A Kárpát­-medence baromfitartási technológiájának meghatározó eleme a liba, a kacsa (és például Kalotaszegen a tyúk) tollának tépése. Ez a drasztikusnak tűnő művelet a vedlés (tollváltás) természetes folyamatának kihasználása: az érett, tehát a hamarosan magától eltávozó, puha fedő-­ és pehelytollak egy részét tépkedik le az állatról. Ez a szakértelmet és gyakorlatot kívánó munka az állatok korától és állapotától függően évente többször is lehetséges.

A finom, hajlékony és puha szárral rendelkező pehelytollak máris készen állnak a huzatba való töltésre, de a tollakra még vár a fosztás, melyet télen végeznek, amikor nincs tennivaló a szántóföldeken vagy a gyümölcsösben.

A lányok és asszonyok leülnek a korábban összegyűjtött tollak mellé, és a kemény szárról letépik a szakszóval zászlónak nevezett piheszerű anyagot. Ezt a Dányban (Pest m.) „pehőnek” nevezett pihét időről ­időre nagyobb párnahuzatba szedik át, és folytatódik a fosztás, amíg még nincsen késő, illetve amíg tart még a toll. A munka figyelmet és fegyelmezett viselkedést igényel, hiszen a hirtelen mozdulatok kavarta légáram magával sodorhatja az alapanyagot, és összekeverheti a végtermékkel.

libaRégen a legtöbb udvarban gyakori látvány volt: libatojó a szaporulattal – fotó: gemenczrt.hu

A kalákában végzett tollfosztás közösségi eseménynek számított, olykor ez volt a lakodalmi előkészületek legelső lépése. Egyszerre 20­-25 nő gyűlt össze: régi meséket elevenítettek fel, megbeszélték a falu életét, szájukra vették az egykori, a mostani s a reménybeli eseményeket. Egy 1938­-as, a népi élet összejöveteleiről készült tanulmány még élő szokásnak írja le. Kétségtelen, hogy az alternatív termékek és a modern ágyneműk terjedése némileg visszaszorította a toll felhasználását, de mivel sokan ragaszkodnak a jól bevált tollas töltethez, a tollfosztás tovább él. Napjainkban elsősorban géppel történik, de 2015-­ben például csak a Dunántúl északi részén legalább három helyen vehettek részt a hagyományőrző céllal megrendezett tollfosztáson az érdeklődők.

Környén, Székesfehérváron és Vértesbogláron a szorgoskodókat zsíros kenyérrel, kuglóffal, borlevessel és meleg teával várták, akik persze régen sem maradtak étlen-­szomjan! Foszlós kalácsot, süteményt, kukoricát ettek, s mindezt mézes pálinkával vagy borral öblítették le.

tiszta szoba

A gyergyóremetei tájház tiszta szobájának fontos része a vetett ágy – fotó: gyergyoremete.ro/hu

A tollal töltött paplan és párna sokkal inkább része volt az emberek mindennapjainak, mint manapság. Az átlagos falusi ember ágya alját a szalmazsák jelentette, erre került a tollal töltött derékalj, melynek mérete nagyjából azonos volt a szalmazsákéval, illetve a rá kerülő lepedőével. A készletet 4, esetenként 6 párna, vagyis vánkos („vánkus”) és 1­2 vastag takaró („dunyha”) tette teljessé. Ha a gazdának több lánya is volt, akkor sokszor éveken át gyűjtötték, majd fosztották azt a tollmennyiséget, melyet sikeres leánykérés esetén a hozomány („stafírung”) részét képező ágyneműhöz felhasználtak.