Pedig ez utóbbiak gyakran még nagyobb veszélynek vannak kitéve nagytestű társaiknál. Ez különösen vonatkozik a lepkékre. A rovarok életterének csökkenésével (rombolásával) a lepkék, szitakötők és egyéb rovarok egyre több faja tűnik el. A lepkefajok 9, a szitakötő-fajok 14%-át fenyegeti kontinensünkön a kihalás veszélye. Az európai lepkefajok populációinak egyharmadánál figyeltek meg csökkenést, 55%-uk stabil maradt, csupán 4%-nál következett be gyarapodás (10%-ukra nincs biztos adat).
A Madeira szigetén őshonos – a nálunk széltében előforduló káposztalepkével rokon – Pieris wollastoni egyedeit 20 éve már nem lehet a szigeten megtalálni. A nagypettyes boglárka (Phengaris arion) Nagy-Britanniában 25 évvel ezelőtt kihalt, majd aztán sikerült visszatelepíteni, de egész Európában veszélyeztetettnek számít – a hagyományos mezőgazdasági tevékenységek következményeképpen. Hasonlóképpen veszélyeztetett fajnak számít az Erdélyben még sok helyen előforduló, a nappali lepkék családjába tartozó, nagy, élénk színezetű Parnassius apolloval rokon P.phoebus faj, melynek létét főleg a klímaváltozás fenyegeti. A Melitaea diamina faj szintén erős veszélynek van kitéve, mindenekelőtt az intenzív mezőgazdaság miatt. Különösen Dél-Európában vannak olyan lepkefajok, melyek létét egyrészt a földhasználat változása, másrészt az intenzív mezőgazdaság térhódítása fenyegeti. Mindezek mellett – veszélyforrásként – egyre gyakrabban kerül szóba a klímaváltozás, a mind sűrűbb előfordulású erdőtüzek és a turizmus. Joggal vetődik fel a laikusok részéről az a kérdés, hogy miért olyan „nagy katasztrófa” egyes lepkefajok eltűnése. Mezőgazdasági szemmel nézve közismert, hogy a lepkék számos ökoszisztémában beporzóként fontos szerepet játszanak. Az külön téma, hogy nélkülük a biológiai sokféleség súlyos elszegényedése következik be. Összesen 142 olyan európai lepkefajról tudunk, melyek a világon másutt nem fordultnak elő és ezeknek 15%-a veszélyeztetett.
