A rendszerváltozás után 16-17 évvel ideje lenne a kérdésfeltevésnek: Ki, és milyen szellemi előkészítés alapján nyúlt hozzá sikeresen működő mezőgazdaságunkhoz? Ki vállalja a felelősséget a termelés visszaeséséért, ami egyébként nem lett volna törvényszerű?

A fejlődést, a jó irányba fordulást nem az eredményesség tartós romlásával szokták jellemezni. A rendszerváltozás óta felnőtt egy generáció, akiknek immáron adottsággá vált a jelen helyzet, a fejlődés-képtelenség, a minden kibekkelni törekvés.

Nem kell különösebb jóstehetséggel rendelkezni annak megítéléséhez, hogy az ad-hoc politizálás az előrelátást igénylő mezőgazdaságban biztos bukáshoz vezet. Most azt sugallják nekünk, hogy majd az EU-s segélyek segítenek rajtunk, hogy számolatlanul kapjuk rövidesen a pénzeket, csak győzzük költeni. Tényleg elhiszik, hogy így lesz? Nem gyanús, hogy Dániában az ottani ár- és bérrendszer és természeti adottságok mellett alacsonyabb önköltséggel állítják elő a sertéshúst mint mi?

Félrebeszélés, olcsó poén hazánkat Európa élelmiszer-szemétlerakó telepének titulálni. Semmi valós alapja nincs, csupán a politikai elit sötétben tapogatózása. Pedig világosságra van szükségünk. Sürget az idő!

Az EU-n belüli versenyképesség eléréséhez biztosított hét évből immáron kettőt-hármat elpazaroltunk. A munkáját most megkezdő új kormány történelmi felelőssége a mezőgazdaság felemelése, versenyképessé tétele. Sokan látjuk, hogy nem lehet a mezőgazdaságot 4 éves kacskaringókkal eredményessé tenni.

Kormányokon átnyúló stratégiára van szükség. Itt az alkalom, az első a rendszerváltás óta, amikor természetes folytonosság jött létre azzal, hogy ismételt bizalmat kapott a regnáló politikai vonal. A mai változó világban 8 év nagy idő, elégséges bármely koncepció kifuttatásához. Ennyi idő alatt például a „kommunista” Kína megduplázza nemzeti jövedelmét, az EU-ban új iparágak jönnek létre, a mezőgazdaságban lecserélődik a termesztett búzafajták többsége, leamortizálódnak a gépek, a technikai eszközök.

Ha nincs ötletünk, nyúljunk vissza a múltba, nézzünk szét a világban, mit csinálnak az élenjárók. Nem szégyen mástól tanulni, az okosodás nem a butaság jele. A legrosszabbul akkor járunk, ha másokra bízzuk magunkat, ha abban reménykedünk, hogy „gondoskodnak” rólunk. Elemezve a sikereket, azt láthatjuk, hogy azt teszi a világ, amit mi a rendszerváltáskor a szemétdombra hajítottunk.

Szövetkeznek. Hollandiában már a szövetkezetek is szövetkeznek. Nem mások erőltetik rájuk, hanem az élet, a gazdasági törvényszerűség. Belátták, hogy versenyképesen csak nagy tömegű, egységes minőségű áruval, logisztikai háttérrel, egyesült marketing tevékenységgel tudnak termelni.

Ehhez jött az a kormánypolitika, ami jó alapanyagra építő magas színvonalon működő élelmiszeripart eredményezett, a nemzetközi integrációban kedvezményezett helyzetet tudott létrehozni. Valahogy nekik mindig jó. Nem azért, mert segélyeket kapnak, hanem mert tudatosan és sikeresen dolgoznak. Megértették, hogy a támogatások közbefektetések, amelyek a teljes gazdasági rendszer működtetéséhez kellenek. Ebből fakadóan rövid úton elapadnak, amennyiben nem szolgálják a társadalmi vagy adott esetben a közösségi teljes gazdasági célokat. Máskülönben összeomlik a rendszer, mert az Európai Unió is versenyre késztetett - részeként a globalizálódott világnak. Komplex gondolkodásra van szükség.

Ennek egyik fontos eleme a szövetkezés erősítése. Mostanában új típusú szövetkezetekről beszélnek – tévesen. Sokszínű, azaz többszintű szövetkezeti rendszerre van szükség. Helye van a beszerző-, az értékesítő-, a feldolgozó-, a géphasználó szövetkezetek mellett a termelőszövetkezeteknek és a terméklánc alapú szövetkezéseknek is.

A lényeg a termelői érdekeltség állandósítása, az alapanyag előállítás nyereségességének fenntartása. Nem szégyen tehát a termelői egyesülések léte, különösen annak belátásával, hogy nem minden a mezőgazdaságban szívesen dolgozónak van vállalkozói adottsága és felkészültsége. Ugyanakkor megbízható, pontos, tisztességes munkával szeretne boldogulni.

A vagyon, a termelőeszköz birtoklása nem csupán több jog, anyagi előny, hanem kötelesség is annak hatékony működtetésére, az alkalmazottakról való gondoskodásra. Át kell gondolni az üzemméreteket, a birtokszerkezetet, sőt a településfejlesztési politikát is. Azt kell támogatni, ami növeli a versenyképességet, fokozza az élőmunka- és a befektetett tőke hatékonyságát. A nagyüzemi termelés előnyéről korábban mi magunk győztük meg a világot.

A kérdés, hogy milyen nagybirtokok a kívánatosabbak? A szövetkezeti-, a magántulajdon-, vagy a részvényes alapú? Mindegyiknek van előnye is és hátránya is. Az elméleti alapok tisztázottak. Döntés kérdése, hogy milyen irányba forduljunk a hosszas tanácstalanságból. Természetes, hogy ahol az intenzív gazdálkodás természeti-, környezeti feltételei adottak, ott a feladat ennek kihasználása. Máshelyeken viszont az egyéb formáknak – például családi alapokon nyugvó ökológiai gazdálkodásnak van helye.

Megjegyzendő, hogy az ökológiai gazdálkodás szervezett termelési forma, ahol általános a feltételek elfogadása, továbbá az önellenőrző minősítő rendszer önkéntes vállalása. Az ókori Róma világosan látta, hogy hatalmának megtartásához „hajóznia pedig kell”. Ugyanilyen bizonyos, hogy adottságainkból levezethetően nem mondhatunk le a hatékony mezőgazdaságról, amihez viszont SZÖVETKEZNI PEDIG KELL.

Dr. Kovács János írása