Két napig esett az eső, azután meg két napig szikkadt a talaj. Amikorra már nem a sarat dagasztottuk volna, újra eleredt az eső. Úgy kellett hát lelopni a kertből a maradék zöldbabot- ami ugyan még rendesen besárgulni sem volt képes – a többi, még szép langyos őszre váró konyhakerti zöldségnövény sem tudott szedésre érni. A fejteni való bab vígan zöldellt a kerítésre futva, a céklák egy tyúktojásnyira gömbölyödtek csupán, talán csak a sárgarépák lettek vastagabbak egy ácsceruzánál. Akárhogyan is, de a gyomok érezték magukat legjobban a kertben. Nem győztük kihúzgálni a fellazult földből a hirtelen hatalmasra nőtt disznóparéj példányait.

No és a szőlő! Azzal igazán elégedettek lehettünk. Volna. Szemnek is szép, rendezett sorban lógtak a kitelt fürtök, madarak sem csipegették és még a darazsakra sem panaszkodhattunk – lehet, hogy ez a hűvös idő jobban megvédte a termést tőlük, mint holmi kajla madárijesztők a környéken. A miértre csak később jöttem rá. Amikorra édesedni kezdtek a bogyók nyilván elfogyott a türelmük a darazsaknak. És elfogyott a szomszédunknak is, mert az első napsütéses hétvégén belefogtak a szüretbe. Bizony a kóstoláskor csak jóindulattal mertem 15-ös mustfokra becsülni az első merítést a kádból.

Sietniük kellett, mert a különböző kórokozók már megkezdték a szüretet helyettük. Érlelő napsugarakkal sem biztattak a meteorológusok. A mienket ugyan nemcsak a darazsak kerülték el, de a gombákkal sem gyűlt meg bajunk. Úgy lógtak a fürtök a karon, mintha dísznek aggatták volna rájuk. Átjárhatta őket a levegő és körbesüthette a nap. Talán ez is felért néhány permetezéssel.

Egyszóval, nem volt sikeres esztendőnk a kertben. A kabakosokon – azaz a tökféléken kívül minden növény megsínylette az időjárást a konyhakertben. Az uborka s a sütőtök dacolt csupán a sok vízzel, egyszer a hő-sokkal, máskor a hűvös napokkal. Csak megjegyzem, hogy még a bodza sem tűrte az idei hő- és csapadék ingadozásokat. A virágjukról hiányzott a sárga színű pollen, a tányérokon pedig egyszerre volt jelen a  sok töppedt, beszáradt bogyó a még zöld éretlen terméssel. Lekvárnak valót szinte csak harmadrésznyit tudtam gyűjteni róluk.

Igazi, befőzési sikerélményt is csak a zölddió hozott. Sikerült még időben begyűjteni a dió termést, amikor még könnyen át lehetet szúrni egy kötőtűvel a diókat. Ez többnyire június közepén szokott esedékessé válni. Egy ideig mintha „diópác kesztyűvel” jártam-keltem volna, olyan barna lett a kezem, míg le nem kopott a barna lé a bőrömről. Az elkészítése is nagy türelmet igényel. Júniusi számunkban már vázoltam a többnapos áztatás és kétszeri főzéssel járó szirupos befőzési receptjét. Visszaolvasva az akkori kerti jelentést, bizony minden tekintetben nagyot fordított az időjárás a reményeinken. A tökfélék akkor nem sok jót ígértek a sárba ragadt palánta leveleikkel s ami biztatóan sorolt – hagymák, sárgarépa, borsó helyén a cékla – azok is megálltak a fejlődésben, vagy kiritkultak. Végül az erőteljesen lombosodó a két burgonya sor is csak a tavalyinak felét volt képes megteremni. Ezek után meglepődhettünk, hogy a tökfélék lettek a sikernövények.

Nyár közepén – kíváncsiságból – ültettem még hat kapavágásnyi burgonyát, kora őszi petrezselymes újburgonyára számítva. Az igazi meglepetést mégis ezek a bokrok okozták. Október elején – nincs már mire várni felkiáltással – felszedtem a hat bokor alját. Elképedve láttam, hogy a még foszlós héjú gumók eltérő színűek. Mintha két különálló fajtát ültettem volna egy kapa vágásba. Apró piros s sárga héjú krumplik kerültek elő a sáros földből. Már megint megtréfált a „burgonya atavizmus”. *

Valószínűleg a nagyszülők köszöntek vissza egy-egy „fészekaljból”.

Folytatva a beszámolót, a gyümölcsfáink sem pótolták a befőznivaló hiányt. Az öreg almafánkon alig piroslott néhány gyümölcs. Felbukkant viszont egy új kártevő a kertben. Csupán a rágásnyomokból próbáltunk következtetni kilétéről. Talán kószapocok fogott hozzá a kerítés mellett nőtt néhány bodzabokor kiirtásához. Gyökérnyaknál körberágta két bokrunkat – és a közismerten ellenálló, kipusztíthatatlan növény bizony kiszáradt. Régen a telekhatárokra jelzőnövénynek ültettek bodzát a gazdák, annyira szívósan s megbízhatóan őrizték a kimért területet. No igen, ma bodza helyett már GPS-szel mérik a birtokhatárokat. Abban már aligha tehet kárt a kószapocok.

* atavizmus (visszaütés): Minden részletében kellőleg még nem ismert biológiai tünemény, mely szerint egyes individuumok olyan sajátságokat, vagy külsőt kapnak, mely fajuk közvetlen előttük lévő generációinál hiányzik s ugyanazon fajnak egy régen letűnt generációjára emlékeztet. (Huxley.)