A „Nem víznek való vidék”-sorozat újabb része a szeghalmi Koplaló-holtághoz viszi a nézőket. A készítők ezúttal nemcsak a vízpótlás technikai megoldásait, hanem a kormányzati, vízügyi és tudományos szempontokat is ütköztetik: a beszélgetésen részt vett Hubai Imre államtitkár (Agrárminisztérium), Csűrös Krisztián, a TIVIZIG igazgatója és Balogh Péter geográfus.
A Sárréti Vízőrzők civil csapatának lépései indították el évekkel ezelőtt a holtágak visszatöltését; ehhez kapcsolódott később a TIVIZIG. Az első epizód a feltöltés történetét, a második a változásokat és tanulságokat mutatta be. A mostani részben terepi kerekasztal zajlik a parton: mi működött, mi nem, és hogyan lehet a vízmegtartást a mindennapi tájhasználat részévé tenni.
– Nem volt más opció – fogalmaz Csűrös Krisztián, amikor a vízbeemelés műszaki hátteréről kérdezik. A kormányzati keret adta meg a lehetőséget, hogy a Sebes-Körösből szivattyúval emeljék át a vizet a holtágba. A „gravitációs” bevezetés – hangsúlyozza – a vízszintek és a terepviszonyok miatt nem volt megoldható, a korábbi, másik végponti szivattyútelep pedig túl költséges lett volna. A napelemes szivattyú ötlete a tulajdoni és üzemeltetési korlátokon bukott el: állami vízügyi vagyonkezelésben üzemeltethető infrastruktúrához állami tulajdonú terület kell, miközben a holtág maga magán/önkormányzati kézben van.
„Vizet a tájba” – operatív törzzsel és szemléletváltással
Hubai Imre államtitkár szerint a Koplaló-projekt a „Vizet a tájba” program pilotja: a vízügy társadalmi igényekre reagálva kezdte átállítani a rendszert a vízvisszatartás, az ökológiai szolgáltatások (tájhűtés, élőhelyek) és a mezőgazdasági csapadékpótlás irányába. Az aszályvédelmi operatív törzs május 6-i megalakulása után vált lehetővé a holtág gyors feltöltése.
– A hatás már látható; a fenntartásnak evidenciának kell lennie – mondja Hubai. Szerinte a cél energiahatékony, hosszú távon fenntartható megoldások beépítése (például napelem, szivornya), miközben a kormány ingyen biztosítja az öntözővizet a gazdáknak az aszály és az energiaárak miatt. Az államtitkár „szemléletváltásról” beszél a vízügyben: évtizedekig az ár- és belvíz elvezetése volt a társadalmi elvárás, most viszont a tájban tartás és a talaj vízkészletének növelése kerül előtérbe.
Nem mindenütt az öntözés a jó válasz – teszi hozzá –, sok helyen elég, ha a talaj többletvizet tud tárolni, és a növény — például a búza — talajvízből fedezi az igényét.
A vízháztartás számai: 500 mm be, 800 mm ki
Balogh Péter geográfus a vízháztartási mérleg felől közelít: az Alföldön évi ~500 mm csapadékbevételhez ~800 mm párolgási kereslet társul – „komoly arányeltolódás”, ami régóta ismert. A történeti vízlevezető szemlélet (egyenesített medrek, gyors levezetés) és a monokultúrás tájhasználat együtt tette a vidéket víztelenné. Balogh szerint nem „a víz a káros”, hanem a tájhasználat, amely rossz helyen és rossz időben tartja vagy vezeti el. A belvíz fogalmát is újra kell értelmezni: a gond elsősorban nem mennyiségi, hanem értelmezési-szabályozási.
Csűrös Krisztián pontosít: az alvízi vízszinteket gyakran külső tényezők (energiatermelés, hóolvadás) határozzák meg, az állami üzemeltetés elsődleges célja pedig a vagyonvédelem – amibe, teszi hozzá, ma már beleértik a vízhiány kezelését is.
Árkoktól az árasztásig – merre a jó irány?
A vita kulcsa, hogy öntözés vagy árasztás legyen-e a fő eszköz. Hubai szerint az öntözés nem kiszárítás, hanem csapadékpótlás és ökológiai szolgáltatás; Balogh úgy látja, az ökológiai célú vízpótlást elsősorban árasztással lehet elérni, ami egyben élő tájfunkciókat is visszahoz (hűtőhatás, élőhelyek, talajvíz-utánpótlás). Abban egyetértés van, hogy helyspecifikus, rendszerszemléletű megoldás kell, és a Koplaló példája biztató, mert civil–állami partnerséggel valósult meg, rövid határidővel.
Mi következik?
- Fenntartás és skálázás: a feltöltött holtág vízszintjének őrzése rutinmunkává kell váljon (műtárgyak, energiahatékony hajtások, üzemeltetési protokollok).
- Tulajdon/üzemeltetés rendezése: magán/önkormányzati tulajdonú holtágak és állami vízügyi vagyonkezelés összehangolása (helybiztosítás napelemes hajtásokhoz, jogi keretek).
- Tájléptékű tervezés: árasztási rekeszek, lokális zsilipelések, holtág- és laposláncok újjáélesztése, hogy a táj vizet tartson, ne csak vezessen.
- Agrotechnika illesztése: a gazdálkodás áthangolása a vízmegtartó talajművelésre (fedettség, talajélet, párolgáscsökkentés), hogy a pótlás kevesebb vízzel is eredményes legyen.
Üzenet a parttól
A Koplaló-projekt nem csodafegyver, hanem első lépés: megmutatja, hogy ahol a közösség szervez, az állam kereteket és erőforrást, a szakma pedig műszaki józanságot ad, ott a víz visszatartható, a táj élhetőbb, a gazdálkodás ellenállóbb lesz. A „Nem víznek való vidék” harmadik része ehhez ad tiszta helyzetképet és vitaképes iránytűt. A folytatás már rajtunk múlik.
Forrás: Index.hu
Indexkép: YouTube
