Váradi József vízmérnök, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke szerint az Alföld kiszáradása nem a vízügy felelőssége, hanem a törvényhozásé és az agráriumé. Azt is elmondja: már harminc éve leírták, mi várható, ha nem állítjuk meg a vízlevezetést. Most a Vizet a tájba! program kínál reményt, de politikai akaratra és mezőgazdasági partnerségre is szükség van.
A szakember a hetvenes években kezdte pályafutását, amikor a vízügyet még heroikus szakmaként tartották számon, főként az árvízvédelem miatt. Akkoriban az ágazat óriási befolyással bírt, különösen Dégen Imre vezetése alatt, aki szerint a vezetékes vízellátás volt az elsődleges cél. Azonban – mint Váradi emlékeztet – a szennyvízelvezetés hiánya miatt az elérhető víz ára ma is környezeti és pénzügyi teher.
A Bős–Nagymaros ügy – amely szerinte tévesen az egész vízügyi szakmát kompromittálta – elindította a szakmai érdeklődés és társadalmi bizalom hanyatlását, holott a mérnökök már akkor figyelmeztettek az esztétikai és környezeti kockázatokra. „A vízépítő mérnök nem a természet ellensége – az ellenkezője igaz” – mondja.
Paradigmaváltás nélkül nincs megoldás
A szakma már az 1990-es évek elején felhívta a figyelmet arra, hogy a víz gyors levezetése helyett helyben kellene visszatartani azt – ezt rögzítették a vízkárelhárítási stratégiában is. Azonban a társadalmi, politikai és agrárérdekek miatt a reformok rendre elakadtak, ahogyan a belvízkezelési reform is, amely tizedére csökkentette volna a szivattyúzási költségeket.
Váradi szerint a vízügy a lehetőségeket kínálja fel, de a döntés az államé, amelynek érzékelnie kellene a társadalmi igényeket is. A „Vizet a tájba!” program egy reményteli kezdeményezés – például Tiszakóródnál már láthatók a gyakorlatban megvalósuló eredmények –, de jogszabályi támogatás és agrárpartnerség nélkül ez sem lesz elég.
Agrárérdekek és vízpolitika: konfliktus vagy együttműködés?
A mezőgazdaság döntő szereplője az átalakulásnak – mondja Váradi. A gazdálkodók többsége a mai rendszerben nem érdekelt a víz visszatartásában, sőt, perrel fenyegetik a vízügyi igazgatóságokat, ha területeiken megjelenik a víz vagy a nádas. Ezért elengedhetetlen, hogy az állam olyan támogatási rendszert vezessen be, amely a gazdák számára is vonzóvá teszi a vízmegtartást.
A vízgazdálkodás új területhasználati formáját, a „vízművelést” Váradi is szorgalmazza, amely a vízjárta területek hasznosítását legalizálná és támogatná.
A Homokhátság: lehet-e újra élhető?
A legsúlyosabb helyzet a Duna–Tisza közén, a Homokhátságon alakult ki. A szakember szerint a probléma nem oldható meg csupán vízvisszatartással, szivattyús rendszerek is kellenek – bár ő maga is a természetes, gravitációs vízmozgást preferálja. A cél nemcsak a víz eljuttatása, hanem egy teljes tájhasználati és gazdasági stratégia kialakítása.
„Mi a célunk a Homokhátsággal? Ilyesfajta gondolkodás nagyon hiányzik” – fogalmaz Váradi.
A szakember szerint a vízgazdálkodás hosszú évtizedek óta nem tud áttörni a nagypolitika szintjére. Az árvíz az egyetlen kivétel, amely kiváltja a politikai reakciót – a többi vízügyi kérdés rendszerint elvérzik a bürokrácia vagy az érdekellentétek hálójában. Most azonban a 2022-es és 2024-es aszályok után mintha elindult volna egy változás: a víz témája bekerült a kormányzati prioritások közé, és megszületett a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság is.
A víz tehát nem pusztán szakmai kérdés, hanem politikai és társadalmi is – a tét pedig óriási. Ahogy Váradi fogalmaz:
„A tét annyira nagy, hogy a víz kérdésének a nagypolitikában lenne a helye.”
Forrás: Válasz Online
Indexkép: iStock
