Mohácsnál augusztus 4-én mintegy fél méterrel alacsonyabb vízállást mértek, mint a korábbi minimum. Más dunai mérőpontokon is megdőltek kisvízi rekordok, ráadásul nem néhány centiméteres eltérésekkel. A látványos vízhiány ismét felszínre hozta a kérdést: hogyan lehetne több vizet megtartani a Dunában? Erről jelent meg informatív írás a WWF Magyarország oldalán.
Ilyenkor rendszeresen előkerül a vízlépcsők építésének lehetősége. A probléma azonban ennél összetettebb. A rendkívüli kisvíz hátterében nemcsak a csapadékhiány és az alacsony vízhozam áll. Legalább ennyire fontos folyamat a Duna medrének mélyülése, ami szorosan összefügg a folyó hordalékháztartásának több évtizedes átalakulásával.
A vízlépcső csak azt a vizet tudja tározni, ami megérkezik
A magyarországi Duna csekély esésű, síkvidéki folyószakasz. A duzzasztás bizonyos körülmények között képes átmenetileg magasabban tartani a vízszintet, illetve rövid időre vizet tárolni, de tartós aszály idején alapvető korlátba ütközik:
ha kevés víz érkezik felvízről, nincs mit hosszabb távon visszatartani.
Ráadásul a beérkező víz jelentős részét tovább kell engedni az alsóbb folyószakaszok felé. A vízlépcső tehát nem növeli meg a Duna teljes vízkészletét, csupán annak időbeli és térbeli eloszlását képes bizonyos mértékig befolyásolni.
Erre az Országos Vízügyi Főigazgatóság is felhívta a figyelmet. Az OVF szerint a vízlépcsők rövid távon alkalmasak lehetnek a vízhozam időbeli kiegyenlítésére és az átmeneti tározásra, a Duna teljes vízkészletét azonban tartósan nem tudják visszatartani.
Ausztriában például 12 duzzasztó működik, a tartósan alacsony vízhozamból eredő problémákat azonban ezek sem képesek megszüntetni.
Nemcsak kevesebb a víz, mélyebben is folyik
A mostani helyzet egyik fontos, kevésbé látványos összetevője a medermélyülés.
A Duna természetes állapotában folyamatosan mozgatja a hordalékát. Kavicsot, homokot és finomabb szemcséket szállít, rak le, majd vesz fel újra. Ha azonban egy folyószakaszra tartósan kevesebb hordalék érkezik, miközben a víz továbbra is képes anyagot elszállítani, a hiányzó kavicsot és homokot részben saját medréből kezdi pótolni.
A meder ennek következtében fokozatosan bevágódhat.
Ez azért különösen fontos, mert a mélyebb mederben ugyanaz a vízmennyiség alacsonyabb vízállást eredményezhet.
Vagyis a rendkívül alacsony dunai vízszintek megértéséhez nem elég azt kérdezni, mennyi víz érkezik a folyón. Azt is vizsgálni kell, milyen mély mederben folyik ez a víz.
Hová tűnt a Duna hordaléka?
A hordalékhiány nem egyetlen beavatkozás következménye. Több, egymást erősítő folyamat vezetett a jelenlegi helyzethez.
A folyószabályozások során épített sarkantyúk és párhuzamművek számos helyen szűkebb mederbe terelték a vizet. Ezekkel egyebek mellett a hajózási feltételeket kívánták javítani és a zátonyképződést mérsékelni. A koncentráltabb áramlás ugyanakkor növelheti a folyó hordalékmozgató képességét.
Ehhez társul a felvízi vízerőművek hatása. A duzzasztott szakaszokon lassul az áramlás, ezért a folyó által szállított kavics és homok egy része leülepszik. Ami a tározókban marad, az az alvízi szakaszokon már hiányzik.
A hordalékban szegényebb víz így a mederből vehet fel további anyagot, ami fokozhatja annak mélyülését.
A múlt századi kavics- és homokkitermelés szintén jelentős változást okozott. Az építőipar számára hatalmas mennyiségű hordalékot távolítottak el a folyórendszerből, és ez az anyag ma már nem vesz részt a Duna természetes hordalékforgalmában.
Az árterek elvesztése a vízhiányt is súlyosbítja
A folyószabályozások másik következménye a Duna és ártereinek kapcsolatában keresendő.
A természetes ártér hatalmas vízraktár. Magasabb vízálláskor vizet fogad be, amely a talajban, a felszín alatti rétegekben, mellékágakban és mélyebb területeken tárolódhat. Ezt később fokozatosan adhatja vissza környezetének.
Az ármentesítések, töltések, mellékáglezárások és partbiztosítások következtében azonban a folyó sok helyen elveszítette kapcsolatát korábbi árterével. Ezzel nemcsak természetes vízmegtartó területek tűntek el, hanem hordalékforrások is.
A természetes folyópart ugyanis nem mozdulatlan. Egyes helyeken épül, máshol erodálódik, miközben hordalék kerül a folyóba. A mesterségesen rögzített partoknál ez a folyamat nagyrészt megszűnik.
A megoldást a folyó egészében kell keresni
A Duna problémájára ezért aligha létezik egyetlen műszaki válasz. A korszerű hordalékgazdálkodás többféle beavatkozást kapcsolhat össze.
Ilyen lehet a meglévő folyószabályozó művek korszerű átalakítása, a hordalék továbbjutásának javítása a vízerőműveknél, valamint a kritikus folyószakaszokon végzett célzott kavics- és homokpótlás. Fontos lehet a mellékágak helyreállítása és – ahol ezt az árvízvédelmi, hajózási és infrastrukturális szempontok lehetővé teszik – a mesterséges partbiztosítások átalakítása is.
Mindez azonban csak akkor lehet eredményes, ha a Dunát nem országonként elkülönülő folyószakaszok sorozataként kezeljük. A hordalék ugyanúgy átlépi az országhatárokat, mint maga a víz, ezért összehangolt, nemzetközi hordalékgazdálkodásra van szükség, írják.
Nem elég magasabban tartani a vízszintet
A klímaváltozásból eredő tartós csapadékhiányt és szélsőséges időjárást helyi folyószabályozási beavatkozásokkal nem lehet megszüntetni. A következmények súlyosságát azonban jelentősen befolyásolja, milyen állapotban van maga a folyórendszer.
A 2026 nyarán tapasztalt rendkívüli kisvíz ezért fontos figyelmeztetés. A kérdés nem egyszerűen az, hogyan lehet mesterségesen magasabban tartani a Duna vizét. Legalább ilyen fontos, hogy miként lehet lassítani a meder további mélyülését, javítani a hordalék utánpótlását, valamint újra nagyobb szerepet adni az ártereknek és a mellékágaknak.
A Duna jövője szempontjából ugyanis a víz és a hordalék problémája nem választható el egymástól. Ha egyre kevesebb víz érkezik egy folyamatosan mélyülő mederbe, annak következményeit minden újabb aszályos időszakban egyre látványosabban érzékelhetjük.
Forrás: wwf.hu
Indexkép: Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság Facebook-oldala
