A bor nem csupán ital volt az ókori Közel-Keleten – sokkal több annál. Rituális jelentőséggel bírt, gazdasági motor szerepét töltötte be, és a társadalmi identitás egyik alapköveként szolgált. Egy friss kutatás most rávilágít arra, hogy a szőlőtermesztés melletti elköteleződés nemcsak kulturális, hanem stratégiai döntés is volt – még akkor is, amikor az éghajlat szárazsággal és vízhiánnyal sújtotta a térséget.



A szőlő választása – észszerű kockázatvállalás

A Tübingeni és a Durhami Egyetem kutatói több mint 1500 elszenesedett szőlő- és olajbogyó-maradványt vizsgáltak meg a Levante és Észak-Mezopotámia területéről. A mintákban lévő szénizotópok alapján rekonstruálták, mennyi vizet kaptak a növények az egyes korszakokban. Meglepő módon a szőlő maradványai azt mutatták, hogy

még a legszárazabb időszakokban is tudatos öntözéssel tartották fenn az ültetvényeket – szemben az olajbogyóval, amely természetes módon is jobban bírta a szárazságot.

A gazdák tehát nem a túlélés legkönnyebb útját választották, hanem a presztízsért és a kereskedelmi értékért vállalták a többletmunkát és a vízigényes szőlő gondozását.


Az öntözés szerepe a döntések mögött

A bronzkorban és a vaskorban a vízhiány gyakran sújtotta a térséget, különösen a kora bronzkorban, amikor a csapadékos időszakok is rövidebbé váltak. Ennek ellenére a szőlőültetvényeket nem hagyták el – sőt, a középső bronzkorra már az intenzív öntözés általánossá vált, és a gazdák egyre szárazabb területeken próbálták meg sikerre vinni a bortermelést.

Ez a tudatos stratégia világosan mutatja, hogy a bor nem pusztán mezőgazdasági termék volt, hanem a közösségi élet és a kereskedelem egyik alappillére.

Az olajbogyó által biztosított stabil olajhozam nem volt elegendő ahhoz, hogy kiszorítsa a magasabb státusszal bíró bort a mezőgazdasági döntésekből.

A bor a kultúra és a kereskedelem kulcsa volt

A kutatók hangsúlyozták, hogy a szőlőtermesztés nem csupán agrárkérdés, hanem mélyen beágyazódott a társadalmi, vallási és gazdasági rendszerekbe. A borral való kereskedelem fontos kapcsolatokat jelentett a térség nagyhatalmai – például Egyiptom, Törökország és a Földközi-tenger más részei – között. A bor ünnepségeken, rituálékon, vallási szertartásokon játszott kiemelt szerepet, így nem meglepő, hogy a gazdák hosszú távon is vállalták a kockázatot.

A szőlőtőkék évekig tartó gondozást igényeltek, mire termőre fordultak – ez pedig előrelátó, jövőorientált gondolkodást igényelt. A gazdák nemcsak a túlélésre játszottak, hanem hosszú távú kulturális és gazdasági befektetéseket hajtottak végre.



A múlt üzenete a jelennek

A tanulmány rámutat: az éghajlathoz való alkalmazkodás sosem pusztán passzív reagálás volt, hanem tudatos stratégiai döntések sorozata.

Az ókori gazdák pontosan tudták, mit és miért ültetnek, hogyan osztják be az erőforrásokat, és hogyan építenek ellenálló rendszereket.

Ez a fajta rugalmasság nemcsak ökológiai, hanem kulturális is volt.

A bor iránti kitartás a kulturális identitás, a gazdasági célok és a közösségi értékek szimbiózisa volt. Ez a példa ma is fontos tanulság: az éghajlatváltozással szembeni küzdelem nem csupán technológiai, hanem társadalmi és kulturális kérdés is.

Forrás: earth.com

Indexkép: Pixabay