A határjárás húsvéti hagyományos népszokás, amelyre általában Nagyszombaton este, vagy éjjel a feltámadási körmenet után, de gyakran húsvét vasárnap került sor.
Határjárás során – tájegységenként eltérő módon – a falvak lakói, főként a fiatal házas emberek és legények lóháton ülve, vagy lovaskocsikkal megkerülték a falu határát egyházi- és egyéb énekeket énekelve.
A népszokás célja – egyházi jelentés mellett – a határjelek megújítása, megismertetése és a termőföldek mágikus védelme volt.
A katolikusok és az erdélyi protestánsok is ismerték ezt a szokást, ami arra utal, hogy a középkorban a határjárás az egész magyar nyelvterületen általános esemény lehetett.
A határjárás szokása legtovább Nyugat-Magyarországon és Székelyföldön maradt fenn. Ezekben a térségekben templomi ereklyékkel, zászlókkal, énekszóval, körmenettel, Krisztus feltámadásának a hírével akarták megoltalmazni termőföldjeiket a természeti csapásoktól és a kártevőktől.
Húsvéti határkerülés (Gyergyószentmiklós, Csík vm.) 1997-ben – fotó: Karácsony Molnár Erika
A 19. században például Zalaegerszegen a körmenetek útját puskalövés, dobszó, sípszó is kísérte. Hazafelé a határjárók zsenge tavaszi hajtásokkal tértek vissza, ezzel mintegy a tavaszt hozták be.
Érdekes, igen ősi szokás, hogy akik először vettek rész a határjáráson azokat a határjelekre fektetve megvesszőzték. Így vésték emlékezetükbe a határjelek helyét.
Rend szerint hajnalig tartott a határjárás a körmenet tagjai pedig imádsággal kérték az Urat:
"Távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvizeket, falunktól a tüzet, idegeneket, adj bő termő esztendőt s békességet!"
Székelyföldön a templom megkerülése után a legények, fiatal házasok énekelve, imádkozva vonultak végig a falun. A határkerülés után pedig, amikor már hajnalodni kezdett, a legények színes szalaggal, cifra papirossal és hímes tojással díszített fenyőágakat tűztek kedveseik kapujára, ennek hajnalfa volt a neve.
