A Badacsony szívében, a Málik Pince udvarán gyűltek össze borászok és barátok, hogy lezárják az idei kéknyelű szüretet – de a megszokott ünneplés helyett most elcsendesedett a hegy. A tűzrakás mellett halomban álltak az aranyszínű sárgaság miatt kivágott, elpusztult tőkék – a valaha életerős, hungarikumnak számító szőlő maradványai.
A tűz, amely ezeket a tőkéket felemésztette, nem csupán megsemmisítette a betegség nyomait, hanem megtisztulást és új kezdetet jelképezett. A borászok, köztük Málik Zoltán, csendben figyelték, ahogy a lángok közé kerülnek azok a növények, amelyekért éveken át dolgoztak. A Himnusz hangjai mellett a hegyoldalt megható, egyszerre gyászos és felemelő pillanat lengte be.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kéknyelű, ez a nemes, mégis sérülékeny fajta a Balaton-felvidék egyik legértékesebb kincse – és ha meg akarjuk őrizni, összefogásra, gyors cselekvésre és tudatos védekezésre van szükség.
Egyértelműen látszik a fertőzöttség – Fotó: Facebook/A Balaton-felvidék egyedi tájértékei
A kéknyelű ősi magyar fajta, amely feltehetően a római korig visszanyúlóan jelen volt a Balaton-felvidék vulkanikus lejtőin. Nevét a kéken derengő, hamvas szőlőnyeléről kapta. A 19. század végén még jelentős szerepet játszott a Balaton-felvidék borkultúrájában, különösen a Badacsony, Szent György-hegy, Csobánc és Gulács dűlőin.
A filoxéravész után azonban csaknem eltűnt, mivel termesztése nehézkes és érzékeny, ráadásul önmeddő fajta, tehát beporzó nélkül nem terem. A 20. század közepén szinte kihaltnak tekintették, de néhány badacsonyi borász – köztük a kutatóállomás szakemberei – megőrizték és újra szaporították.
Ma hungarikumként tartjuk számon, és kizárólag Magyarországon őshonos fajta, melynek fő termőhelye továbbra is a Badacsonyi borvidék.
A badacsonyi tűz most nem pusztán égetett – reményt is gyújtott: azt, hogy a magyar borkultúra több ezer éves hagyománya ismét képes lesz felülkerekedni a nehézségeken.
Forrás és indexkép: Facebook/A Balaton-felvidék egyedi tájértékei
_fill_540x300_0.jpg)
