A vetési varjak és a hollók egykoron hasznos szövetségesei voltak az embernek: rovarokat, kártevőket pusztítottak, jelenlétük a természetes egyensúlyt szolgálta. Ma azonban, a nagytáblás, intenzív növénytermesztés világában ezek a madarak egyre inkább ellenséggé váltak. A monokultúrás vetések – különösen a kukorica – csírázó magjait rendszeresen feltúrják, a friss termést dézsmálják, és sokszor egész táblák hozamát képesek veszélybe sodorni.



A védekezés klasszikus eszközei – hangágyúk, madárijesztők, ragadozómadár-hangfelvételek – csak rövid ideig jelentenek megoldást. Ezeket a rendkívül intelligens madarakat nem könnyű megtéveszteni: gyorsan felismerik, ha egy zaj vagy tárgy nem jelent valódi veszélyt, és megszokják a jelenlétét. A gazdák panaszai visszatérően érkeznek minden tavaszi és nyári szezonban, miközben a városokban élők a madarak zajos és szennyező jelenlététől szenvednek.

A varjúfélék – a vetési varjú, a holló, a csóka, a dolmányos varjú és a szajkó – mind az állam tulajdonában állnak, és jogszabály védi őket. Különösen a vetési varjú okoz vitákat: sokan úgy hiszik, hogy egyes természetvédelmi szervezetek telepítették őket, de ez tévedés. A madarak szabadon mozognak, és fészkelési helyeiket önállóan választják meg – sokszor a városokba húzódva, ahol a zaklatás elől biztonságot, táplálékot és fészkelési lehetőséget találnak.



Volt, ahol a hulladéklerakók miatt hollók lepték el a dinnyéket és szamócákat termesztő táblákat. A szeméttelep mint állandó táplálékforrás egész csapatokat vonzott a térségbe, különösen a hosszan tartó szárazság alatt, amikor vízhez is nehezen jutottak. A közeli földek jelentették számukra az egyetlen elérhető víz- és táplálékforrást, ami felgyorsította a károkozást.

Mi segíthet mégis? A leghatékonyabb – bár leginkább munkaigényes – módszer a személyes, folyamatos jelenlét a földeken. Ha több gazda összefog, és váltott műszakban járőrözik, az valóban elriaszthatja a madarakat. Emellett létezik a Korite nevű csávázószer, amely nem pusztítja el a madarakat, de kellemetlen tüneteket okoz számukra – így emlékezetük alapján elkerülik az adott területet. Ezt azonban kevesen alkalmazzák, mivel költségesebb, mint a hagyományos vetőmagkezelés. A korai vetés és mélyebb magelhelyezés szintén bevált védekezési forma, de ezek is többletmunkával és tervezéssel járnak.



A helyzet a természetes gazdálkodás idején más volt. A kézi munkával, kisebb táblákon dolgozó gazdák mellett a varjak megtalálták saját ökológiai szerepüket. Táplálékuk nagy része rovarokból, lárvákból állt, így hasznos kártevőirtók voltak. A vegyszerekkel teli, steril nagytáblás mezőgazdaság azonban számukra is élelemhiányos területté vált – ma már jóval nagyobb arányban növényi táplálékkal próbálják fiókáikat ellátni.

A 20. század közepén még 400 ezer vetési varjúpár élt Magyarországon. A mértéktelen irtás, mérgezés és fészekpusztítás következtében ez mára töredékére csökkent. A megmaradt madarak egyre nagyobb számban húzódtak a városokba, ahol nincs vadászati nyomás, ugyanakkor bőven találnak élelmet – bár ez hosszú távon számukra sem ideális.

A megoldás nem lehet a teljes eltüntetés. A varjak nem fognak eltűnni, legfeljebb új helyet keresnek, ahol a konfliktus újra és újra megismétlődik. A fenntartható együttélés csak tudatos, közösségi megoldásokkal, a gazdák, önkormányzatok és természetvédelmi szakemberek összefogásával valósulhat meg. A varjak problémája valójában az emberi tájhasználat problémája – és csak közös gondolkodással találhatunk rá valódi megoldást.

Forrás: heol.hu

Indexkép: Shutterstock