Ifjabb Radóczi János, a Szabolcsi Halászati Kft. termelésvezetője szerint a magyar halgazdálkodás nemcsak élelmiszertermelés, hanem a vízmegtartás egyik legfontosabb formája is. A tógazdaságok évente több százmillió köbméter vizet tartanak vissza, mégis egyre nehezebb a működésük – a vízhiány, a kompenzációs támogatási hiányosságok és a szakember-utánpótlás hiánya miatt.

A vízért folytatott küzdelem mindennapossá vált

– Az első számú problémánk egyértelműen a vízellátás – mondja Radóczi János. – Ez nem az elmúlt három év következménye, hanem legalább tíz éve tartó folyamat. Minden egyes tóegységünknél komoly logisztikát igényel, hogy egyáltalán működtetni tudjuk a rendszert.

A Szabolcsi Halászati Kft. Nyíregyháza közelében működtet egy 5 tóegységet, mely mintegy 620 hektárt jelent és – mint sok más alföldi gazdaság – részben belvízből táplálkozik. A természetes vízmozgás azonban ma már kiszámíthatatlan. A tógazdaságok által felhasználandó éves vízmennyiség körülbelül 7 millió köbméter.

– Ma már csak minimális vizet engedünk el, igyekszünk mindent tárolni – folytatja. – Amikor lehalászásra kerül egy tó, a leeresztett vizet megpróbáljuk egy másikba átemelni. Ez nyilván kapacitás kérdése is: egy 80 hektáros tó vize nem fér bele egy húszhektárosba. Mégis, minden alternatívát megragadunk, hogy vizet tározzunk (csatornákban, halágyakban, kisebb-nagyobb tavakban). Ám ez rendkívül költséges, és már évek óta napi kihívás.

hal

A tógazdaságok sokrétű szerepe mára felértékelődött, ám a szakma megbecsültségén ez nem érződik – Fotó: Szabolcsi Halászati Kft.


A vízhiány nem csupán gazdasági, hanem ökológiai kérdés is. A hazai halastavak több mint 350 millió köbméter vizet tartanak vissza az országban – ez a vízkészlet máskülönben elfolyna.

– Mi nem vízhasználók, hanem vízmegőrzők vagyunk – hangsúlyozza Radóczi. – A halastavak a tájban tartják a vizet, és ezzel közvetve hozzájárulnak az aszálykár mérsékléséhez, a mikroklíma javításához és a biológiai sokféleség fenntartásához.

Több mint termelés – a halgazdaság ökológiai szerepe

A halgazdaságok ma már nem pusztán élelmiszerelőállító egységek. Radóczi szerint a tógazdálkodás a fenntartható vízgazdálkodás egyik legfontosabb eleme.

– Minden halastó egy élő víztározó, ami tárol, szűr és életet ad. A haltermelés mellett olyan természetes funkciókat is betöltünk, amelyek nélkül a vízháztartás sokkal instabilabb lenne. A klímaváltozás miatt ez az ágazat stratégiai jelentőségű – mondja.

A Szabolcsi Halászati Kft. 1985 óta működik, de a cég gyökerei még az 1950-es évek halászszövetkezeteihez nyúlnak vissza. A család már a második generáció óta foglalkozik halgazdálkodással, ma pedig pontyot, növényevő és ragadozó halfajokat tenyésztenek, valamint horgászpiacra és exportra termelnek.

– Sokszor elfelejtjük, hogy 

a halastavak a mezőgazdasági vízforgalom részei

– magyarázza a szakember. – A belvizek, esővizek és csatornák vizét megfogjuk, tároljuk, és nem engedjük ki az országból.


Madárkár, munkaerőhiány, az ökológiai szerepvállalás kompenzálása – a túlélés ára

A tógazdaságoknak nemcsak a természet, hanem a körülmények ellen is küzdeniük kell.

– Az egyik legnagyobb gondot ma a kártevő madarak, a kárókatonák okozzák – mondja Radóczi. – Olyan fajról van szó, amely védett, ezért riasztása, gyérítése nehéz. Pedig az ivadéktermelést szinte lehetetlenné teszi – ez abszurd helyzet: a mi tógazdaságaink tartják el azokat a madarakat, amelyek kárt okoznak a megélhetésünkben.

A jól működő beruházási támogatásoktól eltekintve, az egyéb területek támogatási rendszere sem kedvez a hazai termelőknek.

A környező országok – például Lengyelország, Csehország, Horvátország – sokkal nagyobb mértékű kompenzációs forrásból gazdálkodhatnak.

– Ezekben az országokban a halászati ágazat társadalmi és gazdasági szerepe jobban elismert. Ott támogatják a foglalkoztatást és az ökológiai szerepvállalást is, nálunk viszont ez a fajta szemlélet csak most kezd megjelenni – jegyzi meg.

A harmadik komoly probléma a szakember-utánpótlás.

– A fiatalok látják, milyen nehéz ez a szakma. Megszűnt a halász szakmunkásképzés, nincsenek új halászmesterek. A régi, tapasztalt szakemberek kiöregszenek, és alig van utánpótlás. Ez a jövő egyik legnagyobb veszélye – figyelmeztet Radóczi.

A felsőoktatásban ugyan még vannak érdeklődők, de kevés olyan vállalkozás van, amely meg tudna fizetni egy agronómust vagy halászati vezetőt.

– A legtöbb fiatal inkább más ágazatot választ, ahol kiszámíthatóbb a jövő.

Hivatás, nem csak munka

Mindezek ellenére a halászat tovább él, mert – ahogy Radóczi fogalmaz – „ezt csak szeretni lehet”.

– Ez egy borzasztóan nehéz, de rendkívül szép hivatás. A természet közelsége miatt minden év más, minden nap más kihívást hoz. Akik benne maradnak, nem csak a megélhetésért csinálják, hanem mert kötődnek ehhez a világhoz – mondja.


A természetesvízi halászat megszűnése után a tógazdasági termelés maradt a hazai halgazdálkodás bázisa. A szakember szerint ez is jól mutatja, hogy mennyire fontos megőrizni a szakmai tudást és a generációk óta felhalmozott tapasztalatot.

– Az öregek ismerték a folyót, a vízjárást, a madarakat. Ez a tudás eltűnőben van. Pedig ezek az emberek nemcsak halat fogtak, hanem a természet rendjét is ismerték – mondja Radóczi.

Víz, tudás, kitartás – a jövő három pillére

A Szabolcsi Halászati Kft. ma is működik, mintegy húsz alkalmazottal, modern feldolgozóüzemmel és saját keltetőházzal. A cégvezető szerint azonban a hosszú távú fennmaradáshoz rendszerszintű változásokra van szükség.

– A vízmegtartás fontosságát már megértették a döntéshozók, de még mindig nem kapunk olyan szintű elismerést, mint amilyet a tevékenységünk súlya indokolna. Támogatás, vízpolitikai összhang és szakemberképzés nélkül nem lesz utánpótlás – figyelmeztet végül.