Nem kétséges, és az utóbbi 10 év tapasztalatai alapján egyértelműen kijelenthető, hogy ebben az időszakban a Macrophomina phaseolina (rövid EPPO kód: MCPHPH) az egyik legfontosabb terméscsökkentő tényezővé vált a hazai napraforgó-termesztésben. A 40 évvel ezelőtti 300–310 ezer hektáros vetésterület napjainkra 700–750 ezer hektárra növekedett, de növekedett a hibridek termőképessége, a technológiai színvonal, a termésátlag, a felvásárlási ár és persze a költségek is. A piacon kapható újabb hibridek többsége közepesen intenzív gazdálkodás mellett képes a 4 t/ha hozamot produkálni úgy, hogy a megtérülési pont valahol 2,5–3 t/ha fajlagos termés körül van, 180–200 ezer Ft/tonna felvásárlási ár mellett.

Az utóbbi 3–4 évben azonban azt tapasztaljuk, hogy egyre gyakrabban fordul elő akár 50%-os termésvesztés is a száraz és meleg időjárás következtében erőteljesen fellépő MCPHPH nyomán, és a termés nem tudja biztosítani a termelés pozitív gazdasági eredményét. Ha az egész vetésterületnek csupán 20%-ára, azaz 150 ezer hektárra becsüljük ezt a jelentős termésveszteséget, akkor is évente 60 milliárd Ft veszteség keletkezhet a napraforgóágazatban Magyarországon, egyetlen kórokozónak köszönhetően.

Még mielőtt azonban kizárólag a kórokozót és a klímaváltozást okolnánk a veszteségekért, megjegyezzük, hogy a Macrophomina phaseolina, bár az egész Földön elterjedt és régóta ismert kórokozó, mégsem ismerjük olyan jól, hogy megfelelő védekezési vagy kármegelőzési stratégiát tudtunk volna általánosan, ez idáig kialakítani ellene. Természetesen ilyen körülmények között a kártétel mértékét sem tudjuk pontosan validálni, csupán becsülni. A kórokozót először Tassi (Flaminio Tassi, 1851–1912, olasz botanikus és mikológus) 1901-ben írta le Macrophoma phaseolina néven. A betegséget több mint 50 évvel ezelőtt azonosították Magyarországon napraforgóban, azonban akkoriban a károkozása nem volt frekventált tényező. A kapcsolódó hazai és külföldi publikációk és szakmai kiadványok száma igen nagy; a hazai szakértők közül csak néhányat kiemelve: Békési Pál, Walcz Ilona, Kadlicskó Sándor, Csöndes Izabella, Körösi Katalin, Csüllög Kitti és mások is jelentősen hozzájárultak a kórokozó és a gazda–parazita kapcsolat alaposabb megismeréséhez.

napraforgó

1. fotó. Károsított állomány – Fotó: Kovács Attila

A kórokozó legfontosabb jellemzői röviden:

  • széles gazdanövénykör (több mint 500 faj); a hazai szántóföldi kultúrák közül a napraforgó, a szója és a cukorrépa a leginkább érintett, de jelentős lehet kukoricában és repcében is;
  • a talajmikrobiom közönséges alkotója; jelenlegi ismereteink szerint természetes körülmények között napraforgóban kizárólag a talajból, mikroszkleróciumokkal fertőz;
  • életmódja egészen egyedi típust képvisel a többi ismert kórokozóhoz viszonyítva, és nehezen illeszthető be az eddig használt nomenklatúrába. E kórokozó egyfajta „diszpozíciós parazita", amely alatt azt értjük, hogy a fertőzés ugyan megtörténik a gazdanövény egy korai életszakaszában, de a kórfolyamat csak abban az esetben teljesedik ki, ha a körülmények a gazdanövényt diszpozíciós állapotba kényszerítik. A diszpozíciós állapot és a kedvező környezeti paraméterek indukálják a patogenezis kiteljesedését;
  • melegkedvelő, a 20–35 °C hőmérséklet igazán kedvező a fejlődéséhez; jelentős károkat a júniusi, júliusi és augusztus eleji aszályos periódusok nyomán okoz;
  • a szárazabb talajkörülményekhez jobban adaptálódik, mint a talajmikrobiom más elemei;
  • a fertőzött növény gyökerét kolonizálja, majd a fertőzés felhúzódik a szárba. A betegség jellegzetes, szemmel látható tünete a száron alakul ki, amelynek szöveteiben a fertőzési folyamat utolsó fázisában nagy mennyiségű mikroszklerócium (kitartó képlet) keletkezik, biztosítva a kórokozó hosszú távú fennmaradását a talajban.

napraforgó

2. fotó. Tipikus külső szártünet (makro-tünet)a kórfolyamat végén – Fotó: Kovács Attila

napraforgó

3. fotó. Fertőzött és elhalt növények száránakbélszövete – Fotó: Kovács Attila

A gazda–parazita kapcsolatról eddig ismert információk röviden:

  • a fertőzés már csíranövénykorban is megtörténhet, amennyiben a hőmérsékleti és nedvességi optimum fennáll (pl. késői vetés esetében);
  • a kórokozó alapvetően a gyökéren keresztül fertőz, és a gyökérszövetekben élősködik, illetve részben együtt él a növénnyel;
  • a látható tünetek csak száraz, meleg periódus következményeként, rendszerint virágzás után jelentkeznek, korai lankadás és kényszerérés, valamint a később kialakuló jellegzetes szártünet és terméscsökkenés formájában;
  • a gomba általában a szár közepéig növekszik felfelé a szárban, miközben feléli annak belső részét, és a szár elszáradásával egy időben tömegesen hozza létre jellegzetes mikroszkleróciumait a szár szöveteiben;
  • csapadékos, hűvös tenyészidőszakban nem okoz jelentős termésveszteséget, sőt segíti az állomány gyorsabb leszáradását és a kaszatok beérését, ezért korábban természetes deszikkánsnak tekintettük a gombát, illetve gyakran a fajta korai érésű jellegével azonosították.

A patogenezis általános leírása
Forrás: Marquez N, Giachero ML, Declerck S, Ducasse DA. Macrophomina phaseolina: General Characteristics of Pathogenicity and Methods of Control. Front Plant Sci. 2021 Apr 22;12:634397. doi: 10.3389/fpls.2021.634397. PMID: 33968098; PMCID: PMC8100579.

napraforgó

4. fotó. Mikroszklerociumok a bélszövetben – Fotó: Kovács Attila

A Macrophomina phaseolina genomja a fertőzőképességgel kapcsolatos gének széles repertoárját kódolja.

  • (A) A CBEL (cellulózkötő elicitor lektin) és a transzglutamináz-szerű fehérjék a gazdaszervezet szöveteihez való tapadást teszik lehetővé, míg a szalicilát-1-monooxigenáz a gazdaszervezet kezdeti védekezésének semlegesítését, valamint a növényi szövetekbe való behatolást és növekedést segíti elő.
  • (B) A gazdaszervezetbe jutva a kórokozó különféle toxinokat (phaseolinon, botryodiplodin és patulin), valamint sejtfalat lebontó enzimeket (CDWE) szabadít fel. Az erőteljes NO- (nitrogén-monoxid-) termeléssel megzavarja a gyökérsejtek NO-homeosztázisát. Az NO fontos szerepet játszik a jelátviteli rendszerben, illetve mint reaktív nitrogénforma, megzavarja a sejtek redoxfolyamatait. Végső soron a gomba kolonizálja és eltömíti a szállítószöveteket, és ezzel megbénítja a gazdaszervezet védekező mechanizmusait is, ami a szöveti sejtek pusztulásához és a betegség kialakulásához vezet.

napraforgó

Forrás: Kovács Attila

A Syngenta vetőmag-forgalmazó és -nemesítő cég (az Argenus Kft.-vel mint alvállalkozóval együttműködésben) a 2022–2024-es években egy célzott kutatási projekt keretében vizsgálta a genetikai védekezés lehetőségeit, megalapozandó ezt az egyébként meglehetősen rejtett gazda–parazita kapcsolatot a napraforgó–talajmikrobiom rendszer szemszögéből. A vizsgálat eredményei közül azokat az újnak vagy újszerűnek számító ismereteket adjuk közre, amelyeket lényegesnek tartunk a problémakezelés általános megközelítésében.

A projekt módszertana alapvetően kontrollált körülmények között végzett, mesterséges fertőzést alkalmazó, tenyészedényes vizsgálatokat foglalt magában, de egy szántóföldi előkísérlet is beállításra került. A kísérletek többségét a Bétakutató Intézet sopronhorpácsi növényházában, illetve kisebb részben a bólyi szántóföldi termőhelyen és növényházakban végeztük.

I. A gazdanövény hormonális szabályozásának és a levelek által termelt anyagcseretermékeknek a hatása a gazda–parazita kapcsolatra

A növény–gomba együttélést egy szántóföldi kísérletben jellemeztük fertőzött talajkörülmények között, amelynek eredményeként a hajtáscsúcs és a levélszövetek szerepét mutatjuk be.

A kezelések soronként, egy négysoros parcellán belül a következők voltak:

1. sor: kezeletlen kontroll (intakt növények);

2. sor: a növényeket defóliáltuk virágzás után 10–12 nappal (az összes levelet eltávolítottuk), a gyökér, a szár és a virágzat (mint hajtáscsúcs) maradt;

3. sor: a növények szárát a felszíntől 50 cm magasságban elvágtuk, csak a gyökér és a gomba által rendszerint kolonizált szárrész maradt;

4. sor: csak a virágzatot távolítottuk el, az összes többi szerv érintetlenül maradt.

A napraforgó élettanából ismert, hogy a növényi hormonarányok (négy fő hormontípus) változása alapvetően befolyásolja az élettani folyamatokat (növekedés, virágzás, termésképzés). A hormontermelésért elsősorban a hajtáscsúcs sejtjei felelősek. A levelekben (ahol az anyagcsere oroszlánrésze történik) pedig azok az anyagcseretermékek keletkeznek, amelyek biztosítják a gyökérzet számára szükséges tápanyagokat, valamint esetleg egyéb fertőzésekre adott válaszokért felelős ellenanyagokat is.

napraforgó

A képen ugyanannak a hibridnek a kezelések szerinti állapota látható a kezelés után három héttel – Fotó: Kovács Attila

Az 1. sor normál érettségi állapotot mutat; ugyan látható egy-két növényen szártünet, de alapvetően egészséges a növények föld feletti szára.

A 2. defóliált sorban erősen kényszerérett állapot figyelhető meg, feltörekvő MCPHPH-tünetekkel a szártövön.

A 3. sorban a szárcsonkok láthatóan hasonló állapotban vannak, mint az intakt állomány; három hét alatt még nem indult el a leromlás.

A 4. sorban a tenyészőcsúcstól megfosztott növények teljesen zöldek; a magfejlődés hiányában az alsó levelek esetében sem indult el a tápanyagok transzlokációja a tányér irányába, és a szárak is teljesen egészségesek, szinte juvenilisek. Semmilyen tünet nem látható.

A tapasztaltak alapján az alábbi következtetések vonhatók le

1, A napraforgó–MCPHPH kapcsolat nem tipikus gazda–parazita kapcsolat, inkább egy fakultatív parazita együttélése egy gazdanövénnyel, és erre az együttélési formára véleményünk szerint a „diszpozíciós parazita" fogalom a leginkább megfelelő meghatározás.

2. A kapcsolatot elsődlegesen a gazdanövény élettani állapota szabályozza, amennyiben a környezeti körülmények ezt lehetővé teszik, azaz például elegendő nedvesség áll rendelkezésre a gazdanövény megfelelő élettevékenységéhez.

3. A levelek élettani állapota, valamint az anyagcseretermékek gyökér felé irányuló transzlokációja határozza meg a növény–gomba kapcsolat minőségét. Amint a levelek tevékenysége az érés vagy a vízhiány következtében csökken, a gyökér nem kap elegendő tápanyagot, nem képes regenerálódni (diszpozíciós állapot), a gomba pedig átvált az addigi együttélésből parazita életmódba, és megindul az erőteljes és gyors kolonizáció. Ezt azonban nem hirtelen folyamatként kell elképzelni. A gyökér fejlődése során folyamatosan növekszik és pusztul is, különösen a már kihasznált vagy kiszáradó talajrészekben. A növekedés intenzitása virágzás után csökken, mivel a növény az energiát már a magok fejlődésére fordítja. Így a gyökér fokozatosan elhal, különösen alacsony nedvességtartalmú talajban. Az elhaló gyökereken azonban már jelen van az addig együtt élő gomba, amely agresszívebb parazita életmódra vált.

II. A talajmikrobiom szerepe a napraforgó–MCPHPH kapcsolatban

A kísérletet úgy állítottuk be, hogy a napraforgó genotípust háromféle közegben neveltük:

1. közeg: steril, homokos perlit;

2. közeg: MCPHPH-mikroszkleróciumokkal fertőzött homokos perlit;

3. közeg: MCPHPH-mikroszkleróciumokkal fertőzött, Mezőfalváról származó normál szántóföldi talaj.

A kísérlet vízellátása kezdetben bőséges, majd kontrolláltan csökkenő vízadagok mellett történt. Mindegyik kezelés azonos mennyiségű vizet, illetve tápoldatot kapott, úgy, hogy a vízmennyiség csökkentése a virágzás után kezdődött.

A kísérleti alapegység egy műanyag tenyészedény volt, egységenként 50 növénnyel. A virágzás előtt a növények felét csonkoltuk. A növények állapotát hetente értékeltük, és röviden összefoglalva az alábbi eredményeket kaptuk:

  • a) Az 1. és a 3. közegben szinte teljes tünetmentességet tapasztaltunk a virágzás előtt és után is. A 2. közegben a növényeken már a korai fejlődési szakaszban is jelentkeztek erős lankadásos tünetek, valamint toxinhatásra utaló hajtáselágazások, hervadás és szalagosodás. Ugyancsak a 2. közegben, virágzás után megjelentek a jellegzetes szártünetek, valamint a korai érés jelei.
  • b) A kísérlet során kezelésenként szövetmintákat vettünk a növényekből, amelyek PDA-táptalajon kerültek kitenyésztésre. (A mikrobiológiai vizsgálatokat dr. Kimmel János, a Bétakutató Intézet tudományos munkatársa végezte.)

Az 1. közegből származó mintákból nem sikerült izolálni a gombát.

A 2. közegből származó szövetmintákból – mind a teljes növényekből, mind a csonkolt szárakból – sikeres volt az MCPHPH izolálása.

A 3. közegből származó szövetminták esetében a teljes növényekből nem tudtuk izolálni a gombát, viszont a csonkolt szárakból minden esetben kitenyészthető volt az MCPHPH.

napraforgó

Tünetek megjelenése a fertőzött homokos perlitben – Fotó: Kovács Attila

napraforgó

Tünetmentes szárak és tünetes szárcsonkok a fertőzött szántóföldi talajban – Fotó: Kovács Attila

A tapasztalatok alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a napraforgó–MCPHPH kapcsolatot normál talajban nem tudjuk kellő pontossággal vizsgálni, mert a talajmikrobiom jelentősen befolyásolja ezt a kapcsolatot kapcsolatot (megfelelő nedvességállapotok mellett). Célzott genetikai ellenállóképes­ség-vizsgálatok kizárólag steril közegben, tiszta MCPHPH-inokulummal végrehajtott mesterséges fertőzéses kísérletekben lehetnek eredményesek.

Egyúttal világossá válik, hogy szántóföldi környezetben a talajmikrobiom alkotó szervezetei szoros kölcsönhatásban, akár egymást kiszorítva antagonistaként és/vagy a másikon élősködve hiperparazitaként foglalják el a napraforgó gyökér–talaj kapcsolati terét.

Intakt napraforgónövényen, természetes talajmikrobiom-környezetben a MCPHPH nem képes totális hozzáférést kialakítani a gyökérzethez, ráadásul a növény védelmi funkcióit képviselő anyagcseretermékek képesek kontrollálni a gombát.

A levélfunkciók csökkenésével vagy megszűnésével azonban megváltozik a helyzet (lelevelezett állapot és csonkolt szárak). A levél nem teljesíti sem a tápanyagok, sem a védelmet szolgáló anyagok biztosítását a gyökér és az együtt élő szervezetek felé, így a gyökér „ellenálló és regenerálódó képessége" lecsökken, utat engedve a kolonizációra képes szervezeteknek. Végső soron a gyökérszövetek elhalnak, a gomba feléli a növény szöveteit a gyökérben, majd később a szárban, és kitartó képleteket képez a túléléshez (mikroszkleróciumok).

Nedves környezetben az életfeltételek sok más mikrobióta számára is kedvezőek, de száraz körülmények között a Macrophomina – szárazságtűrése folytán – egyeduralkodóvá válik a gyökérszövet teljes felületén. Amint a gyökerekben a nedvesség- és tápanyagtartalom számára is kritikus szint alá csökken, a gomba megindul a szárban felfelé, felélve az élő szöveteket, miközben a napraforgó felső része is leszárad.

Mivel a gombának szüksége van bizonyos mennyiségű nedvességre a növekedéséhez, a teljesen száraz szárszövetekben már nem képes tovább fejlődni, és létrehozza kitartó képleteit, jellemzően a szár alsó felében vagy harmadában (6–7. fotó). Ezek a megfigyelések egybevágnak a szántóföldön tapasztalt kórfolyamat-jellemzőkkel.

III. Néhány megállapítás a betegség kialakulását befolyásoló tényezőkről, valamint a védekezés, illetve a kármegelőzés és kármérséklés lehetséges módozatairól

1. A Macrophomina szántóföldi gazdanövénykörébe kizárólag a kalászos kultúrák nem tartoznak bele. Az utóbbi évek klimatikus változásai kedveztek a kórokozó felszaporodásának, és bizonyosak lehetünk abban, hogy talajaink mára többé-kevésbé telítődtek mikroszkleróciumokkal. Ebben a helyzetben már csak a megfelelő környezeti körülmények szükségesek a járványszerű fellépéshez. A kórokozó fellépését csökkentheti a napraforgó 5–6 éves vetésforgójának visszahozása oly módon, hogy egyúttal biztosítjuk a kalászos kultúrák túlsúlyát a vetésforgóban.

2. A kalászos vagy kukorica előveteményben használt egyes herbicid hatóanyagok lassabban bomlanak le a talajban, különösen akkor, ha a talajnedvesség, és így a talajélet is lecsökken. Ezek a következő évi napraforgókultúrában stresszfaktorként léphetnek fel, korlátozhatják a gyökérnövekedést, és ezzel gátolhatják a vízhez való hozzáférést a mélyebb talajrétegekben, elősegítve egy diszpozíciós állapot kialakulását.

3. A sekély művelésű, nem mélylazított, rossz szerkezetű, eketalpréteges talajok elősegítik a betegség súlyosabb következményeinek kialakulását azáltal, hogy a gyökerek növekedése a mélyebb talajrétegek felé gátolt. Így az aszályos periódusokat a növények nehezebben tudják kivédeni, és fennáll a diszpozíciós állapot közvetlenebb elérésének veszélye.

4. Előfordulhat olyan környezeti körülmény, amikor a Macrophomina deszikkáló hatása evolúciós előnyt jelent a napraforgó számára. Csapadékos és hűvös körülmények között, illetve melegebb, de párás légköri viszonyok mellett léteznek olyan virágzatot károsító kórokozók (pl. Sclerotinia, Rhizopus, Botrytis), amelyek a természetes populációkban csökkentik vagy akár teljesen megakadályozzák a magtermés kialakulását. Ezzel szemben az MCPHPH soha nem eredményez teljes termésvesztést, mivel a virágzatot és a termést nem támadja meg. Ebből adódóan az együttélés kialakítása a Macrophominával hosszú távon kedvezőbb stratégia lehet a napraforgó számára, mint a teljes rezisztencia, mivel adott esetben megvédheti a növényt a teljes termésvesztéstől.

5. A harmonikus, valamint az aktuális környezeti lehetőségekhez igazodó növénytáplálás akár a gazdaságosságot is biztosíthatja Macrophominával terhelt környezetben. A modern, nagy termőképességű hibridek 5,5–6,5 t/ha fajlagos termésre képesek, egyébként a napraforgó genetikai lehetőségeinek jelenleg ez a felső határa is (Láng I., Csete L., Harnos Zs.: A magyar mezőgazdaság agroökológiai potenciálja az ezredfordulón. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1983.). A nyereség hajszolása napjainkban sajnos gazdasági kényszer, és hajlamosak vagyunk inputanyagokból a lehető legtöbbet biztosítani a napraforgó számára, ami főként aszályos időszakban és gyengébb talajadottságok mellett fokozza a problémát. A napraforgó „túletetése" műtrágyákkal, valamint az anyagcsere felpörgetése növénykondicionálókkal vagy hormonhatású fungicidekkel (a javasolt dózison felüli alkalmazás esetén) nem célszerű, ha a talajban nincs elegendő tartalék nedvesség a nagy termés kialakításához. Ha szárazabb talajon kockáztatunk, és nem érkezik időben csapadék, a napraforgó gyorsan kimeríti a vízkészletet (engedelmeskedve a túletetésnek). A nedvesség kimerülésével a gazdanövény diszpozíciós állapotba kerül, amelynek következtében a gomba intenzíven kolonizálja a növény még ép gyökérzetét, és hirtelen leszáradást, valamint kényszerérést okoz. A száraz, meleg talajban a mikrobiom működése is leáll vagy jelentősen visszaszorul, így nem tudja segíteni a napraforgó túlélését. Ilyenkor az 5–6 t/ha tervezett termés helyett gyakran csupán 1–1,5 t/ha terméssel kell megelégednünk, ami nyilvánvalóan jelentős veszteséget jelent. Javaslatunk, hogy Macrophominával fertőzött területen a terméstervezés során mindig a ténylegesen rendelkezésre álló talajnedvességet vegyük alapul, ha el akarjuk kerülni a kellemetlen meglepetéseket.

6. Ha nincs elegendő nedvesség a korai, primer fertőzéshez, akkor a betegség sem jelentkezik. Ez a tapasztalat a 2023-as aszályos évben vált nyilvánvalóvá, amikor az Alföld egyes, erősen fertőzött területein az aszály már a tavaszi időszakban is jelentős volt. Bár a hőmérsékleti optimum májusban folyamatosan rendelkezésre állt a fertőzéshez, a talajnedvesség a gyökérzónában nem érte el a mikrobiom működéséhez szükséges szintet. E körülmények között azt vártuk volna egy szárazságtűrő és melegkedvelő kórokozótól, hogy jelentős fertőzést és súlyos betegséget okozzon. Ezzel szemben egyetlen növényi mintából sem sikerült kimutatni a Macrophomina jelenlétét.

7. A fungicidekkel történő védekezések eredményességének erőteljes korlátai vannak. A csávázás hatékonysága még kérdéses, mivel a hatástartama általában a vetés után három hét–egy hónapig tart, illetve a gomba mikroszkleróciumaival a növekvő gyökérzet később bárhol találkozhat a talajban. A fungicides állománykezeléssel rejtett életmódja miatt nem lehet elérni a gombát. A fungicides talajkezelés nem hatásos a mélyebb talajrétegekben, illetve káros lehet a talajmikrobiom többi alkotójára is, ezért erősen kontraproduktív eljárás lenne.

8. A biológiai védekezés antagonista talajgombákkal és/vagy talajbaktériumokkal napjainkban az egyik hatékony megelőzési lehetőséget jelenti. A napraforgó azon szántóföldi kultúrák közé tartozik, amelyek képesek pozitív hatású, aktív kapcsolatot kialakítani a talajmikrobiommal (mikorrhiza-kapcsolatok). Az MCPHPH-val szemben antagonista szervezetek csökkentik a gomba talajon belüli hozzáférését a napraforgó gyökeréhez. A hatékonyságot sajnos csökkenti a talaj felső rétegének tartós kiszáradása, amikor ezek a szervezetek is elpusztulnak, vagy életműködésük leáll. Az öntözés mint megelőző és védekező agrotechnikai beavatkozás megelőzheti a gyökérzóna tartós kiszáradását a talajban, és az ebből következő tünetek kialakulását (ennek a védekezési módnak egyelőre marginális a szerepe Magyarországon a széles körű öntözhetőség hiánya és/vagy a domborzati adottságok miatt).

9. Toleráns (hosszabb tenyészidejű) hibridek vetése, valamint a napraforgó genetikai ellenállóságának fejlesztése kínálja a leghatékonyabb védekezési lehetőséget a betegség kialakulásával szemben.

Kovács Attila
Napraforgó termékfejlesztési vezető – Európa
Syngenta

Virginie Mirleau-Thebaud
Trait Development Lead – Oilseeds
Olajosnövények genetikai fejlesztő
Syngenta

Csikász Tamás Sándor
ügyvezető szakértő
Argenus Kft.

A napraforgó kikövezett útja Agroinform TechMagot megnyithatod ide kattintva, vagy lapozd végig itt:

Agroinform TechMag 2026/1

A korábbi TechMag lapszámokat elolvashatod a Magazin rovatban.