Az időjárás alakulásához fűződő népi megfigyelések
Sylvester János 16. századi hónapversében ókori szerzőket idéz, akik legfontosabbnak azt tartották, ez „szőlő érlelő idő” (Ovidius), „a fürt már méz-sűrűre töpped” (Vergilius) – míg a későbbi hazai kalendáriumi regula inkább a bőség időjárással összefüggő mozzanatát hangsúlyozta: „Lőrinc napja, ha szép, / Sok a gyümölcs és ép.”
Az egyes hónapokra vonatkozó, 2-2 soros ritmusok (versbe szedett ünnepnaptárak, hónapversek), később szövegek gyakorlati útmutatóul szolgáltak nemcsak az ünnepekre, hanem az időjárásra, a legfontosabb gazdasági tennivalókra vonatkozóan, ezért memorizálták, megtanulták szó szerint, így minden embert emlékeztetett, miképpen tagolódik az idő, mire ügyeljenek, s életük folytában milyen rendtartásban éljenek.
Müller Ignác 19. sz. végén megjelent csíziója: „A csillagok, üstökösök és égi jelek s a t. különféle természetéről” írt, s arról, hogy „mindenik hónapban micsoda rendet tartson az ember ételben, italban, alvásban és fürdésben”. Emellett mindig népszerűek voltak az időjárás alakulásához fűződő népi megfigyelések, melyeket a jövőre vonatkozó előrejelzésként fogadtak:
Ha Domonkos forró,
kemény tél várható.
Bertalan szép idővel,
az ősz is nekünk kedvel.
Sűrű eső augusztusban,
Jó mustot ád a hordóban.
/Népi mondóka/
Mindig népszerűek voltak az időjárás alakulásához fűződő népi megfigyelések – fotó: Envato Elements
További megfigyelések szerint a hónap első, azaz „Vasas Szent Péter napján” a Zagyva-melléki eső a kukoricatermés bőségét jelentette. Lőrinc napjától a dinnye ízének romlását tapasztalták, illetve ha esett, az a bortermést növelte, de ha napsütéses volt az idő, szép hosszú őszt vártak. Ebben a hónapban értek be a régi, zamatos, magyar fajták almái, s foglalkoztak a szorgalmas gazdaasszonyok a zöldbab, zöldborsó másodvetésével, s palántáztak még fejeskáposztát, gyűjtötték a gyógynövényeket és a diólevelet.
Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.) Baranya megyében ekkor vették ki a beáztatott kendert, s kémlelték az eget, mert a derült idő gazdag gyümölcs- és szőlőtermést ígért. Az asszonyok az ekkor, illetve a két „Boldogasszony közének” napjaiban (aug. 15. és szept. 8. között) tojt tojásokat összegyűjtötték, meszet szórtak rá – mert így sokáig elállt. A téli holmikat is ekkor kellett szellőztetni, hogy a moly ne essen beléjük. Zagyvarékason a búzát is kiszellőztették, hogy megóvják a zsizsiktől.
Augusztus 20-án, István-napkor a Drávaszögben a szép idő jó gyümölcstermést jelez. Tréfásan azt mondták, hogy ezen a napon vágják le a szúnyogkirályt, ettől kezdve kevesebb van ebből a rovarból. A beregi Tiszaháton pedig úgy tartották, ekkor mennek el a gólyák. A Bertalan napján (augusztus 24-én) köpült vajnak gyógyító erőt tulajdonítottak. Ennek a napnak az időjárásából is jósoltak a várható ősz kellemes vagy zordabb voltára. A sok emberöltő tapasztalatai alapján formálódó néphagyomány ezt a napot, a hónap végét már az ősz kezdőnapjának tekintette.
Augusztussal véget ér a nyár, s a legváltozatosabb időjárású hónap, amely gyakran a legmelegebb, időnként azonban esős és hűvös volt a régi világban is. Kezdenek hűvösebbé válni a reggelek, a természetben érezni az ősz leheletét. Elhallgatnak az énekes madarak, csak a vörösbegy éneke hallatszik néha, s egy-egy ökörszem jelenléte. A szarvasbikák agancsaikat a fák törzséhez dörzsölgetik, éjjelente pedig gyönyörködhetünk a PERSZEIDA meteorraj, a hullócsillagok látványában, amelyeket a nép Szent Lőrinc könnyének nevez, és úgy vélik, aki megpillantja, s vágyait elmormolja, az az óhaj teljesül. Valahol pedig meghal egy ember: lehull a csillaga.
A kenyér tisztelete
Költőinket azonban a hónap két legfőbb jellemzője ihlette elsősorban versírásra: a hőségben perzselődő, „tűzlobbantó… körtét édesítő” /Szepesi Attila/, „aranyat izzó” /Csanádi Imre/ természet, s az életet jelentő, új búzából készülő kenyér:
Csendes, kévébe kötött reggel
zsömle-zizegésű világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.
Ím, a könnyű szél elősurran,
tereget szép búzamezőt,
tovaringatja lágy fodorban
a zümmögő időt.
/József Attila/
Aratókoszorús menet, Szatmár m. – Gönyey Sándor felvétele, 1927.
Az aratás kezdetét és befejeztét – mint a nagyobb munkákat rendszerint – kialakult szokásrend kísérte. Az „élet” (a gabona) betakarítása különös jelentőséggel bírt, ezért ennek végzését is megünnepelték: az utolsó kalászokból koszorút kötöttek. Ezek nagysága, formája vidékenként változott: csigaszerű, koszorú vagy korona alakú volt, s virágokkal, szalagokkal díszítették. A nagyobb uradalmakban ünnepélyes menetben, ének- és zeneszóval indultak az uraság vagy gazdatiszt házához az aratókoszorúval, ahol legtöbbször megvendégelték őket – az Alföldön 1867-ből és Nyitra megyéből, s Kalotaszegről is maradtak fönn ilyen leírások.
Később Kodály Zoltán is találkozott ezzel a szokással, az ő Nyitra megyei feljegyzéséből ismert az alábbi ének:
„Elvégeztük, elvégeztük az aratást, az aratást.
Készítsd gazda, készítsd gazda, jó áldomást, jó áldomást,
A gazdasszony, a gazdasszony jó vacsorát, jó vacsorát.”
A csallóközben pedig a következő szöveggel adták át az aratókoszorút:
„Gazduramnak tisztelettel jelencsük,
az aratást ma délben befejeztük.
Adja Isten kövér legyen minden
búzaszem.
Fehér lisztből omlós kalács, puha
kenyér sülhessen.”
Ezt követően áldomást ittak, legtöbbször megvendégelték őket, majd táncmulatságot tartottak – ezzel zárult az év legfontosabb munkája, az aratás: a kenyérgabona betakarítása.
Búzakoszorút a falusiak maguknak is fontak: a templomba és a tisztaszobába (itt a mestergerendára akasztották, az asztal fölé), és a következő év tavaszáig megőrizték. Ezekből a szemekből is kevertek a vetőmagba, hogy a termés bősége, folyamatossága biztosítva legyen.
Kenyérsütés: a kenyér dagasztását előkészítő asszony, Bihar m. – Molnár Balázs felvétele, é.n.
Kenyérsütés előtt Anyám,
Komoly arccal, áhítattal
Állt dagasztóteknő mögé,
S ráhajolt a kovászfára,
Lisztet rakott illő gonddal
Fényes kérgü szitájába.
/Sáry István/
A kétkezi munkával foglalkozó embereknél, szegény házaknál az „élet alapja”: a fő táplálék a kenyér volt a Kárpát-medence középső és nyugati részén. Azt tartották, „ha kenyér nincsen, nincsen semmi.” Önmagában is csillapította az éhséget. Ilyenkor apró falatokban és lassan kellett enni, hogy minél tovább tartson. A férfiembernek szalonnával, hagymával főétkezésnek, a gyerekeknek a zsíros kenyér pedig már csemegének számított. Kenyeret aprítottak a tejbe, azt ették a húshoz, leveshez. A gyerekeket madárlátta kenyérrel szokták vigasztalni, becsalni. („Gyere, adok madárlátta kenyeret!". Ez a mezőről, utazásról visszahozott kenyér volt, amit „a madár is látott").
Örültek a „katonáknak” is: „egy-egy falat kenyérre rakott szalonnadarabnak, amit az anyjuk szép sorjában az asztalra tett. Volt közöttük huszár, gyalogos, orosz, magyar, stb.” A megszáradt kenyeret pedig prézlinek használták, s megtörve rászórták a lekváros gombócra, derelyére. A kenyér utolsó morzsáját is hasznosították („a morzsa is kenyér!”): a legkisebb darabot beletették a moslékba, a morzsát kiszórták a tyúkoknak.
Számtalan rituálé kísérte a kenyér útját: ha pl. új lakásba költöztek, a szobába legelőször a kenyeret, sót és zsírt vitték be. A kenyérsütés ezért az asszonyok különös gonddal előkészített és végzett feladata volt hetente egyszer (máshol kéthetente). Dél körül beáztatták az erjesztőanyagot, este a dagasztólábra helyezték a (kizárólag erre a célra használatos) teknőt, átszitálták a lisztet, kovászoltak, s éjszaka dagasztottak. Reggel 5 körül vetették be a kemencébe.
Minden műveletnek külön „tudománya” és hozzá fűződő babonái, hiedelmei voltak: legfőképpen az erjesztőanyagra kellett nagyon ügyelni (neve vidékenként változott: „sütnivaló”, kovász, „pár”, „morzsoltka”, „kófic”) – hogy ne fogyjon el, ne penészedjen meg stb., mert nagy szégyen volt, ha megtörtént. De a liszt hőmérsékletétől a kitartóan végzett dagasztásig, a kemence megfelelő felfűtéséig mindenre figyelni kellett, különben keletlen, ragacsos, lapos vagy égett lett a kenyér. A jó kenyér két hétig is puha, szívós – amelyik nem sikerült, csak egy napig volt lágy.
A régi paraszti világ múltjából mára nem a hiány és ínség emlékei, hanem a kenyérsütés „meghittsége és melegsége” jelenik meg leggyakrabban az emlékezetben:
"Álmodom
az otthon kenyér illatával,
látom nagyanyám hófehér haját,
amit dagasztáskor kendőjébe zárt,
ha előkerült a nagy sütőlapát, és
langyos cipókkal telt meg a kosár.
Minden kenyérsütés
újrakezdést érlelt, a búzából nyert új liszt
maga volt az élet.
Álmodom
néha nagyanyám kezével,
égi áldást rajzol mennyei kenyéren..."
/Gősi Vali/
Ünneplőbe öltözött lányok a kenyérünnepre sütött kenyerekkel, 1940-es évek – Ismeretlen fényképész felvétele
Az új kenyér tisztelete, megáldása a korai, 16. századi néphagyományban szokásban volt (július 15-én), később azonban az egyházi liturgia változásával ez az ünnep (Apostolok oszlása) megszűnt. A 19. sz. végén (1899.), a 20. sz. elején (1901.) azonban az aratósztrájkok nyomán kialakult társadalmi feszültség kezelése, a munkaadók és a szegény sorsú mezőgazdasági munkások közötti békés, jó viszony helyreállítása érdekében született meg Darányi Ignác földművelésügyi miniszter rendelete, amely a gazdasági egyletek, vármegyei gazdabizottságok vezetőit a régi szokások felújítására szólította fel. Ennek köszönhetően a következő években, évtizedekben Szegeden és környékén templomi búzaszentelések, kalászkoszorúk, cipók és kenyerek megáldásával zajló „arató- és kenyér-ünnepek” szerveződtek díszes felvonulással, népszínmű- és más előadásokkal.
A két világháború között s a 20. sz. későbbi évtizedeiben így szinte az egész országban elterjedt az új búza lisztjéből sütött, nemzetiszínű szalaggal átkötött, magas parasztkenyerek ünnepélyes átadása, rituális megszegése, szétosztása, közös elfogyasztása: az új kenyér – mulatságokkal kísért – megünneplése.
Szent István nevéhez kötődő szokások, ünnepek
Az államalapító királyunk iránti tiszteletnek, megbecsülésnek megszámlálhatatlan jelét és formáit találjuk a Kárpát-medence népeinek történeti emlékezetében. Települések és templomok százának neveiben megtaláljuk, Felföldön a bányászok és pénzverők védőszentje volt, s a privát névadásban hasonlóképpen: István a leggyakoribb keresztnév, melyet a fiúk kaptak. A folklórban, a népköltészet és szokások világában is föllelhetők nyomai, nemcsak a katolikus egyházi énekekben.
Protestáns vidékeken, majd a török hódítás után ugyan elhalványodtak vagy megsemmisültek a rá vonatkozó hagyományok, de máshol vagy más formában máig fellelhetők a hozzá fűződő kultusz nyomai (pl. a Szent Koronához, a Szent Jobbhoz kötődően), de említhetők a mondák, népi elbeszélések vagy a tiszteletére szervezett búcsújárások is.
Óriási látogatottságot vonzottak a 20. sz. elejétől a fővárosban rendezett Szent Jobb, majd Szent István napi körmenetek, amelyeken népviseletbe öltözött falusi csoportok vonultak (végig az Andrássy úton, az Erzsébet körúton, a Rákóczi úton, stb.) – a járdákon pedig tízezrek nézték a díszes menetet.
Szent István napi körmenet a Budai Várban – Kapusi Ödönné felvétele, 1909.
Érdemes felidézni, hogy a köznép mellett a magyar és külföldi művészek is jelentős figyelmet szenteltek első, szentté avatott királyunknak. Arany János, Reviczky Gyula, Vajda János, Ady Endre, Babits Mihály versei, Katona József, Berzsenyi Dániel, Sík Sándor, Ratkó József, Szabó Magda, Boldizsár Miklós drámái, Kós Károly, Hegedűs Géza regényei mellett Beethoven és Erkel Ferenc operát is írt István királyról (az előbbi 1811-ben, utóbbi 1885-ben) – később Szörényi Szabolcs.
1938 pedig Szent István-év volt halálának 900. évfordulója alkalmából, s az akkori Országgyűlés állami ünnep rangjára emelte Szent István ünnepét. 1949-ben az akkori magyar állam augusztus 20-át az alkotmány kihirdetésének napjává, az alkotmány s egyidejűleg az új kenyér ünnepévé avatta.
A búcsú
A falusi búcsú idősek és fiatalok számára is mindig várva várt nap volt. Az áhítat órái után izgalmakkal teli délután következett. Már maga a hömpölygő tömeg, nyüzsgés, forgatag, lacikonyha és kirakodóvásár is izgalmas volt, hiszen búcsúfiát vásárolhattak a különböző árusoktól. Az idősebbek itt szerezték be az olvasót, kisebb-nagyobb szobrocskákat, szentképeket, színes gyertyákat, üvegpoharat, kalendáriumot, daloskönyveket, kalandos vagy szerelmes regényeket.
Hajóhintázó fiatalok az országos vásáron – Kankovszky Ervin felvétele, 1925.
A gyerekek a törökméz, medve- és krumplicukor s a színes, csábító édességek körül ácsingóztak, játékokra áhítoztak: sípok, papírtrombiták, kereplők, csengők, puskák, fakardok kínálták magukat. A fiatalok közül volt, aki mézeskalácsszívet vagy díszes használati tárgyat kapott: festett, faragott fakanalat, fonott kosarat, zsákbamacskát.
Óriási embergyűrű vette körül a tenyérjóst, aki komoly képpel vizsgálta az előtte álló kinyújtott kezét: „Uram, bár az ön élete tarka, de végül pénzzel lesz tele a marka.”
A búcsú környéke visszhangzott a céllövölde puffanásaitól, a hajóhintánál pedig hatalmas kolompolás jelezte a meneteket. Mert a fő attrakciók a felállított körhinták, ringlispílek és a lakókocsikból átalakított céllövöldék voltak. A körhintát 3-4 gyerek hajtotta körbe-körbe. Volt, ahol tíz menetet kellett teljesíteniük, hogy egyet ingyen hintázhassanak. A hajóhintánál heccelődő fiúk figyelték az ég felé szálló bátrakat, és sikongató lányok állták a próbát. Volt, akinek sikerült átpördülnie … (A csónak alján volt egy fékező. Vész esetén ha megnyomták, lent felemelkedett egy padló, az megállította a hintát.) Az óriási hangzavar közepette a hangszóró egyre ismételgette: „Tedd a kis kezedet a kezembe és repüljünk fel az egekbe”.
