Lassan eltűnik a földgáz Európa energiarendszeréből

Jonathan Stern, az európai gázpiac szaktekintélye még „sötét kornak” nevezte a 2010-es éveket az európai gázpiacon – de az igazi mélypont csak ezután következett. Hiába lett a földgáz olcsó és bőséges, Európa energiarendszeréből fokozatosan kiszorult: a villamosenergia termelésében egyre inkább már csak tartalékként jön számításba, az ipar pedig kényszerűen ki fog hátrálni a használatából. Egyedül a háztartási felhasználás tartja magát, bár az uniós klímapolitika hatásai várhatóan itt is jelentkeznek majd. Deák András háromrészes cikksorozatának első írásában az európai földgázpiac évtizedes hanyatlását követi végig.

Amikor még minden a gáz körül forgott: növekedés, optimizmus, beruházások

Az európai földgáz hős- és aranykora valójában a kétezres évek nagy pénzügyi válságáig tartott. Dinamikus növekedés mellett, egy összességében nyersanyagszegény kontinens, elfogadható feltételek mellett importálhatott földgázt Norvégiából, a Szovjetunióból, majd Oroszországból, Észak-Afrikából.

A háztartásokban kényelmi és környezeti előnyei voltak a szén-gáz váltásoknak, a villamosenergia-szektorban egyszerűbb volt új gázerőműveket építeni, és az iparban is egy sor fogyasztási trend kedvezett a földgáz elterjedésének. Ezért az 1960-as évek közepétől egészen 2010-ig töretlen volt a földgáz ütemes térnyerése egy folyamatosan növekvő európai energiamérlegen belül, közel a teljes felhasználás negyedét adva a csúcson.

Nem meglepő, hogy a 2000-es évek közepén ezen növekvő trend mérsékelt folytatódására számított mindenki. A Nemzetközi Energia Ügynökség forgatókönyvtől függően 6–10% közötti gázkereslet növekményt várt 2008 és 2020 között. A gázpiacon a jövendő importnövekmény reményében ekkor építettek jelentős LNG-import terminálokat, a teljes európai fogyasztás közel felére emelve azok kapacitását.

A klímapolitika 2012–2020 közötti karbonár-várakozása 35 euró/tonna volt, ami ha mérsékelten is, de elősegítette volna a szén további kivezetését, részben földgázzal helyettesítve azt. (Karbonár alatt azt az egységnyi szén-dioxid-kibocsátásra kivetett pénzbeli költséget értjük, amelyet az erre kötelezett fogyasztóknak a kibocsátásuk után fizetniük kell. Az EU-ban ezek egyelőre leginkább cégek, amelyek az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerén keresztül fizetnek.) Magyarországon is ekkor épült a rendszerváltás utáni egyetlen nagyobb gázerőmű, a 2011-ben átadott gönyűi egység.

Forrás: masfelfok.hu

Bőség kereslet nélkül: Európa akkor fordított hátat a gáznak, amikor az végre olcsó és elérhető lett

A valóság ezzel szemben pont az ellenkezője volt. 2014-re negyedével csökkent az uniós gázfogyasztás, ami az évtized végére egy kisebb korrekció ellenére is közel 10%-kal maradt el a válság előtti szinttől. Mindezt úgy, hogy mindeközben a globális fogyasztás ütemesen nőtt. Az Egyesült Királyság nélkül számolt Európai Unió 2005-ben még a világ gázfogyasztásának 15,3%-át adta, 2019-ben egytizedét, 2024-ben már csak 7,8%-át. Az akkor felépített LNG importterminálok az évtized java részében 25% alatti kihasználtsággal működtek, akárcsak a korszak magyar mementója, a gönyűi gázerőmű. Végezetül 2018-ig az uniós karbonár sem ment érdemben 10 euró fölé – ez megkímélte a szénerőműveket, a földgázra hagyva az erősen támogatott megújulókhoz való alkalmazkodás terhét.

Az okokra vonatkozó hagyományos narratíva a 2010-es évek első felének pénzügyi krízisében és az európai adósságválság okozta recesszióban, míg az évtized második felében a környezeti szakpolitikák, leginkább a megújuló villamosenergia-termelés térnyerésében jelöli meg a földgázpiac „nyavalyáinak” forrását.

Talán ezeknél a hatásoknál is fontosabb azonban, hogy a pénzügyi válság óta ha lassan is, de trendszerű csökkenésnek indult az Európai Unióban az egy főre jutó végső energiafelhasználás. Ez egy némileg önkényes indikátor egy civilizációs trendforduló jelölésére, de a lényege, hogy fejlett, jóléti társadalmakban, magas szintről ugyan, de egy idő után csökkenésnek indul az energiaigény. A fák itt sem nőnek az égig.

Ezen folyamat számos aspektusa megragadható:

• csökken a gazdasági növekedés üteme és az egyre kevésbé energiaintenzív ágazatokból származik;

• lassul a népesedés-növekedés üteme;

• nőnek az állampolgárok környezeti elvárásai;

• érett jóléti társadalmakban már nincs hova növelni a fogyasztást.

Ugyanakkor a jelenséget nem magyarázzák teljes mértékben sem a piaci folyamatok, az árak, sem a vonatkozó szakpolitikák. Például az Európától eltérő mintázatú Japánban is 2009 óta csökken, méghozzá jóval erőteljesebben ez a mutató. Az EU-ban pl. Svédországban egy évtizeddel korábban indult ez a folyamat, kelet-közép-európai új tagállamoknál pedig – eltekintve a szocialista időszaktól – még mindig erőteljesen növekszik a végső fogyasztás.

Azonban így is a 2010-es évek földgázpiacának minden viszontagsága a keresleti oldalról származott. A kínálati oldalon bőséges volt a választék. Az Egyesült Államokban ekkor egy váratlan technológiai forradalom eredményeként dübörgött a palagáztermelés. A kor minden második többletköbméter földgáza innen származott. Nem érvényesültek az ellátásbiztonsági szempontok sem.

Az Oroszországból érkező európai import – ukrán-orosz tranzitvita ide, krími annexió oda – folyamatosan és meredeken nőtt 2022-ig, semmi jelét nem adva annak, hogy az ellátásbiztonsági fenntartások széles körben meghatároznák az európai keresletet. Így az árak, kiváltképp az évtized második felében, 15-20 euró/MWh tartományban maradtak, sokkal alacsonyabban, mint ahogy arra bárki előzetesen számított volna. Éppen azért volt ez az időszak a földgáz „sötét kora”, mert a kedvező kínálat mellett sem volt szükség Európában a földgázra.

Forás: masfelfok.hu

Áramtermelés: erősödő megújulók, tartalékra tekert gázcsapok

Mindez azonban kismiska ahhoz képest, ami a 2020-as években történt. Keresleti oldalon ma már kétségtelenül a klímapolitika az, ami meghatározza a fosszilis energiahordozók fogyasztási trendjét. Az 55%-os emissziócsökkentési vállalás („Fit for 55”) helyreállította az éghajlatpolitika eszközrendszerének racionális hierarchiáját, érdemben megemelve az uniós karbonárakat.

Az 50 euró/tonna feletti karbonár és annak várható további emelkedése, az egyéb adminisztratív intézkedésekkel együtt viszonylag gyorsan végrehajtandó halálos ítélet a szénerőművek számára. Persze sovány vigasz, haladék ez a földgázipar számára, hiszen ez a szektor a következő a kivezetendő fosszilis energiahordozók listáján.

Bár a földgáz kereslete nagyon sokoldalú, annak mindegyik szegmensét más-más módon helyezi nyomás alá a szakpolitika. A következmények a leglátványosabbak a teljes mérleg harmadát adó villamosenergia-termelésben. Ezen a területen szinte mindent maguk alá gyűrnek az időjárásfüggő megújuló kapacitások, a tágan értelmezett kiegyenlítésre szorítva le a földgázerőművek szerepét. Itt is majd egyre inkább osztozniuk kell a különböző tárolási, főleg akkumulátoros megoldásokkal.

Ugyanakkor a földgáziparágon belül fontos különválasztani az erőművi kapacitások piacát és magának az energiahordozónak a keresletét. A villamosenergia-rendszeren belül az ún. „szezonális kiegyenlítés” feladata középtávon megújuló forrásokból egyelőre technológiailag nem megoldható. Ezek azok a néhány napos, adott esetben hetes, németül Dunkelflaute-nek nevezett („sötét szélcsend”-nek lehetne fordítani), jellemzően téli időszakok, amikor a szél- és napenergiatermelése jelentősen elmarad a kereslettől.

Ezen deficitek áthidalására építenek most már Európa-szerte gázerőműveket, érthető okokból állami támogatás mellett. Ugyanakkor ezek az erőművek már csak a magas karbonárak miatt is csak végszükség esetén fognak üzemelni, néhány hetet, hónapot évente, alig hozzátéve az emisszióhoz. Több erőmű fog kevesebb gázt felhasználni. Éppen ezért a villamosenergia-termelésben a földgáz kereslete egy lassan olvadó jéghegyhez hasonló, amely számára egyelőre egyedül ez a tartalékszerep tűnik átmenetileg kapaszkodót nyújtani.

Lassan kihátráló ipar, alig csökkenő lakossági fogyasztás

A földgáz kiváltása sokkal lassabban halad a másik két fogyasztási szegmensben, a teljes uniós kereslet negyedét adó ipari és az annak bő harmadát adó lakossági, közületi és kereskedelmi területen (ez gyakorlatilag a fűtés, főzés, meleg víz szolgáltatás területét jelenti). Az ipari alkalmazások egy rendkívül töredezett terület, ahol egyes iparági alkalmazásoknál más és más technológiai megoldásokra lehet szükség. Ugyanakkor a meghatározó hatóerő mégis termelő-importőr közötti hagyományos árkülönbözet és az uniós karbonár léte, illetve nemléte az Európai Unió határain kívül.

Oroszországban és Belaruszban, az Egyesült Államokban az ipar az európai árak negyedéért-ötödéért veszi a földgázt és emissziós díjakat sem kell fizetnie. A műtrágyagyártásban, a költségek durván 60-80%-át, a vegyipar vonatkozó szegmenseiben bő 50%-át, az üveggyártásban közel 20%-át, a kohászatban is 10% feletti arányát a földgáz adja. Így azok a cégek, amelyek egyáltalán megmaradnak Európában, aligha fognak távlatilag földgázt használni.

A lakossági-közületi szegmens az, ahol ugyan lennének technológiai megoldásaink, de csak nagyon lassan alkalmazzuk azokat. A földgázhasználat a melegedő telek ellenére ezen a területen alig-alig csökkent az elmúlt két évtizedben. Mindez valószínűleg az uniós szabályozás rovására írható, amely megóvta háztartásokat a klímapolitika által képzett fosszilis költségek jelentős részétől. Elvileg a 2020-as évek második felében itt is egyre inkább érvényesülnie kellene az uniós karbonáraknak, védekezésbe kényszerítve az iparágat. Ugyanakkor ez az a terület, ahol az átmenet biztosan el fog húzódni és hosszabb távon is fennmaradhat valamilyen piaci szelet.

Ebbe a komor piaci helyzetbe robbant bele a 2022-es orosz-ukrán háborúval kapcsolatos gázválság. A Gazprom európai szállítási bojkottja rövid időre nemcsak 10-15-szörösére emelte a gázárakat, de felélesztette a földgázzal kapcsolatos geopolitikai, ellátási aggodalmakat – váratlan élességgel lezárva az európai szovjet/orosz földgázszállítások történetét. Hogy mennyire maradandó ez a hatás, és mit jelent az európai iparág számára az orosz földgáz elvesztése, a következő cikkben foglalkozunk.

Forrás: masfelfok.hu  – Szerző: Deák András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukács Intézet tudományos főmunkatársa

Indexkép: pexels.com