Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója szerint több tározó már tavasszal is alig rendelkezett vízzel, a nyári hőség pedig naponta újabb jelentős mennyiséget párologtat el a tavakból. A szakember szerint azonnali és hosszú távú vízgazdálkodási beavatkozásokra is szükség lenne.

A Dunántúl került nehezebb helyzetbe

A dunántúli halastavak különösen kiszolgáltatottá váltak az idei aszálynak és a tartós, szélsőséges hőségnek. Lévai Ferenc az InfoRádióban arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a Tiszántúlon a Tisza-tó és a kapcsolódó tározórendszer valamelyest tompítani tudja a vízhiány következményeit, a Dunántúlon sokkal kevesebb víztartalék áll rendelkezésre.

A szakember szerint a helyzet már tavasszal előre jelezte a mostani problémákat. A Velencei-tó környéki tározók, a marcali tározó, valamint több somogyi nagy tározó sem tudott megfelelően feltöltődni a tél folyamán. Így azok a vízkészletek sem álltak rendelkezésre, amelyek normál körülmények között legalább részben biztonságot jelenthetnének a tógazdaságok számára.

A nyári időjárás pedig tovább rontott a helyzeten.

A tartós napsütés, a magas hőmérséklet és a száraz, meleg szelek miatt a párolgási veszteség rendkívül magas. Lévai Ferenc szerint egyes vízrendszerekből naponta akár 1–2 centiméteres vízszintcsökkenést is okozhat a párolgás.

Ez egy halastó esetében már rövid idő alatt is komoly problémát jelenthet, különösen akkor, ha a hiányzó vízmennyiséget nincs honnan pótolni.

Az öntözés tovább növeli a vízigényt

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a mezőgazdaságban sok helyen megkezdődött az öntözés. Azok a gazdálkodók, akik rendelkeznek megfelelő vízforrással és olyan növényt termesztenek, amelynél gazdaságilag is indokolható az öntözés, természetesen igyekeznek megmenteni termésüket.

A szakember szerint azonban a Dunántúlon emiatt egyre több ágazat versenyez ugyanazért a szűkös vízkészletért.

Lévai Ferenc úgy fogalmazott:

„a Dunántúlon lesznek katasztrófagyanús helyzetek”, és a mostani körülmények között minden rendelkezésre álló vízkészletet meg kellene próbálni megőrizni.

A probléma ugyanis már nem pusztán az idei haltermelésről szól. Ha a tározók és a halastavak vízkészlete tartósan alacsony marad, az a következő termelési ciklusok biztonságát is veszélyeztetheti.

Nem feltétlenül kellene minden tavat teljesen leengedni

A szakember szerint a jelenlegi helyzetben a halastavak vízgazdálkodásának hagyományos gyakorlatát is érdemes lenne felülvizsgálni.

Magyarországon általában az történik, hogy a halastavak vizének mintegy 90 százalékát ősszel leengedik a lehalászás során, majd a fennmaradó körülbelül 10 százaléknyi vízből kitermelik a halakat. Ezt követően a következő termelési ciklusban ismét feltöltik a tavakat.

Lévai Ferenc szerint aszályos időszakokban azonban más megoldásokat is meg kellene vizsgálni.

Az egyik lehetőség az lenne, hogy általános vízhiány esetén bizonyos tavakat egy adott évben egyáltalán nem halásznának le. Így a bennük lévő víz megmaradhatna, és később felhasználható lenne.

Egy másik lehetőség szerint a lehalászást úgy szerveznék át, hogy ne kelljen minden tó vizét teljes egészében leengedni. Egy tó leeresztésekor például a többi tóból lehetne vizet ráengedni, így a vízkészlet egy része továbbra is a gazdaság rendszerében maradna.

A módszernek természetesen vannak hátrányai is. A már felhasznált, tápanyagokkal és szerves anyagokkal terhelt víz minősége nem feltétlenül olyan kedvező, mint a frissen érkező vízé. Vízhiányos időszakban azonban a szakember szerint még ez is jobb lehet, mint teljesen elveszíteni a rendelkezésre álló vízkészletet.

Hasonló szemléletre Lévai Ferenc szerint külföldön is találni példát, többek között Csehországban.

Aki vizet tart a tájban, támogatást kaphatna

A víz megtartásának ösztönzésére gazdasági eszközöket is be lehetne vetni.

Lévai Ferenc szerint azoknak a tógazdáknak, akik vállalják, hogy nem engedik le teljesen a tavak vizét, valamilyen támogatást vagy kompenzációt lehetne biztosítani.

Ennek oka, hogy a víz visszatartása gazdasági veszteséget is okozhat a termelőnek. Ha ugyanis a halakat nem a megszokott módon, sekélyebb vízből termelik ki, hanem nagyobb vízmélység mellett kell lehalászni, annak romolhat a hozama, és többletköltségek is jelentkezhetnek.

A víz tájban tartásának azonban nemcsak a halgazdaság szempontjából lehet jelentősége. A nagyobb vízfelületek és tározók a környező területek vízháztartására is hatással lehetnek, ezért a halastavakat a vízgazdálkodás egész rendszerének részeként lenne érdemes kezelni.

Több százmillió köbméter víz lehet a rendszerben

A hosszabb távú megoldások között a tározók és halastavak rekonstrukciója is fontos szerepet kaphat.

Lévai Ferenc szerint az egyik lehetőség a tómedrek kotrása lenne. A felhalmozódott iszap ugyanis jelentős mennyiségű helyet foglal el a tározókban, miközben a megfelelően elvégzett mederkotrás növelheti a hasznos víztározó kapacitást.

A szakember szerint korábban a halgazdaságoknak jellemzően nem volt elegendő saját forrásuk az ilyen nagyszabású munkákra, ezért állami segítségre is szükség volt.

Ma ugyanakkor az iszap megfelelő kezelés és vizsgálat mellett a mezőgazdaságban is hasznosítható lehet, ami új lehetőséget teremthet a rekonstrukciós programok számára.

Lévai Ferenc szerint a magyar halastórendszer jelenlegi, mintegy 300 millió köbméteres vízmegtartó kapacitása 350–400 millió köbméterre is növelhető lenne.

Ehhez azonban átfogó programra lenne szükség, amely meghatározza, mely tározók és tavak kotrása indokolt, milyen műszaki beavatkozásokkal lehet a legtöbb vizet megtartani, és milyen sorrendben kellene elvégezni a munkálatokat.

A szárazon végzett kotrás lehet az egyik kulcs

A tómedrek megújítása hagyományos módszerekkel is elvégezhető, de ehhez bizonyos esetekben akár egy-két évig szárazon kellene tartani az adott tavat. Ez rövid távon természetesen termelési kieséssel járna, hosszabb távon azonban növelhetné a víztározó kapacitást.

A mostani aszály egyre világosabban mutatja meg, hogy a korábbi vízgazdálkodási gyakorlatok nem minden esetben alkalmasak a szélsőségesebbé váló időjárási körülmények kezelésére. Ha a tél továbbra sem biztosít elegendő feltöltődést, miközben a nyarak forróbbak és szárazabbak lesznek, akkor a víz megtartása legalább olyan fontos feladat lesz, mint annak időszakos pótlása.

A halastavak problémája ezért valójában túlmutat a halgazdaságokon. A kérdés az, hogy a rendelkezésre álló vízből mennyit engedünk el, és mennyit tudunk megtartani a tájban egy olyan időszakban, amikor egyre bizonytalanabbá válik a természetes utánpótlás.

A dunántúli halastavak jelenlegi állapota pedig azt jelzi, hogy a vízmegtartás kérdését már nem lehet kizárólag egy-egy ágazat problémájaként kezelni.

Forrás: Infostart

Indexkép: Pexels