Az aszályos időjárás, a vízutánpótlási nehézségek, az energiaköltségek növekedése, valamint a hazai halfogyasztás stagnálása együtt olyan válságot rajzol ki, amelynek kezeléséhez komplex vízgazdálkodási, élelmiszeripari és szemléletformáló lépésekre van szükség. Timmel Ede, a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) ügyvezetője átfogó képet adott az ágazat jelenlegi helyzetéről.


– A 2022-es történelmi aszály élesen rávilágított a tógazdasági haltermelés sérülékenységére. Azóta egyértelművé vált, hogy nem egy átmeneti, hektikus időjárási jelenségről van szó, hanem hosszan fennálló, rendszerszintű problémáról – hangsúlyozta Timmel Ede. – A hazai halastavi ágazat két markánsan eltérő vízgazdálkodási struktúrában működik: a dunántúli völgyzárógátas tavak főként természetes vízfolyásokra – patakokra, kisebb folyókra – épülnek, míg az alföldi tógazdaságok elsősorban csatornákból történő vízpótlásra támaszkodnak.

A dunántúli egységek kiszolgáltatottsága különösen magas, hiszen ha a patakok forrásai elapadnak, gyakorlatilag megszűnik a vízutánpótlás. Az alföldi tógazdaságok ugyan elvileg képesek szivattyús vízpótlásra, azonban ennek energiaigénye – legyen szó elektromos áramról vagy gázolajról – rendkívül költséges, és közvetlenül beépül a termelési önköltségbe – fejtette ki.


Stratégiai együttműködés a vízmegtartás érdekében

– Pozitív fejlemény, hogy a kormányzat – és a MA-HAL-t is – bevonta a haltermelőket az Aszályvédelmi Operatív Törzs munkájába. Ennek eredményeként több, vízügyi infrastruktúrával ellátott halastó esetében lehetőség nyílt arra, hogy a vízmegtartás céljából vízutánpótlást biztosítsanak – fogalmazott. – Magyarországon jelenleg 26 ezer hektár halastó üzemel, amely a vízmegtartó képesség szempontjából kiemelkedő kapacitást jelent. Ez a terület kétszerese a Tisza-tó méretének, és az egyik legnagyobb léptékű, ember által létrehozott vízmegtartó infrastruktúra az országban. A vízgazdálkodás agrárstratégiai szintű kérdéssé vált, és a haltermelők ebben már nemcsak érintettek, hanem aktív partnerek is.

A hazai halfogyasztás paradoxona: import a polcon, ponty a tavakban

A hazai tógazdasági termelés túlnyomó része – mintegy 82 százaléka – ponty. Ez a halfaj élelmiszeripari és horgászati célokra egyaránt előállítható, és az utóbbi időszakban a két irány aránya megközelítette az 50-50 százalékot.

– Ugyanakkor a hazai lakosság halfogyasztási szokásai nem kedveznek az édesvízi halaknak.

A statisztikai értelemben vett 6,5 kg/fő éves halfogyasztás túlnyomórészt import tengeri halakból – például pangasius, tőkehal, lazac – tevődik össze.

Ez azt jelenti, hogy hiába nőtt meg a hal iránti kereslet, a hazai tógazdaságok ebből alig részesülnek – magyarázta az ügyvezető. – Ennek oka részben a kereskedelmi csatornák korlátoltsága. Az édesvízi halak kevéssé feldolgozott formában kerülnek piacra, ami alacsonyabb kényelmi értéket jelent a vásárlók számára. A nagyáruházak, különösen a belterületeken, gyakran szűk szortimenttel rendelkeznek, ami tovább csökkenti a vásárlási hajlandóságot. A kereslet hiánya visszahat az ellátásra: egy klasszikus ördögi kör.

Lassú ciklus, magas önköltség – termelési hátrányok a húságazatokkal szemben

A ponty előállítása hároméves tenyésztési ciklust igényel, ami lényegesen hosszabb, mint a baromfi- vagy sertéshús esetében megszokott időtartam. Egy brojlercsirke például 60 nap alatt eléri a vágósúlyt. Ezzel szemben a ponty az étkezési méretet három év alatt éri el, miközben az energiaárak, a vízpótlás költségei és a piac korlátozott volta együttesen erősen rontják a versenyképességet.

Ez az oka annak, hogy az édesvízi hal ára sok esetben meghaladja a csirkecomb vagy a sertéshús árát. A fogyasztók árérzékenysége miatt ez a különbség jelentős piaci hátrányt jelent.

Természetes rendszer, alacsony kémiai terhelés – rejtett értékek a haltermelésben

Timmel Ede hangsúlyozta: a tógazdaságokban történő haltermelés természetközeli rendszerben zajlik. A halak elsődleges táplálékát a tó planktonvilága biztosítja, amelyet csak kiegészítő abraktakarmánnyal egészítenek ki. A komplex halas tápokat csak az ivadéknevelés korai szakaszában alkalmazzák, így az élelmiszerként értékesített hal gyakorlatilag természetes táplálkozás mellett nő fel.


Timmel Ede

Timmel Ede Fotó: MA-HAL


Az antibiotikumos kezelések szinte teljesen hiányoznak ebből az ágazatból. A gyógyszeres kezelések helyett főként sóval történő fürdetéses eljárásokat alkalmaznak a paraziták elleni védekezésben. A halászat tehát nemcsak fenntartható, hanem a klasszikus állattartáshoz képest sokkal kisebb kémiai lábnyommal jár.

Jövőkép: infrastruktúra-fejlesztés, tudatformálás, piacépítés

Timmel Ede szerint a magyar tógazdasági haltermelés akkor őrizheti meg létjogosultságát, ha a következő években egyszerre történik meg:

  • az öntöző és vízpótló infrastruktúra fejlesztése, különösen a Dunántúlon,
  • az energiatakarékos vízgazdálkodási megoldások elterjesztése,
  • a hazai fogyasztás élénkítése szemléletformáló kampányokon keresztül,
  • a piaci elérhetőség javítása a kiskereskedelem és az élelmiszeripar együttműködésével.

„Víz nélkül nincs hal. Ha nincs víz, nincs termelés. Ha nincs kereslet, nincs piac. Mindkét oldalt egyszerre kell megerősíteni” – zárta gondolatait a MA-HAL ügyvezetője.

Indexkép: Shutterstock