A biotermesztés során kulcsszerepe van a növények ellenálló képességénak a kórokozókkal és kártevőkkel szemben. Érdemes megvizsgálni, mit is jelent pontosan a rezisztencia, milyen típusai léteznek, és mikor érdemes rá alapozni a védekezést.

Fogalmak és tévhitek

A rezisztencia fogalma azt írja le, hogy „a kórokozó, esetleg a kártevő valamilyen ok miatt nem tudja befejezni a fejlődését a gazdanövényen". Bizonyos esetekben a gazdanövény és a károsító közötti kapcsolat teljesen megszűnik: a kórokozó még mesterséges fertőzés esetén sem mutatható ki a növényből. Ezt extrémrezisztenciának, vagy más néven immunitásnak nevezzük. Jó példa erre a burgonya, amely egyes (gyakran hazai nemesítésű) fajták esetében a vírusos leromlást okozó betegségekkel (mint például a levélsodró, Y, X, S, A vírusok) szemben több évtizedes újratermesztés ellenére sem mutat fertőzöttséget, még szélsőséges vektornyomás mellett sem.

Gyakori, hogy a rezisztenciát összekeverik a toleranciával. Ez utóbbi esetben a kórokozó jelen van a növényben, fejlődik is, ám nem okoz jelentős gazdasági kárt. A gazdanövény és a kórokozó együttélése tünetmentes lehet, a hozamot nem befolyásolja. Tipikus példája ennek a cukorrépa és a takarmányrépa rizománia elleni védekezése. Bár a vírus jelen van és szaporodik is a növényben, nem jelenik meg a jellegzetes „szakállasodása" és a termésátlag sem csökken –  gazdasági kártételt nem okoz.

A rezisztencia öröklődő, genetikai alapokon nyugvó tulajdonság. Egyes esetekben egyetlen gén felelős a védelemért, ilyenkor monogénes vagy vertikális rezisztenciáról beszélünk, amely a kórokozó meghatározott rasszai ellen teljes körű védelmet biztosít. Máskor több gén szükséges a hatékony védelemhez – ez a poligénes vagy horizontális rezisztencia. Ez utóbbi jellemzően a kórokozó több rasszától is képes részlegesen megvédeni a növényt. A gazdálkodók számára a horizontális rezisztencia értékesebb, mivel egy újonnan megjelenő rassz könnyen áttörheti az egyetlen gén által nyújtott védelmet.

A mezőgazdasági gyakorlatban ezért a rezisztenciatípusok ismerete és tudatos alkalmazása elengedhetetlen – különösen az ökológiai gazdálkodásban, ahol a vegyszeres védekezés háttérbe szorul, és nagyobb hangsúly kerül a fajtaválasztásra és a genetikai ellenállóság kihasználására.

rezisztencia

A növényi rezisztencia jellemzően csak egy adott rassz ellen biztosít védelmet, nem pedig a kórokozó összes változatával szemben – fotó: pixabay.com

Rasszok és jelentőségük

Szinte valamennyi kórokozóról elmondható, hogy genetikailag nem egységes. A különböző genetikai tulajdonságok alapján kialakuló populációk a rasszok, amelyek morfológiailag teljesen megegyeznek egymással, ugyanakkor az egyes fajtákon való szaporodás, netán más biológiai jellegzetesség tekintetében viszont eltérnek egymástól.

Új rasszok általában folyamatosan keletkeznek szinte minden kórokozó esetében és gyakorta megtörik a kultúrnövények addigra a domináns rasszokkal szemben kialakított, kinemesített rezisztenciáját.

Jó példa a burgonya egyik súlyos betegsége, a burgonya Y vírus (PVY), amely több rassz formájában is jelen van. A 20. század első felében az O rassz volt elterjedt, amely levélen „tintafoltosságot" okozott, és a hazai fajták ez ellen rezisztensek voltak. Később megjelent az érnekrózist okozó N rassz, amely ellen már nem volt genetikai védelem, így a korábban alkalmazott fajták elvesztették ellenállóságukat. A század végén pedig a gumónekrózist kiváltó NTN rassz vált dominánssá, újabb kihívás elé állítva a termesztőket. Napjainkban szerencsére már rendelkezésre állnak olyan, hazai nemesítésű fajták is, amelyek kellő védelemmel bírnak e kórokozó ellen.

Hasonló helyzet alakult ki az őszi búza és a sárga rozsda esetében is. Az ezredfordulóig a GK Élet nevű korai búzafajta az addigi összes rasszal szemben rezisztens volt. Az akkor, frissen felbukkant,  17-es rassznak elnevezett rasszal szemben ugyanakkor szélsőségesen fogékonynak bizonyult. Mivel ez a rassz igen gyorsan dominánssá vált hazánkban, így ez a tulajdonság a fajta karrierjét is erősen visszavetette.

A növényi rezisztencia jellemzően csak egy adott rassz ellen biztosít védelmet, nem pedig a kórokozó összes változatával szemben. Egy új rassz megjelenése esetén könnyen védtelenné válhatnak az addig ellenálló fajták. Ez a veszély különösen fenyegető a fekete rozsda (Puccinia graminis f. sp. tritici) esetében, amelynek U99-es rassza – amely a múlt században jelent meg Ugandában – sok korábban használt rezisztenciagént képes áttörni. Mivel ez a rassz már a Közel-Keleten és Észak-Afrikában is elterjedt, és a kórokozó „advekciója" (légtömegek vízszintes áramlása) egyre gyakoribb, reális esély van a hazai megjelenésére. „Biztosan állítható, hogy valós veszélyről van szó", hiszen a Szaharából érkező por jelenlétét mi is tapasztaljuk – ez a sáros eső formájában jelentkezik, és képes lehet a kórokozót is eljuttatni térségünkbe.

rezisztencia

Érdemes megvizsgálni, mit is jelent pontosan a rezisztencia, milyen típusai léteznek, és mikor érdemes rá alapozni a védekezést – fotó: pixabay.com

A növényi rezisztencia korlátai: amikor a védelem ára túl magas

A növényi rezisztencia alkalmazása az egyik leggazdaságosabb módja a kórokozók és kártevők elleni védekezésnek. Használata azonban nem minden esetben célszerű, mivel több szempontból is korlátokba ütközhet.

Bár a rezisztencia hatékony védelmet jelent, túlzott halmozása gyakran negatívan befolyásolja a minőségi és érzékszervi tulajdonságokat. Klasszikus példa erre a burgonya: a különféle vad fajokkal végzett keresztezések révén „szinte minden ellen rezisztens fajták kialakításához, amelyeknek az íze olyan rossz, hogy még a disznó is csak sírva enné meg". Ezért nem véletlen, hogy a burgonyanemesítésben élen járó Hollandia étkezési piacán továbbra is egy „százéves", ugyanakkor kiváló ízű fajta, a Bintje uralja.

Előfordul, hogy bizonyos károsítók genetikai állománya rendkívül változatos, és kis mennyiségben tartalmazza más rasszok, patotípusok örökítőanyagát is. Ilyenkor a folyamatosan termesztett, adott rasszra vagy patotípusra rezisztens fajták szelekciós nyomást gyakorolnak a populációra, amely ennek hatására fokozatosan átalakul, s egy újabb, korábban elnyomott rassz válik dominánssá.

Ez a mechanizmus érvényesült a hazai burgonyatermesztésben is a 20. század végén, amikor a cisztaképző fonálférgek (Globodera rostochiensis és Globodera pallida) megjelenése súlyos veszélyt jelentett. A Ro1 patotípus elleni rezisztens fajták széles körű, gyakran monokultúrás termesztése lehetővé tette, hogy a populációban jelen lévő, sokkal agresszívabb Pa2 patotípus fokozatosan kiszelektálódjon, és egyes területeken teljesen uralkodóvá váljon.

Bizonyos rezisztenciamechanizmusok „önpusztító" módon működnek. Ilyen a hiperszenzitív reakció, amely során a növény elpusztítja a fertőzött levélfelületet, így védekezik a kórokozó ellen. Ez gyakori a lisztharmat gombák esetében, például kalászosoknál. Ugyanakkor erős fertőzési nyomás mellett ez a védekezés a fotoszintetizáló felület csökkenését és így termésveszteséget okozhat.

Egy másik nehézséget az eltérő betegségekkel szembeni rezisztenciák közötti negatív korreláció jelenti. A búza kőüszöge és a kalászfuzáriózis ilyen példát szolgáltat. Az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) vizsgálatai szerint a fuzáriózis ellen hatékony fajták (Ehogold, Tobias) kifejezetten érzékenyek voltak a kőüszögre. Ezzel szemben a kőüszög ellen rezisztens Tiliko fajta fuzáriózissal fertőződött meg szélsőségesen nagy mértékben.

Mit tehet a termesztő?

A biotermesztők számára a növényfajták rezisztenciája kiemelkedően fontos, hiszen természetes védekezési lehetőséget biztosít a különféle kártevők és kórokozók ellen. A hatékonyság mellett azonban az is lényeges, hogy az erre vonatkozó információk megbízható forrásból származzanak.

A termelők elsődlegesen a fajtatulajdonosok, nemesítők, illetve forgalmazók által készített fajtaismertetők és leírások révén tájékozódnak a termesztett fajták rezisztenciális tulajdonságairól. Ezek az anyagok könnyen elérhetők, ám gyakori, hogy óvatos megfogalmazás vagy marketing szándék torzítja a valóságot. Előfordulhat, hogy a fajtaismertető nem teljesen fedi a növény tényleges viselkedését a termesztési környezetben.

Megbízhatóbb, de jellemzően szűkebb körű információkat nyújtanak a NÉBIH, a GOSZ – VSZT vagy például a KITE regionális kísérletei. Ezek mellett a nagyobb integrátorok gyakran szerveznek fajtabemutatókat is, ahol a gyakorlati szemlélet és a szakmai háttér segíti a gazdálkodókat a megfelelő döntésben. Egy-egy fajta szántóföldi viselkedése – például, hogy mennyire betegszik meg – többet mondhat, mint egy professzionálisan megírt, ám gyakran „a valóságtól helyenként igencsak elrugaszkodott reklámanyag". A regionalitás szerepét sem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy adott fajta, amely például a Kőrösök vidékén kiváló, nem biztos, hogy a zalai dombvidéken is hasonló teljesítményt mutat. Bár a rezisztencia genetikai alapú tulajdonság, annak érvényesülését a talaj- és klímaviszonyok erősen befolyásolhatják. Az ökológiai termelésben gyakran használt búzafajtákra vonatkozó aktuális összehasonlító elemzés erre a LINKRE kattintva érhető el.

Fontos, hogy kerüljük az ismeretlen eredetű, kétes hátterű vetőmagokat. Ne hagyatkozzunk kizárólag olyan „pedigréje ismeretlen, vagy maximum annyi, hogy a harmadik faluban valaki sikeresen termesztette" típusú ajánlásokra. A korszerű internetes eszközökkel könnyen utána lehet nézni a fajtáknak, csak egy kis idő és gyakorlat szükséges hozzá. Lényeges, hogy ismerjük, mely kórokozók és kártevők ellen rendelkezik a választott fajta genetikai védelemmel, és mely veszélyek ellen kell más növényvédelmi módszereket alkalmaznunk. A rezisztencia nem csodaszer, de fontos és hatékony segítség a növényvédelemben – különösen a biotermesztésben. És ne feledjük: mindig használjunk fémzárolt vetőmagot!

Forrás: ÖMKi

Indexkép: pixabay.com