A legeltetés egyszerre lehet áldás és átok – állítják a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatói legújabb eredményeik alapján – írja a qubit.hu.

Kutatásuk szerint a talajtípushoz és mikroklímához optimalizált legeltetéssel és legelőkezeléssel növelhető a vegetáció által a légkörből kivont szén-dioxid mennyisége, ugyanakkor a túlhasználat következtében erodálódó talaj nettó kibocsátóvá teheti még a látszólag egészségesen zöldellő réteket is. A kutatók szerint jelenleg az utóbbi jellemzi a túlnyomórészt szarvasmarhatartásra használt gyepeket, ezért új módszertant dolgoztak ki arra, hogy meghatározhassák, hol és mikor következik be az átbillenés.

tehenek

A túlhasználat következtében erodálódó talaj nettó kibocsátóvá teheti még a látszólag egészségesen zöldellő réteket is – fotó: Pixabay

Ehhez megbecsülték a legeltetett területek szén-dioxid-elnyelő kapacitásának változásait az elmúlt évtizedek adatsorai alapján, majd kiszámolták, hogy az optimalizálás mennyivel növelné meg azt.

A szakirodalom ugyanis hol átokként, hol pedig áldásként tekint a gyepterületek legeltető hasznosítására, márpedig a világ mezőgazdaságilag hasznosítható területeinek 70 százaléka legelő, amin a könnyebben emészthető haszonnövényeket nem is lehetne termeszteni.

Az állatok legelő-tipró tevékenysége optimális fényviszonyokat és tápanyagbevitelt biztosíthat olyan növénytársulásoknak, amelyek gyökérzetén keresztül jelentős mennyiségű szén kerülhet a talaj mélyebb rétegeibe, ahol bolygatás híján évszázadokig vagy évezredekig elraktározódhat, azonban ez a szénciklus nagyon sérülékeny.

A kutatók 1500 különféle talajtípus méréseken alapuló szénciklusát és az ezeken zajló legeltetési gyakorlatot hasonlították össze, és arra jutottak, hogy az állatok létszámának és a kihajtások gyakoriságának emelkedésével átbillen a rendszer, és a talaj széntartalma intenzíven csökkenni kezd, ugyanis az intenzív legelés erodálja a legelői vegetációt éltető talajt.

A legeltetett állományok elől a vegetációs szezonban elkerített szelvényekből vett talajminták vizsgálata azt mutatta, hogy sem a terület éves középhőmérséklete, sem az éves átlagos csapadékmennyiség nem annyira meghatározó a szén-dioxid megkötésének szempontjából, mint az adott terület talajrétegének vastagsága. A legfontosabb paraméter pedig a növénytársulásokat éltető biomassza.

Ezt követően a kutatók számszerűsítették e paraméterek, az intenzitást befolyásoló tényezők (hőmérséklet, csapadék, talajtulajdonságok) fontosságát a legeltetés talaj szénkészletére gyakorolt hatásának (pozitív vagy negatív) előjele és nagysága módosításában, és azt látták, hogy a talaj szénkészlete nő, majd csökken a legeltetés intenzitásának növekedésével, de nem a várt lineáris módon.

Kiderült, hogy az elmúlt néhány évtizedben a túllegeltetés következtében 46 milliárd tonna, a legelők talajában egyméteres mélységig elraktározott szén szabadulhatott fel globálisan.

A legeltetés intenzitása és a környezeti feltételek közötti kölcsönhatás magyarázatot adhat a változékonyságra, mivel a magasabb legeltetési intenzitás és a melegebb éghajlat nagyobb szénveszteséget eredményez, azaz a legelők hatékony kezelése érdekében figyelembe kell venni a helyi abiotikus és biotikus tényezőket.

A kutatók globális, nagy felbontású térképeket készítettek az optimális legeltetési intenzitásról és azokról a küszöbértékekről, amikortól a legelők raktározóból kibocsátóvá válnak, továbbá kiszámolták, hogy globálisan mennyi szén-dioxidot lehetne megkötni, ha az összes legelőt az optimális legeltetési intenzitásra korlátoznák.

Jelenleg az összes legelő 20 százaléka lépi át a küszöböt, míg a túllegeltetés nélkül 63 milliárd tonna megkötésére volnának képesek évente. Az optimális szint eléréséhez az összes legelőterület kb. 75 százalékán csökkenteni kellene a legeltetés intenzitását. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy a szarvasmarhákat a legeltetési intenzitás által súlyosabban érintett területekről a kevésbé érintett területekre tereljék át.

A marhahúsról továbbra sem kellene lemondanunk, ugyanis a kutatók úgy vélik, a legeltető állattartás karbonlábnyoma még így is kisebb, mint ha a zöldségalapú étrendre való áttérés miatt a jelenleginél is több szántóföldet kanyarítana ki az emberiség a természetből növénytermesztési célokra.

Megoldást jelenthet a no till, azaz a szántás műveletét elhagyó regeneratív rendszer, a legelők növénytársulásainak fejlődéséhez szükséges tápanyagoknak és nedvességnek a talaj túlzott bolygatása nélküli biztosítása.