A Közös Agrárpolitika (KAP) egyik fő célja ma már nemcsak a termelés támogatása, hanem a biodiverzitás megőrzése is. Ennek egyik eszköze az agrár-környezetgazdálkodási intézkedések (AÖP, AKG, AUM stb.) rendszere, amelyben a gazdák plusz természetvédelmi vállalásokért cserébe pénzügyi kompenzációt kapnak. A gyakorlatban azonban sok helyen azt tapasztalják, hogy a jogosult gazdaságok egy része nem él ezzel a lehetőséggel – vagy csak nagyon óvatosan.
Erre próbált magyarázatot adni a Leibniz Mezőgazdasági Tájkutató Központ (ZALF) és az Északnyugat-Szászországi Tájvédelmi Szövetség közös tanulmánya, amelyben mintegy 70 gazdaságot kérdeztek meg Északnyugat-Szászországban. Ez a mintanagyság a térség összes gazdaságának nagyjából egynegyedét jelenti, így a kép elég jól jelzi a helyi tendenciákat.
A kutatás legfontosabb, elsőre meglepőnek tűnő eredménye az volt, hogy a pénz önmagában nem döntő motiváció. A gazdák számára ugyan fontos, hogy a természetvédelmi többletmunkát tisztességesen megfizessék, de a belépésről szóló döntést sokkal inkább az dönti el, hogy a közvetlen környezetükben mi a „szokás”, mi számít elfogadott, követhető példának.
Ha a szomszéd, a barát, a környékbeli nagyobb gazdaság már részt vesz a programokban – virágzó mezsgyecsíkokat telepít, fogásnövényt, zöldítést vagy változatos vetésforgót alkalmaz –, az látványosan növeli annak esélyét, hogy mások is csatlakozzanak.
Kulcsfontosságúnak bizonyult a szaktanácsadás és a személyes kapcsolat is. Ahol jelen vannak a gazdákkal bizalmi viszonyt ápoló tanácsadó szervezetek, és érthetően, gyakorlatiasan el tudják magyarázni, milyen előnyökkel járhat egy-egy agrár-környezeti intézkedés, ott jóval nagyobb a részvételi hajlandóság. Nemcsak az adminisztrációtól tartanak ugyanis a termelők, hanem attól is, hogy az intézkedés „nem illik bele” a gazdaság működésébe, bonyolítja a munkaszervezést vagy hozamkiesést okoz.
A vizsgálat rávilágított arra is, hogy nem minden gazdaságtípus reagál egyformán. A gyepgazdálkodók és a vegyes, szántó- és gyepterületeket is használó üzemek jóval nyitottabbak a természetvédelmi vállalásokra. Náluk könnyebben illeszthetők be a mozaikos élőhelyek, védett kaszálási időpontok vagy extenzívebb használati módok. A tisztán szántóföldi, nagyüzemi rendszerben dolgozó gazdaságok viszont gyakrabban érzik úgy, hogy ezek az intézkedések „ütköznek” a teljesítménycentrikus termelési logikával, lassítják a munkát, csökkentik a hozamot.
Érdekes tanulság, hogy a gazdaságméret is kényes tényező. A nagyobb üzemek gyakran kulcsszereplők, mert ha ők belépnek, az a környék számára egyfajta szakmai visszaigazolás: „megéri, működik”. A kisebb gazdaságok ezzel szemben inkább saját méretű társaikhoz igazodnak, és nagyobb szükségük van személyre szabott támogatásra, mert náluk egy-egy rosszul megválasztott intézkedés könnyebben megrendítheti a jövedelmezőséget.
A tanulmány üzenete a döntéshozók számára világos: nem elég a támogatási összegeket „feltekerni”, legalább ilyen fontos, hogy erős, helyben jelen lévő szaktanácsadói hálózat segítse a gazdákat, és hogy a programok rugalmasan illeszthetők legyenek a különböző gazdaságtípusok mindennapi működésébe. A gazdák többsége nem természeti értékek ellen, hanem sokszor információ és biztonságérzet híján dönt a „maradjunk a megszokottnál” mellett.
Végső soron pedig a kutatás azt üzeni: a gazdák nem csak támogatási címkéket látnak, hanem tájban gondolkodnak. Ha azt érzik, hogy a természetvédelmi vállalások valóban segítik a talaj, a víz, a beporzók és a hasznos élővilág megőrzését – és közben a gazdaságuk sem megy tönkre –, akkor szívesen tesznek plusz erőfeszítést. Ehhez viszont a pénz mellé partnerségre, bizalomra és jó példákra is szükség van.
Forrás: Agrarheute
Indexkép: Pexels
