A kórokozó a Blumeria graminis f. sp. tritici, amit sokan még az Erysiphe graminis f. sp. tritici néven ismernek. Az árpán megjelenő kórokozó lényegében ugyanaz, csak az árpára specializálódott alak (Blumeria graminis f. sp. hordei).
Valószínűleg mindkét vélemény tartalmaz igaz megállapításokat, de tudjuk, a természetben nincsen fekete-fehér állapot, sok-sok befolyásoló tényező hoz létre sok-sok árnyalatot, s ez érvényes a termesztésünk és növényvédelmünk sikerére is.
Lisztharmat búzán – fotó: Agroinform.hu
Mindenesetre a gazdák többsége szinte örül a lisztharmat megjelenésének, abban olyan körülmények kialakulását véli felfedezni, amelyek a kultúrnövény számára is kedvezőek, vagyis egy jó termés lehetőségét vetíti előre.
A betegséget régóta ismerjük, s biológiáját jól feltérképezte a tudomány. Éppen ezért csak néhány elemre hívjuk fel a figyelmet.
Az egyik mindenképpen az, hogy ez a betegség nem egy „halálos kór”, a kultúrnövény nem pusztul bele a fertőzésbe. Sokkal inkább élősködik a növényen, sanyargatja azt. Az első tüneteket már az őszi időszakban, az új vetéseken is megtalálhatjuk, amennyiben elmaradt az előző aratás utáni tarlóápolás, akkor az árvakeléseken is.
A fő felszaporodási időszaka jellemzően tavaszra esik. Amikor a kultúrnövény állománya kezd dússá válni (homogén állomány, jól bokrosodott, lombtömeg nő), akkor nagy eséllyel a betegséget is megtaláljuk. Természetesen ez így önmagától nem megy végbe, a kedvező körülmények is szükségesek a kórokozó fertőzéséhez, a betegség terjedéséhez.
A tavaszi hónapok átlagos csapadékmennyiségét feltételezve lesz annyi nedvesség a talajban és a növény felületén is, hogy a tavaszi napsütés melegítő hatására párás-nedves körülmény alakul ki a növényállomány szintjében. Az éjszakai hőmérséklet-csökkenés, majd a nappali felmelegedés ezt a párás környezetet nap mint nap újra megteremti.
Az első koszos fehér pamacsok a búza (és árpa) alsó levelein, a növény tövén jelennek meg. Ahogy a búza szárba szökken, úgy a lisztharmat is próbál vele lépést tartani, vagyis a fertőzése felfelé terjed.
Amikor már a felső leveleket, esetleg a zászlóslevelet is eléri, megfertőzi, akkor már komoly gond van, akkor már terméskiesésre kell számítani.
Elméletileg megfertőzi a kalászt is, sőt a gyakorlatban is, de az már oly mértékű mulasztást vagy szakmai hozzá nem értést jelez, hogy a gyakorlatban ez mégis ritkaság. Ilyen esetben már komoly mennyiségi és minőségi kárral kell számolni.
Az egyre terjedő és vastagodó telepeken (micéliumtömegen) idővel fekete pontokat észlelünk, amelyek a gomba ivaros szaporítóképletei, kazmotéciumai. Ezek is szerepet játszanak az új fertőzések kialakulásában, de a konídiumos szaporodás is tökéletesen működik megfelelő körülmények között. Szaporítóképleteit a szél messzire repíti, ami megnehezíti a térbeli izoláció kialakítását.
A védekezésre több módszer áll rendelkezésre, illetve ezek kombinációja alkalmazható.
Betakarítás után a kórokozó a tarlómaradványokon túléli a kedvezőtlen viszonyokat, illetve vár az árvakelés megjelenésére. Ebben a szakaszban mind az ivaros (termőtestek), mind a konídiumok szerepet kapnak. Ebből fakad az a lehetőség, hogy időbeli és térbeli izolációt alkalmazzunk.
Az őszi búza fontossága és az ehhez igazodó termőfelülete nem teszi lehetővé a teljes vetésváltást, sok esetben búza után búza kerül a talajba, s ezen az sem segít, ha búza után őszi árpa vetése következik. Lehet látni olyan szűk vetésforgót, amelyben őszi búza - őszi káposztarepce - őszi búza - napraforgó - őszi búza - őszi káposztarepce sorrendben jönnek a kultúrák. Ez a vetési sorrend nem kielégítő a lisztharmat elleni védekezéshez, de tegyük hozzá: az olajos növények növényvédelmét is kimondottan megnehezíti.
Szintén az őszi búza jelentős termőterülete (1,1-1,3 millió hektár) nehezíti a térbeli izolációt. Figyelembe véve a szél spóraszállító képességét, egy dűlőút a volt és tervezett őszibúza-tábla között nem elegendő. Teljes izolációt így sem tudunk megvalósítani, mégis érdemes figyelni arra, hogy a távolság növelésével az odaszállított szaporítóanyag mennyisége csökken.
Nagyon ígéretes és már konkrét eredményeket mutat a fajtanemesítés.
Nem beszélhetünk 100%-os lisztharmat-rezisztenciáról, de a kevésbé fogékony vagy toleráns fajták termesztése is jelentős előnyt biztosít a növényállomány számára. Érdemes az új fajtákat e szemszögből is ellenőrizni a fajtaválasztás során.
Az agrotechnikai eljárások is védekezési eszközt adnak kezünkbe.
Természetesen a betakarítás utáni tarlóhántás, a növényi maradványok többszörös aprítása nagymértékben csökkenti a kórokozó szaporítóképleteinek mennyiségét, s ezzel együtt csökkenti a túlélést biztosító táptalajt is. Tegyük hozzá, hogy ez a művelet maga nem jelent külön költséget, hisz a parlagfű elleni védekezések egyik legfontosabb és legeredményesebb eleme ez.
A tarlóhántás után a tarló ápolása szintén nagyon fontos, a parlagfű mellett az árvakeléseket is felszámolhatjuk így.
A hatékony tarlókezelés a mechanikai és növényvédő szeres védekezés megfelelő ötvözete – fotó: Amazonen Werke
Amennyiben tavaszi kapás kultúra kerül majd a táblába, úgy ősszel még egy szántás is segít ebben a folyamatban, de a szántásig nem várhatunk a tarló megmunkálásával.
A vetésidő is hatással van a betegség megjelenésére, a túl korai vetés lehetőséget biztosít a növény gyors fejlődésére, s korán kialakulhat sűrű, túlfejlett állomány, ami kedvező körülményeket teremt a gomba fertőzéséhez.
A vetőmag mennyisége, a tőszám is befolyásolja az állomány sűrűségét.
Tavasszal a N-tartalmú fejtrágya túlzott mennyiségével is előidézhetünk laza szövetű, buja növényzetet, ami ideális táptalaj lesz a kórokozó számára.
Végezetül beszéljünk a kémiai növényvédelem lehetőségeiről is. Nagyon ritka alkalom az, amikor önállóan a lisztharmat ellen végeznek az üzemek kezelést. Igazából a gyakorló szakemberek a kalászosok korai lombvédelme során foglalkoznak a lisztharmattal, de nem egyedül azzal, hanem a különböző levélbetegségek együttesének egyik elemeként. Ebből fakad az is, hogy az alkalmazandó védekezési technológia összeállításakor és ennek keretében a hatásos készítmény(ek) kiválasztásakor a védendő állományban megtalálható vagy éppen veszélyeztető kórokozók összességét veszik figyelembe.
A lisztharmatgombák ellen más kultúrákban – a fertőzés erősségét és tendenciáját figyelembe véve – kéntartalmú készítményekkel (is) védekeznek. Pontosan a fentebb leírtak miatt a kalászosokban ez ritka megoldás, sokkal inkább a triazolok valamelyikét veszik elő, vagy az újabb fejlesztések eredményeiből választanak.
A szerválaszték bőséges, ha az engedélyezett növényvédő szerek listájáról kigyűjtjük a kalászosokban lisztharmat ellen bevethető készítményeket, akkor nagyságrendileg 80 nevet kapunk.
Sokan kritizálják azt a folyamatot, amely keretében az engedélyezett növényvédő szereket felülvizsgálják, és sok engedélyét visszavonják, illetve nem újítják meg az EU-ban. Látni kell a másik oldalt is, egyrészről a forgalomból kivont készítmények veszélyes voltát vagy az emberre, vagy a környezetre, ne adj' isten, mindkettőre. Másrészről a gyártók fejlesztési tevékenységét is látni kell, az új hatóanyagok, kombinációk, permetezési segédanyagok megjelenését.
A lisztharmat ellen a különböző levélbetegségekkel együtt védekeznek – fotó: Barta Gyula
A lisztharmat elleni készítmények gerincét a triazolszármazékok adják. Érdekes, hogy ennek ellenére alig 1-2 termék van, ami önállóan egy hatóanyagot tartalmaz. Ilyen pl. a propikonazol (hatóanyag), ami, ismerjük el, kimondottan hatásos a lisztharmat ellen. A rendelkezésre álló készítmények döntő hányada kombináció, ami 2 vagy akár 3 hatóanyag gyári kombinációját jelenti egy termékben. Itt is az egyik hatóanyag általában triazolszármazék, míg a második vagy harmadik hatóanyag lehet szintén triazol vagy egy másik csoportba tartozó hatóanyag.
A triazolszármazékok (ergosterol bioszintézis-gátlók) egymással való kombinációja helyett inkább a más csoportba tartozó hatóanyagokat tekintsük át röviden. A más kémiai csoport más hatáshelyet és általában más hatásmechanizmust is jelent. Ennek pozitív következménye a szélesebb hatásspektrum, a biztonságosabb hatás, azaz nagyobb hatékonyság, és nem utolsósorban az ily módon használt készítmények alkalmasak a rezisztencia megelőzésére vagy rezisztenciatörésre.
Ez utóbbi kérdés egyre gyakrabban kerül felszínre, s egyre gyakrabban állítja nehéz helyzet elé a termelőket és a gyakorló növényvédősöket, ami aztán egyfajta igényként visszaszáll a növényvédőszer-kutatás, -fejlesztés területére.
Amennyiben csak a lisztharmat a gond a növényállományban, úgy a kén is elegendő lehet (alacsony vagy kezdődő fertőzöttségnél), vagy a kén adagolása a tankkeverékhez (pl. egy triazolszármazékot tartalmazó készítményhez) lehet megoldás a biztonságosabb hatás elérésére és a rezisztencia megelőzésére. Hozzá kell tenni, hogy nagyon kevés termék ad erre lehetőséget, mert eleve több hatóanyagot tartalmaznak. Ilyen egy hatóanyagos pl. a Property 180 SC, Propi 25 EC, Mirage 45 EC, Bumper 25 EC, Buzz Ultra DF.
A gyári keverékekben leggyakrabban valamelyik strobilurinszármazék (pl. azoxistrobin, piraklostrobin, trifloxistrobin) van. Ezek kiszélesítik a hatásspektrumot, a rezisztenciatörésben nem kiemelkedőek, viszont a „zöldítő” hatásuk mind a látványnak, mind a termésnek jót tesz.
Nagyobb csoportot képeznek az SDHI (succinat dehidrogenáz gátlók) csoportjába tartozó hatóanyagok (pl. bixafén, fluopiram, izopyrazam, fluxapyroxad). Ezek a hatásspektrum szélesítése mellett a rezisztencia megelőzésében játszanak jelentős szerepet.
A klórnitril csoportba tartozó klórtalonil inkább a hatásspektrum kiszélesítésében jeleskedik (pl. fuzárium ellen). A carboxamidekhez tartozó boscalid szintén a hatásspektrum kiszélesítésében játszik szerepet.
A morfolinok csoportjába tartozó spiroxamin és a fenpropidin is ergoszterol bioszintézist gátol, de a triazoloktól eltérő hatáshelyen avatkozik be, így a rezisztencia kialakulását lassítják.
A benzimidazolok utolsó tagjaként találjuk a tiofanat-metil hatóanyagot, ami a lebomlása során alakul karbendazimmá, a tényleges ható molekulává. Szélesíti a hatásspektrumot és megerősíti a lisztharmat elleni hatékonyságot, ugyanakkor a rezisztencia elleni küzdelemben vesztésre áll.
A benzofenonok csoportjába tartozó metrafenon s kémiai rokona, a pyriofenon kimondottan erősek a lisztharmat ellen. A quinazolinone csoportba tartozó proquinazid hatóanyag eléggé egyedi, de a rezisztencia megelőzésében nem kiemelkedő.
A kombinációs partnerek sokaságából jól látható, hogy a gyártók a teljességre törekednek, vagyis készítményeik a kalászosokban előforduló fontosabb gombabetegség ellen nyújtanak védelmet, s ebbe beleértik a lisztharmat mellett a levélfoltosságokat, a rozsdabetegségeket és még a kalászfuzáriózist is. Mondhatnánk, így könnyű a növényvédelem, hisz bármelyikhez nyúlunk, megoldást találunk. Ennyire azért nem egyszerű a helyzet.
A lisztharmat kezdeti fertőzése itt is megfigyelhető a szár alsó részén – fotó: Agroinform.hu
Egyrészt hangsúlyeltolódások vannak a hatásspektrumban, mi ellen erős s mi ellen kevésbé erős a készítmény, másrészről
a kijuttatás időzítése is befolyásolja a hatékonyságot és a megcélozható kórokozót.
A tavaszi időszakban (bokrosodás vége, szárbaindulás), amikor a lisztharmat általában az egész kórokozó-közösségben nagyobb súllyal van jelen, a választásunk eshet kevesebb hatóanyagot tartalmazó termékre, nem kell rögtön a „nagyágyúkat” bevetni. Később már a lomb- és kalászvédelem okán a hatásspektrumot szélesítő, a rozsdák, fuzárium ellen hatékony kombinációk kerülnek előtérbe.
A permetezések időzítésére általános gyakorlat, hogy korai szakaszban – bokrosodás vége, szárbaindulás kezdete – fejlettségben elvégzik az első lombvédelmet célzó kezelést. A második kezelés lehet még lombvédelmet szolgáló, de a kevésbé intenzív növényvédelem esetén ez már a kalászvédelmet is célozza. Intenzív termesztésben a második lombvédelem után még külön menetben a kalászvédelemre is fókuszálnak.
A kezelés szükségességének meghatározásához és időzítéséhez egyrészt a helyszíni felvételezés, másrészt a növényvédelmi előrejelzés ad hasznos információkat.
_fill_540x300_0.jpg)
_fill_540x300_0.jpg)
_fill_99x55_0.jpg)
