Az egyebek közt jelentős talajmunkákkal, közte víztározók kialakításával is foglalkozó Leel-Őssy Kft. ügyvezetője, Leel-Őssy Miklós szerint a mesterséges vízvisszatartás és a duzzasztás nem a természet ellen dolgozik – éppen az egyetlen esély arra, hogy megőrizzük a magyar Alföld termőképességét, élővilágát és jövőjét.

A víz nem ellenfél, hanem fizikai valóság

„A víz nem politikai vagy érzelmi kérdés – fizika, hidraulika, gravitáció” – fogalmazott Leel-Őssy Miklós legutóbbi, a Facebook-on közzétett szakmai bejegyzésében, amelyben a vízvisszatartás és a duzzasztás körül zajló vitákat helyezte műszaki alapokra.

A szakember szerint a duzzasztásról szóló vitákban gyakran keveredik a múlt iránti nosztalgia és a természetességre hivatkozó romantika, miközben az Alföld vízháztartása gyökeresen megváltozott.

Ma a legtöbb folyó medre mélyen bevágódott, a víz a környező terepszintnél 4–6 méterrel alacsonyabban csordogál, így onnan gravitációsan sem öntözésre, sem élővíz-pótlásra nem lehet vizet kivezetni.

„Oldalirányú kivezetés csak duzzasztott vízszinttel működik. Ez alapfokú vízügyi törvényszerűség, nem vélemény” – hangsúlyozta.

A duzzasztás nem gát, hanem szabályozó

A közbeszédben sokan úgy vélik, a duzzasztók „elzárják” a folyókat, holott a szakember szerint éppen ellenkezőleg: szabályozzák a vízszintet és a vízszintkülönbséget.

A duzzasztás lényege, hogy megemeli a vízszintet 4–5 méterrel, így a víz eléri a csatornák és tiltók szintjét, ahonnan gravitációsan lehet a vizet a tájba juttatni.

„Szivattyúval az országot nem lehet locsolni” – figyelmeztet Leel-Őssy.

A vízszintszabályozás teszi lehetővé, hogy a víz ne csak elfolyjon, hanem visszajusson a talajba, a termőrétegbe és a természetes élőhelyekre.

A duzzasztás tehát nem zárja el a vizet, hanem kapcsolatot teremt a folyó és a táj között. Ez a kétirányú vízgazdálkodás alapja, amit a magyar szakemberek már az 1980-as években is sikerrel alkalmaztak.

Változó éghajlat, új valóság

A természetes vízmegtartás önmagában már nem elég – mutat rá a szakember.

Az elmúlt évtizedekben a csapadék mennyisége az Alföldön 700–800 milliméterről 400 milliméter alá csökkent, a folyók vízhozama pedig a korábbi értékek tizedére esett vissza.

A Tisza és a Körösök vízjárása ma teljesen más, mint akár ötven évvel ezelőtt volt: a tavaszi árhullámok után hosszan tartó kisvizes időszakok következnek, amelyek alatt a folyó medre kiszárad, a talajvízszint pedig mélyre süllyed.

„Nem lehet 200 éves állapotokat visszahozni egy teljesen más éghajlatba” – fogalmaz Leel-Őssy.

A szivacshatás, a hullámtéri mocsarak és az egykor természetes vízjárás csak akkor működhetne, ha lenne mit visszatartani – ám ma már sok térségben nincs.

A szakember szerint a mesterséges vízvisszatartás éppen azt szolgálja, hogy valami megmaradjon a természetből, hiszen víz nélkül nincs sem talajélet, sem növényzet, sem mikroklíma.

A melioráció: a múlt tanulsága és jövő kulcsa

Leel-Őssy emlékeztet arra, hogy Magyarországon a 20. század végére már létezett egy világszínvonalú vízmegtartó rendszer: a melioráció.

Az 1980-as években a dréncsövek, belvízcsatornák, tiltók és szivattyúk összehangolt működése lehetővé tette, hogy a vízmozgást kétirányúan szabályozzák – ha belvíz volt, elvezették, ha szárazság jött, visszatartották.

Sarkadon például 1600 hektáros egybefüggő területen működött ilyen rendszer, ahol az öntözés és a melioráció kombinációja 120 mázsás kukoricaátlagot eredményezett.

A rendszerváltás után azonban a nagytáblás rendszerek felaprózódtak, a dréncsöveket kiszántották, a csatornák elgazosodtak, a központi irányítás megszűnt – így évtizedek munkája és tudása vált semmivé.

„Aki látta működni, tudja, hogy ez volt a vízgazdálkodás aranykora – és ilyet a mai generáció már nem is látott” – fogalmaz a szakember.

A duzzasztás nem divat, hanem fizikai szükségszerűség

A magyarországi síkvidéki folyók vízhozama, hordalékmozgása és geológiája olyan, hogy a duzzasztás nem jár jelentős eliszapolódással – mondja Leel-Őssy.

A Körösök, a Berettyó és a Tisza magyar szakaszain alig van hordalék, így a duzzasztók évtizedek óta nem igényeltek kotrást.

„A duzzasztás nem a természet ellensége, hanem a szövetségese. A víz ott tudja segíteni a talajéletet, ahol van – és ehhez vissza kell emelni a vízszintet” – írja.

Ausztriától Romániáig minden ország több szakaszra osztva, úgynevezett „bögézett” folyókkal szabályozza a vízjárást. Magyarországon viszont a politikai és civil viták gyakran megbénítják az érdemi lépéseket.

Leel-Őssy szerint viszont a kérdés ma már nem ideológiai, hanem a túlélésről szól:

„Aki látott már alacsony vízállású Köröst vagy Tiszát, tudja, hogy onnan nincs mit oldalirányban kivezetni. A duzzasztás nem divat, hanem fizikai szükségszerűség. Nem a természet ellen, hanem a jövőért.”

Indexkép: Pexels