságra az új tagországok közül hazánk mezőgazdasága készült fel legkevésbé.
A változások eredményeként a földtulajdon rendkívüli mértékű elaprózódásával duális gazdaságstruktúra jött létre. Az ötven hektár feletti gazdaságok az összes gazdaság 1,3%-a használják a földterület 40%-át. A 4–5 ezer nagyüzem mellett 20–30 ezer konszolidált családi gazdaság működik. A kisüzemek száma mintegy 180 ezerre tehető. Ezt egészíti ki mintegy 700 ezer gazdaságként nyilvántartott háztartás kevesebb, mint 2–3 hektár földdel. A nagyüzemek többségében bérelt földön gazdálkodnak és jelentős részük még a korábbi nagyüzemi gazdálkodásból öröklött hatékonysági gondokkal és krónikus tőkehiánnyal küszködik. A családi gazdaságokra ugyancsak a tőkehiány a jellemző. A 180 ezer kisüzem a fennmaradásáért küzd meglehetősen széttagoltan és magára hagyatva. A mezőgazdasággal is foglalkozó 700 ezer háztartás zömében saját fogyasztásra termel és képtelen a piacokba integrálódni. Ez a struktúra a versenyképesség és hatékonyság szempontjából egyértelműen kedvezőtlen.

Agrárvilágunk egyik legsúlyosabb gondja a megváltozott piaci körülményekhez való alkalmazkodás. A multinacionális élelmiszerfeldolgozó és kereskedelmi cégek, a szupermarketek és a hipermarketek térhódítása olyan új feltételeket és követelményeket teremtett, amelyek között a termelők összefogására, együttes cselekvésére van szükség ahhoz hogy, a piacokon ne kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe. Az alkalmazkodás nem könnyű a nagyüzemek számára sem, bár nagyobb méreteikből eredően pozícióik valamivel kedvezőbbek. A kooperáció és összefogás hiányában azonban szinte reménytelen a kistermelők helyzete. Sajnos ma még az új tagországok viszonylatában is minimális a kooperáció a mezőgazdasági termelők között. Az EU átlagában a termékek 33,7%-a kerül piacra a kisebb üzemekből termelői értékesítő szervezetek közreműködésével. Ez az arány Magyarországon 2006-ban kevesebb, mint 5%.

További aggodalomra alapot adó fejlemény a magyar mezőgazdaság termelési szerkezetének a sajátos alakulása. Ahogyan erről már szó volt, a globális piacokon egyértelműen az intenzívebb mezőgazdálkodást igénylő termékek, elsősorban az állati termékek, valamint a kertészet termékei és mindezek mögött a magas minőségű, biológiailag tiszta termékek irányában mozdul el a kereslet. Nálunk viszont folytatódik az állattenyésztés visszaesése, ami a vidéki foglalkoztatás szempontjából is kedvezőtlen és várat magára az intenzívebb növénytermesztés kibontakozása. Ezzel szemben szinte eufória kíséri a bioenergia termelés alapanyagainak bővítését. Nem kétséges, hogy a bioenergia részarányának növelése fontos európai stratégiai célkitűzés, az sem, hogy a gabonatermesztő közepes méretű üzemnek ez hosszú távú perspektíva. Kérdéses azonban, hogy a magyar állattenyésztés jövője veszélyeztethető-e a bioenergia alapanyag termelés túlzott bővítésével.


A mi agrárvilágunk mélyen megosztott, ami egyre inkább akadályozza a jövőt megalapozó stratégiák kidolgozását és az ezek végrehajtásához elkerülhetetlen együttes cselekvést. Az agrárium egyik része, főleg a nagyobb üzemek igyekeznek alkalmazkodni a változó környezethez, ezzel együtt nem törődnek a leszakadókkal, a kicsikkel, a vidék speciális problémáival. Az agrárvilág másik része vehemensen elutasít mindent, ami nagy, több hungarikumot, bioterméket akar, és nem veszi tudomásul a magyar mezőgazdaság realitásait. A két tábor között minimális a párbeszéd, ami a jövő szempontjából alapvetően fontos döntések elodázását eredményezi.

Hogyan tovább?

A jövő megalapozása átgondolt, széles körű konszenzusra épülő stratégiát igényel. A Nemzeti Vidékfejlesztési Program és a közös agrárpolitika reformjával összefüggő dokumentumok érintik a legfontosabb teendőket és helyes irányokat jelölnek meg a jövőt illetően. Továbbra is hiányzik azonban az az operatív stratégia, amely alapján csökkenthető a magyar agrárvilág megosztottsága, amelyet az agrárium szereplőinek jelentős része elfgad.
Nem kétséges, hogy a mezőgazdaság egésze szempontjából a versenyképesség erősítése és az ezt szolgáló intézkedések a legfontosabbak. Ez olyan komplex feladat, amely magába kell, hogy foglalja a tudás és az ismeretek bővítését, a beruházást, fejlesztést és a kapcsolódó infrastrukturális, valamint logisztikai beruházásokat.


A tudomány eredményeire épülő gyors technológiai fejlesztés
nagyon lényeges prioritás. A nemzetközi kereslet a nagyértékű, intenzív művelést igénylő kertészeti termékek és az állattenyésztés termékei felé tolódik el. Olyan termelési eljárások kifejlesztésére van igény, amelyekkel a környezet károsodása nélkül, a szűkülő természeti erőforrások mellett a fajlagos hozamok számottevően növelhetők. Hatalmas kihívások ezek a mezőgazdasági, biológiai és ökológiai tudományok számára, hiszen a jövő igényeinek kielégítéséhez nem elég csupán egy-egy termék termőképességének növelése, az egész élelmiszertermelés termelékenységének és nem utolsó sorban minőségének a növelésére van szükség. Ehhez a mezőgazdasági kutatási ráfordítások olyan mértékű és ütemű növelése szükséges, amely a tudományt képessé teszi e hatalmas feladat teljesítésére, a korszerű nemesítés és a modern biológia lehetőségeinek hasznosítására. A globális elemzések egyértelműen az agrárkutatások magas hatékonyságát bizonyítják, ennek ellenére még a fejlett országok többségében, így hazánkban is a ráfordítások csökkenése figyelhető meg. A magánszektor ugyan egyre nagyobb szerepet tölt be a mezőgazdasági kutatásokban, mégis úgy tűnik, a csökkenő állami támogatást ez, csak egyes területeken képes pótolni.


A gazdaságok sokszínűsége jellemző a mezőgazdaságunkra. Évek óta folyik a kisüzem-nagyüzem vita, amely gyakran politikai színtérre is terelődik. Hatékony termelés természetesen különböző méretekben folytatható. A kisüzemnek és a nagyüzemnek egyaránt lehetnek előnyei meghatározott körülmények és emberi feltételek között. A jövő kihívásaira való felkészülés ezért a gazdaságok sokszínűségének elfogadását igényli az agrárpolitikában. Ennek a talaján viszont differenciált agrárpolitikára van szükség, amely nem a kicsiből akar nagyot, vagy a nagyból kicsit csinálni, hanem az egyes gazdaságtípusok sajátosságaihoz igazodó eszközökkel nyújt támogatást. A nagyüzemek számára a gazdasági feltétel rendszer transzparenciája a legfontosabb. Általában képesek a piac lehetőségeinek a kihasználására, érdekeik hatékony képviseletére, amennyiben diszkrimináció-mentes a környezet. A közép- és kisüzemek viszont a körülményeikhez és feltételeikhez igazított hatékony támogatást igényelnek. Az agrárpolitikában tehát megfelelő hangsúlyt kell kapjon a kisüzemek fejlődésének és piacokhoz való alkalmazkodásának segítése.

A földtulajdon megosztottsága súlyos korlát a mezőgazdasági termelők számára. A jövő egyik kulcskérdése, hogy képesek leszünk-e a hatékonyabb földhasználatot segítő intézkedésekre. A szétaprózott földtulajdon a tulajdoni korlátokkal együtt ma már a fejlődés egyik legnagyobb akadálya. A tulajdoni korlátok enyhítése vagy teljes feloldása átgondolt földrendezési politikával együtt, meggyorsíthatja az új erőforrások beáramlását és segítheti az állattenyésztés és az öntözés rehabilitációját.

Az állam és a magánszféra tevékenységének magasabb szintű koordinálása ugyancsak lényeges prioritás. A mezőgazdaság fejlődése a magánszektoron alapul. Nem nélkülözhető azonban továbbra sem az állami segítség, nem utolsó sorban a hatékony ellenőrzés. Az állami szerepvállalásnak egyre kevésbé a közvetlen beavatkozás és pénzügyi támogatás formájában kell megvalósulnia. A mai körülmények között az állam legfontosabb feladata a biztonságos, egészséges élelmiszer-termelés garantálása, valamint a piaci működés szabályainak és intézményi feltételeinek fokozatos fejlesztése.

Nemcsak a mezőgazdaság van átalakulóban, hanem a környezete is. Nagyon fontos tehát a mezőgazdaság és a vidék új szintézisének a létrehozása is, amelyben a mezőgazdaság és a vidék nem mezőgazdasági jellegű gazdasága szerves egységet alkot. Ebben a keretben felértékelődik a helyi kezdeményezések és a kis közösségek szerepe az életfeltételek általános javításában, a vidék felzárkóztatásában. A mezőgazdaság hosszútávú fejlődésének ugyanis alapfeltétele a vidéki fizikai és szociális infrastruktúra kiemelt fejlesztése. Nemzetközi vizsgálatok szerint különösen a világ fejletlenebb régióiban az úthálózat fejlesztése és bővítése az egyik legfontosabb agrárberuházás is. A tudás és a szakismeretek szerepének előtérbe kerülése a vidéki oktatás fontosságára irányítja a figyelmet.