A német eredetű, kiváló szellemiséget jelölő férfinév szórványosan fordul csak elő. Női változata (Huberta) is a ritka nevek közé tartozik. A jelenés hatására remeteként élt a hegyekben néhány évig, majd pap lett, a pápától püspöki rangot kapott. Tisztelete már a X. századtól kezdve elsősorban a Rajna vidékén, Németalföldön alakult ki. Ábrázolásain láthatjuk vadászként, lovagként, esetleg főpapi viseletben. Védőszentjüknek tekintették a vadászok, erdészek, lövészettel foglalkozók, kohászok, öntőmunkások, mészárosok, hentesek, tímárok, szűcsök, sőt az optikusok és matematikusok is. Hozzá lehetett fordulni veszett kutya harapása, kígyómarás esetén.
A Szent Hubertuszhoz kapcsolható szokások a Kárpát-medencében a XVIII. század első felében jelentek meg azokon a területeken, ahol a török uralom és a Rákóczi-szabadságharc után megfogyatkozott népességet a Habsburg uralkodóház német és francia ajkú lakosok betelepítésével pótolta. A szokások elterjedéséhez nem csak az uralkodóosztály körében népszerű vadászkultúra, hanem a magyar eredettörténet csodaszarvaslegendája is hozzájárult. A szent nevét a bánáti Szenthubert falucska viselte 1948-ig, amikor összeolvadt két másik faluval és létrejött Bánátnagyfalu. Emlékét őrzi a zömmel német lakosú Üröm XVIII. században emelt Hubert szobra és Csobánka Hubertusz kápolnája.
Az erdélyi kopó képes egyetlen vad nyomát kitartóan követni, és azt a vadat önállóan vagy csoportban a vadászok felé terelni – fotó: koppany-volgyi.oldalunk.hu
A feljegyzések szerint az első Szent Hubertusz vadászat Temesváron 1728-ban zajlott, s már itt megtalálható a nevezetes nap két sarkalatos részlete: a mise és a kenyérszentelés. A vadászat, mint azt az „Egy magyar nábob” c. regényben (Jókai Mór) olvashatjuk, kora reggel kiáltozással, „udvaron csaholó ebekkel, ostorkongatásokkal, nyerítő paripák” zajával kezdődik, vagyis kopófalkával végzett, nyúlra vagy rókára irányuló, kürtszóval irányított hajtóvadászatot jelent. A vadászok színes (általában piros) viseletben követték a piros vagy zöld ruhás hajtókat. A napot díszes vacsora zárta.
Vad közeli jelenlétét észlelő rövid szőrű magyar vizsla – fotó: omvk-somogy.hu
A hajtás embert és állatot próbáló gyakorlata „szelídült” tereplovaglássá többek között Székesfehérváron, Csákváron, Jászberényben, ahol a XX. század első felében lovastisztek mérhették össze kitartásukat, ügyességüket lovasként és természetismerőként. Ezt a hagyományt elevenítették fel idén az emléknaphoz legközelebb eső szombaton a Gödöllő környéki lovas egyesületek „Hubertus” vadászlovaglásával, ahol a haladó lovasok vágtában, akadályugratással, a kezdők kényelmes tempóban haladtak át a babati dombság lankáin. És végül említsük meg a Szent Hubertusz rendezvényeket, ahol a látogatók megismerhetik a vadászat történetét, a hagyományos vadászszerszámokat, a vadászok viseletét, valamint a sólymokat, görényeket és vadászkutyákat.
Az erdélyi kopót elsősorban vaddisznóra, Erdélyben medvére használják – fotó: magyarvadasz.hu
