„… elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek”.
Csokonai Vitéz Mihály/
A népi kalendárium szerint Szent András hava a Gergely naptár szerint az év tizenegyedik hónapja. Beköszöntenek a „didergő” napok: „Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.” /Füst Milán/
Nemcsak az idő szomorú, a hónap első napjaiban az emberek szívét, lelkét is több bánat tölti el, mint az év más – csak hétköznapi teendőkkel teli – időszakában. Eltemetett halottaik ünnepén – a róluk való emlékezés idején – régen az emberek feketébe, a temetőkertek virágba, fénybe öltöztek, hogy elhunyt szeretteikre emlékezzenek.
November 1. – Mindenszentek napja
Egyetemes keresztény egyházi ünnep 844 óta (IV. Gergely pápa rendelkezése alapján), melyen nemcsak a névtelen szentekre, hanem mindazon meghalt lelkekre emlékeztek, akik szép életet éltek, ott volt a helyük a szentek között, „a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba”. A vallási hagyomány szerint „az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak”, akiket összekapcsol a szeretet, így egymást kölcsönös segítik: az élők számíthatnak a szentek közbenjárására, ők pedig imádkoznak a megholtakért.
Október 31. – Halloween
Angolszász országokban ezt megelőző este, október 31-én tartják a halloween ünnepet – angolul all hallows' evening: „minden szent estéjét”. Eredete pogány kelta ünnepre utal: a tél és sötétség kezdetén a kelta népek hite szerint az előző évben elhunyt emberek lelkei ezen az éjszakán vándorolnak a holtak birodalmába. Hogy megkönnyítsék útjukat, állatokat áldoztak, ételt és italt készítettek számukra. A keresztény közösségek – mint sok más esetben – saját hagyományaikba beépítve, a pogány ünnepek több elemét megtartották.
Halottaik sírját a családtagok ezért szépen rendbe tették, ma is virágokkal, koszorúkkal díszítik Európa keresztény országaiban, s a temetőkertbe látogatva gyertyát, mécsest gyújtanak. Az ünnep legfontosabb kelléke a fény: az örök világosság jelképe, és az ima.
Sírgondozó idős asszony – Őrhalom (Nógrád m.) – K. Kovács Péter felvétele, 1961. (Forrás: Néprajzi Múzeum)
Magyarországon erre az alkalomra nemcsak a sírokat, de a házat is kitakarították, hazatérve gyertyát gyújtottak, s a család közösen imádkozott. Mátraderecskén, Mezőkövesden azt tartották, „imájuk alatt halottaik hazatérnek, köztük járnak, csak éppen nem látják őket.” Ezért a hazalátogató elhunytak számára sok helyen asztalt terítettek, másutt vizet és sót készítettek az asztalra vagy az ablakba.
Az ország egyes részein az ünnephez gazdasági hagyományok is fűződtek. „Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.” Szeged környékén mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól.
November 2. – Halottak napja
Eredetileg bencés rendi, egyházi emléknap volt, a 14. század elejétől azonban az egyház egészében megtartották. Az elhunyt, de még üdvösséget nem nyert, tisztítótűzben szenvedő hívekért imádkoztak, értük mécseseket gyújtottak. Ezeknek a hagyományoknak a célja eredetileg az volt, hogy a kiszabadult lelkek visszataláljanak a maguk sírjába, szívesen maradjanak lakhelyükben, és ne kísértsék az élőket. Régen ugyanis sokan úgy tartották, hogy a halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból. Ezért szokás volt, hogy nekik is megterítettek, minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy a hazalátogató lelkek eligazodjanak a házban. A betegek, nagyon idősek, akik már nem tudtak temetőt járni, otthon imádkoztak, s ahány halottja volt a családnak, annyi gyertyát gyújtottak.
Halottak napján a szegényeket, koldusokat is megvendégelték. A Gyimes-völgyben így mondták: "Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat, odaadjuk avval, hogy a hóttaké." Ilyen esetekben – amikor ennyire hasonló rangú ünnepek követték egymást – a zsidó-keresztény hagyományban mindig az előző estével, vagyis a napszálltával elkezdődött az ünnep.
A halottak vigíliáján – a megelőző estén – sok helyen akár 1-2 órán át is szóltak a harangok a halottak emlékezetére. „Ezért mindenszentek estéjén, napszálltakor mi már a halottak napjára is hangolódunk… a kettő lényege szerint össze is tartozik” – összegezte Szénégető István katolikus lelkipásztor.
A halottak napja azonban egyházi ünnepből egyre inkább az elhunytakról való általános megemlékezéssé vált. Összegyűlt a család, együtt megebédeltek, és indultak a temetőbe. Körbejárták a sírokat, elhelyezték a virágokat, mindenhol gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére, imádkoztak. Alkonyatkor, s ahogy beállt a sötét, a pislákoló fények százai a virágba öltöztetett sírokon, a távolodó látogatók árnyai s a halk neszek megteremtették az emlékezés, az elhunytakkal való kapcsolattartás békéjét, meghittségét, valódi ünneppé tették a látogatók számára az együttlétet élőkkel és holtakkal.
„Halottak napján a kis gyertyafények, mint őrtüzek hajladoznak.
Körbenézek, …… földi-szép csillagnak látszanak.
Halottak napján a kis gyertyafények, mint őrtüzek hajladoznak.”
/Kustra Ferenc/
