Második, azaz Szent Henrik Szent István, államunkat összekovácsoló királyunk német feleségének, Gizellának bátyja az egyetlen német uralkodó, akit szentté avattak. Bár névnapja maradt ezen a napon, ünnepét 1969 óta halála napján, július 13­-án tartják. Történelmünk szomorú pillanata július 15. napja: Dózsa Györgyöt és jobbágyfelkelőit elfogták és Szapolyai János elé vitték (1514). 1846­-ban a haladást ünnepelhettük: először utazhatott a magyar lakosság vasúton, eleinte Pest és Vác között.Július 15.-ét a XI. századtól említik a tizenkét apostol ünnepnapjaként, Jézus közvetlen tanítványainak szétoszlására emlékezvén.

A tizenkét apostol és Jézus a román stílusú jáki templom homlokzatán

A tizenkét apostol és Jézus a román stílusú jáki templom homlokzatán.

A szétoszlás reményében a hívők az apostolokra gondoltak akkor is, ha dörgött az ég. Azt remélték, hogy a vihart hozó felhők is szétoszlanak az égen és a földeken folytathatják a munkát. A német aranybányászok által alapított felvidéki község, Németpróna szorgalmas lakosai szerint ugyan kilenc zivatar is akadályozza az aratást, sőt, villám csap a búzából rakott keresztekbe, de végül minden esőfelhő visszatér „a maga országába”, vagyis a vihar eloszlik, és innentől fogva zavartalan lesz a nyári napsütés. Hasonló mondás terjedt szájról szájra a Muravidékén is.

Szent Jakab havának legfontosabb eseménye az aratás. Az új kenyér a középkorban Henrik napon részesült egyházi áldásban. Ekkor sütöttek először kenyeret a friss lisztből, mintegy próbaképpen, többek között a református Szlavóniában. Ez a kenyér valószínűleg kisebb méretű volt, mint a parasztkenyerek, mert ezt a család az imádkozás után közösen, egyetlen étkezésre fogyasztotta el. Az első világháborút követően a múlt évszázad húszas­-harmincas éveiben a palóc vidéken próbálkoztak az új kenyér ünnepi hagyományának, az ún. „kenyeresbúcsúnak” Henrik naphoz való kötésével és felélesztésével, de az országunkat érintő változások közepette a régi-­új szokás már nem éledt újjá.

kenyér

Dagasztóteknőben pihenő, frissen sült kenyerek.

Végül nézzük, hogyan sütötték a kenyeret az 1700-­as években! A „Magyar kenyeret sütni” elnevezésű receptből vett részlet jegyzője és a kéziratban fennmaradt szakácskönyv írója a Simai Kristóf néven ismert piarista szerzetes, drámaíró. A folyamat a liszt szitálásával kezdődik és ha a kovász is belekerült a tésztába, „fakalánnal keverd el, ’s verd fel jól úgy, hogy se híg, se sűrű ne legyen”. Az előzetes kelés után a fekete kenyeret ötször, a fehéret legalább kilencszer kellett átdagasztani. Ekkor jött a „szakasztás”, vagyis a szakajtás, tehát a darabokra osztás „annak módja szerént”, s így, szétoszlatva, az utókelesztés. A kenyér kemencében sült, melyet „jó száraz fával vagy nádtekercsekkel” forrósítottak fel úgy, hogy „felettébb tüzes” azért ne legyen. Ekkor „hányták be” a tésztát, s a kenyér héja a tojásos vízzel való megkenéstől lett „szép piros ’s fényes”.