Ennek köszönhetően mára borvidékeinken is elfogadottá vált, hogy a szőlősorok között valamilyen növénytakarót alkalmaznak a gazdák. Erre többféle módszer kínálkozik, a legkézenfekvőbb a spontán gyomflóra kaszálása. Fontos azonban tudni, hogy ennek sikerességét meghatározza a terület növényflórája, a talajban lévő gyommagkészlet összetétele, s az invazív gyomok jelenlétének hangsúlyossága. A legjobb esélyeink a fűfélékkel vannak, ha a környék parlagfüves, akkor inkább valamilyen takarónövény-magkeveréket vessünk, hogy kiszorítsuk az invazív fajokat.


A másik megoldás a fűkeverékek vetése, ez azonban a változó hazai klimatikus viszonyok közepette nem túl szerencsés megoldás, mert a többszöri kaszálás hatására kialakuló intenzív vízfelvétele aggályos a fiatal ültetvényekben. Hatására hamar kialakul a talajtömörödöttség, mivel gyökérzete a teljes területen azonos szinten van. Előnye viszont a jó erózió elleni védelem, illetve hogy a belvizes ültetvényeken (egyre kevesebb ilyennel találkozhatunk) a felesleges vizet jól felszívja.

szőlő

Ma már egy kevesebb ültetvényben hagyják fedetlenül és művelik folyamatosan a sorközöket, ezt a technológiát meghaladta az idő – fotó: Pixabay

A tapasztalatok szerint a legjobb választás az időszakos takarónövény alkalmazása, ami a csapadékszegényebb területeken is optimális megoldást jelenthet. Nagyon jók e célra például a gabonafélék, melyeket a kalászolás előtt lekaszálunk, ezzel a vízfelvételük megszűnik, gyökérzetük azonban még hosszú ideig jól megköti a talajt, gátolva az eróziót; emellett a csapadékot is levezetik a talaj mélyebb rétegeibe. Takarhatjuk a talajfelszínt szalmával is, feltéve persze, ha van ekkora mennyiséggel rendelkező beszerzési forrásunk. Kiválóan alkalmas a talaj vízháztartásának megóvására, azonban nem hagyható figyelmen kívül csúszás-, illetve tűzveszélyessége.

De az eddigiekben felsoroltak helyett választhatunk nagyon jó, változatos összetételű takarónövény-magkeverékeket is, amelyek már jobban kielégítik a biodiverzitás követelményeit és tartós alternatívát jelentenek. Az ökológiai művelésben egyre hangsúlyosabbá válik az úgynevezett élő mulcs alkalmazása, ez irányban az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet folytat előrehaladott vizsgálatokat. Tapasztalataik szerint a fajgazdag állományokat évente egyszer, maghozás után elegendő kaszálni, de fontos, hogy ezt is magas tarlóval tegyük, hogy az állomány ne ritkuljon ki. A nyár folyamán, ha a növényzet túl magasra nőne, egyszerűen a talajra hengerelhető. Ezáltal nem gátoljuk meg az elvirágzást, maghozást, de továbbra is biztosíthatjuk a talajfelszín fedését.

Az intézet kutatásai szerint az élő mulcs ugyan kis mértékben víz-és tápanyag konkurenciát jelenthet a szőlő számára, de sok előnnyel bír a levágott mulccsal szemben: lebomlása során nem lép fel pentozánhatás, a gyökerekkel való behálózottság javítja a talajszerkezetet, csak magvetést igényel, de nem igényel pótlást a szezon folyamán. Akár több éven át fenntartható, újravetést majd csak akkor igényel, ha túlzottan megritkul.