A Körös-Maros Nemzeti Park erdőit, mezőit járva különös, termésszerű képződményekre bukkanhatunk cserjék, fák, néha lágyszárú növények rügyein, virágain, levelein, hajtásain – olvasható a nemzeti park honlapján.

Belsejüket megbontva azonban ott nem magokat, hanem rovarlárvákat találunk. Amire rábukkantunk, az nem más, mint a gubacs.

A gubacs egy sajátos növényi szövetburjánzás, melyet a növényt megszúró és a szúrás járatán keresztül a petéit a növénybe juttató rovar vált ki. Gubacsképzésre gombák, fonálférgek, atkák is késztethetnek növényeket, de a leglátványosabb gubacsok okozói a rovarok, közülük is az ún. gubacsdarazsak. Ezek egyáltalán nem hasonlítanak a jól ismert sárga-fekete csíkos darázsfajokra. Legtöbbjük apró, néhány milliméteres, nem feltűnő, hártyásszárnyú rovar.


A növénybe juttatott petéből kikelő lárva olyan anyagot bocsát ki, amely szövetburjánzást, változatos méretű, formájú és kinézetű gubacsok fejlődését indítja el. A lárva a kialakuló gubacs közepén lévő “kamrácskában” fejlődik, s az őt körbevevő gubacsszövettel táplálkozik. A kifejlődő darázs végül kirágja magát a gubacsból, s elrepül.

A gubacsdarázslárvának néha akadnak kéretlen társbérlői, pl. olyan lepkék vagy más rovarok, melyek ugyan nem tudnak gubacsot képezni, de a már kész “lakásba” szívesen helyezik el petéiket. Annak ellenére, hogy ez a társaság hívatlanul érkezik, a legtöbbször békésen megfér a főbérlővel, nem akadályozzák egymás fejlődését. Vannak azonban veszélyes betolakodók is. Ilyenek egyes fürkészdarázsfajok lárvái, melyek növekedésük közben felfalják a „jogos tulajdonost”. A gubacs külső, keményebb burka és a rajta található képletek (kitüremkedések, bozontos szőrzet, tüskék) is a lárva védelmét szolgálják a külvilág veszélyeitől.


Leggyakrabban tölgyfákon találkozhatunk gubacsokkal. Több mint kilencven gubacsképző darázsfaj kötődik tölgyfajokhoz. Eltérő gubacsaik okán e fajok jól megkülönböztethetőek. A legismertebb a kocsányos tölgyet látogató nagy magyar gubacsdarázs, de nem is a darázs ismert igazából, hanem gömbölyded, rücskös felületű, nagy méretű gubacsa, melyet a cserkészek, később az úttörők előszeretettel használtak nyakkendőik díszeként.

Hajdanán Magyarországon az erdészeknek, erdőkerülőknek fontos mellékkeresete volt a gubacsgyűjtés, mivel azt magas tannin- vagy csersavtartalma miatt állatbőrök cserzéséhez, tintakészítéshez, textíliák festéséhez sokfelé felhasználták. A népi gyógyászatban a felvágott gubaccsal vérző sebeket húztak össze, fertőtlenítettek.

Kirándulásaink, barangolásaink során érdemes tehát a gubacsok színes, változatos világát is felfedezni – írja a Körös-Maros Nemzeti Park.