A biofinomítás lényege ebben rejlik, azaz a „letermelt” biomassza felhasználása alapanyagok termelésére. Ehhez a növényi biomasszát begyűjtik, aprítják, silózzák, a silózott anyagot préselik, aminek nyomán folyékony és szilárd fázist nyernek. Az előbbiekben a fő termék a számos helyen „alapvegyületként” kiválóan értékesíthető tejsav, az utóbbiban a szilárd présmaradványt (=pogácsát) főleg energetikai célokra (biogáz, égetés) lehet használni. Számos növényfajnál bevált és gazdaságosnak bizonyult ez a módszer, minthogy az előbbiek értelmében belőlük vegyipari alapanyag és energia nyerhető. Ha egy adott szennyezett terület újrahasznosítása a cél, akkor elsődleges feladat annak a vizsgálata, milyen növények (növényfajok) termeszthetők az adott területen.
Ha sikerül kiválasztani az erre legalkalmasabb növényfajokat, akkor – második lépcsőben – azt kell vizsgálni, hogy milyen értékes anyagokat (pl. antimikrobiális, antioxidáns stb.) lehet belőlük kivonni, másrészt energetikailag hogyan hasznosíthatók. A fitoremediációban több lágyszárú növényfaj jön számításba, melyek közül számos fajból igen értékes alapanyagokat lehet nyerni. Szennyezett területeken fás szárú növényeket termesztve az égetés során visszamaradt hamu gyakran olyan mértékben tartalmaz nehéz fémeket, hogy szélsőséges esetben az akár veszélyes hulladéknak számít. Ismeretes, hogy a keresztesvirágúak, kutyatejfélék, akácfélék, kender, torma stb. szöveteiben a talajban lévő fémek kivonásával a fémek akár több százszorosára is feldúsulhatnak.
Mindent összevetve érdemes a fitoremediáció és biofinomítás technológiáit összekapcsolni, hogy a szennyezett területeken termesztett növények jelentette kettős előnyöket jól ki tudjuk használni. A biofinomítás módszere már több nyugati országban (Németország, Ausztria) elterjedt. A módszer alkalmazhatóságának és előnyeinek ismeretében hazai viszonyok között a vörösiszappal szennyezett területeken is szóba jöhet alkalmazása.
