Végre esik, ez mégsem mindenhol segítség

Az elmúlt években sokat beszéltünk az aszályról. Arról, hogy mennyi csapadék hiányzik, mennyire kiszáradtak a talajaink, és milyen nehéz körülmények között kell gazdálkodni. Ilyenkor természetes elvárás, hogy amikor végre megérkezik a csapadék – különösen az őszi–téli időszakban –, az majd feltölti a talajt, pótolja a hiányt, és javítja a helyzetet.

A gyakorlatban azonban sokan épp az ellenkezőjét tapasztalják. A víz megáll a felszínen, tócsák alakulnak ki, lassan vagy egyáltalán nem szivárog be a talajba, lefolyik, esetleg elpárolog. Jogosan merül fel a kérdés:

miért nem képes a talaj befogadni a vizet akkor sem, amikor végre van belőle elég?

A válasz nem kizárólag a csapadék mennyiségében keresendő, hanem a talaj szerkezeti állapotában, a víz–levegő arányában, valamint abban, hogy mit tettünk a talajjal az őszi időszakban.

Nem egyféle szerkezetromlás létezik

A szerkezetromlásnak nincs egyetlen, minden talajra azonos megjelenési formája. Ugyanaz az aszály és ugyanaz a csapadék egészen más következményekkel járhat attól függően, hogy a talaj fizikai félesége milyen, és milyen művelési hatások érték.

Porosodó felszín – amikor a talaj szétesik

A szerkezei hibák és az aszály hatására a felső réteg gyakran porosodik (1. ábra). A szervesanyag-tartalom csökkenése, a gyökérhiány és a biológiai aktivitás visszaesése miatt a talajmorzsák szétesnek, a felszínen finom szemcsék halmozódnak fel.

1. ábra: Porosodó felszín – Fotó: Dr. Hupuczi Júlia

Amikor erre a poros felszínre nagy intenzitású csapadék érkezik, a vízcseppek szétverik a maradék morzsákat is. A finom részecskék eltömítik a pórusokat, kéregképződés indul meg, amely lezárja a talaj felszínét. A víz nem lefelé halad, hanem oldalirányba, vagy egyszerűen megáll.

Rögösödő felszín – amikor a talaj összeáll

Kötöttebb vályog- és agyagtalajokon más jelenséggel találkozunk. Az aszály hatására a talaj zsugorodik, a szerkezeti elemek összeállnak, és kemény rögök alakulnak ki. Őszi művelés során – különösen nem megfelelő nedvességi állapotban – ezek a rögök nem morzsásodnak vissza, hanem stabil, tömör szerkezeti elemekké válnak (2. ábra).

2. ábra: Rögösödő talajfelszín – Fotó: Dr. Hupuczi Júlia

A rögös felszín első ránézésre akár nyitottnak is tűnhet, hiszen nagy hézagok láthatók benne, ezek azonban nem működő pórusok. A víz a rögök felszínén lefolyik, a rögök belsejébe nem jut be, a talaj vízbefogadó képessége alacsony marad.

A talaj fizikai félesége meghatározza a reakciót

Sem a porosodás, sem a rögösödés nem hibás talaj kérdése. Ezek a fizikai féleségből következő reakciók, amelyeket az aszály és a művelési hatások erősítenek fel.

• lazább talajokon a szerkezet szétesik,
• kötöttebb talajokon a szerkezet összeáll.
• A közös pont azonban ugyanaz: megszűnik a működő pórusrendszer, amely egyszerre tudná biztosítani a víz beszivárgását és a levegő jelenlétét.

Az őszi művelés szerepe

Az őszi talajművelés ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik. Az aszályos időszak után végzett műveletek gyakran nem ideális nedvességi állapotban történnek, ami talajtípustól függetlenül a szerkezet romlásához vezet.

Porosodó talajon a művelés tovább aprítja a felszínt, rögösödő talajon stabil, nehezen bomló rögöket hoz létre. Ezek az állapotok az őszi–téli csapadék hatására nem javulnak automatikusan, sőt sok esetben tovább romlanak.

Művelőtalp-betegségek – a láthatatlan akadály

A felszíni jelenségek mellett gyakran megfeledkezünk arról, hogy mi történik a művelt réteg alatt. A tárcsatalp és az eketalp olyan tömör rétegek, amelyek láthatatlanul, de hatékonyan akadályozzák a víz és a gyökerek mozgását. Ezek a tömörödések sok esetben közvetlen okozói azoknak a felszíni vízösszegyülekezéseknek, amelyeket a gyakorlatban gyakran – helytelenül – belvízként emlegetünk.

Fontos különbséget tenni a valódi belvíz és a beszivárgási problémák miatt kialakuló felszíni vízborítás között. Belvízről akkor beszélünk, amikor a talajvíztükör a felszín közelébe, vagy a felszín fölé emelkedik, vagyis a talajszelvény alulról teljesen feltöltött, még több víznek valóban nincs helye a talajban. Ezzel szemben a tömör rétegek által okozott felszíni vízösszegyülekezés esetén a talajoszlop alsóbb részeiben bőven lenne még kapacitás a víz befogadására, a csapadék azonban a lezárt rétegek miatt nem tud oda eljutni.

Ez a különbség nem csupán fogalmi kérdés: meghatározza azt is, hogy milyen beavatkozásoktól várhatunk javulást, és mikor nem a vízelvezetés, hanem a talajszerkezet javítása jelenti a valódi megoldási irányt.

Tárcsatalp porosodó talajon

Porosodó felszín alatt kialakuló tárcsatalp esetén a csapadék gyorsan átjut a felső, laza rétegen, majd a tömör rétegen megakad. A víz felhalmozódik, oldalirányban elmozdul, vagy visszatorlódik a felszínre. Ilyenkor gyakran tapasztaljuk, hogy alul száraz, felül pedig áll a víz.

Eketalp rögösödő talajon – amikor a víz alulról bont

Kötöttebb talajokon az eketalp jelenléte különösen súlyos következményekkel járhat. A rögös felső réteg alatt kialakuló, összefüggő tömör záróréteg nemcsak a gyökerek útját állja el, hanem a víz mozgását is megakasztja. A csapadék ugyan beszivároghat a művelt rétegbe, azonban az eketalp (3. ábra) szintjén megreked, és nem jut tovább a mélyebb talajrétegek felé.

3. ábra: Eketalp – Fotó: Dr. Hupuczi Júlia

Ez a megrekedt víz nem felülről, hanem alulról kezdi bontani a talajszerkezetet. A hosszabb ideig álló víz hatására a rögök alsó felületei fokozatosan szétiszapolódnak, a finom részecskék kimosódnak a pórusokból, és egyre levegőtlenebb, instabil állapot alakul ki. Mindez a felszínről gyakran nem látható: a talaj felül akár száraznak, járhatónak tűnhet, miközben a mélyebb rétegekben a szerkezeti probléma tovább növekszik.

Ez az egyik legnehezebben felismerhető helyzet, mert a víz nem áll meg a felszínen, így könnyen azt hihetjük, hogy rendben van a beszivárgás. Valójában azonban a talaj alsóbb szintjein egyre kedvezőtlenebb levegő–víz arány alakul ki, ami hosszabb távon tovább rontja a szerkezetet és korlátozza a gyökerek mélyebb behatolását.

A takarónövények szerepe a szerkezet és a beszivárgás javításában

A talajszerkezet helyreállítása és fenntartása nem kizárólag művelési kérdés. Az egyik legfontosabb „eszköz” ebben a folyamatban maga a növény, pontosabban annak gyökérzete. A takarónövények jelenléte az őszi–téli időszakban több szempontból is kulcsszerepet játszik a víz és a levegő útjának rendezésében.

A gyökerek biológiai csatornákat hoznak létre a talajban, amelyeken keresztül a csapadék könnyebben és mélyebbre tud beszivárogni. Ezek a csatornák a gyökerek elhalása után is megmaradnak, és a későbbi kultúrnövények számára is „kész utakat” biztosítanak. A gyökérzóna környezetében fokozott a biológiai aktivitás, ami hozzájárul a stabilabb, vízállékonyabb szerkezet kialakulásához.

A felszíni növénytakarás emellett védi a talajt a csapadék romboló hatásától. A növényi maradványok tompítják a vízcseppek becsapódását, csökkentik a porosodást és a kérgesedést, így a víz nem elfolyik, hanem nagyobb arányban jut be a talajba. Mindeközben a takarónövények szervesanyag-utánpótlást biztosítanak, amely a talajélet számára nélkülözhetetlen.

Fontos hangsúlyozni, hogy a takarónövények nem gyors megoldások. Hatásuk fokozatosan, évről évre épül, de éppen ez a lassúság teszi őket a szerkezetjavítás egyik legstabilabb eszközévé.

Mitől tud a téli csapadék valóban raktározódni?

• működő pórusrendszer a felszíntől lefelé
• tömör rétegek hiánya vagy javítása
• gyökerek által kialakított vízvezető csatornák
• fedett talajfelszín, csökkentett felszíni rombolás
• aktív talajélet

Aszály és csapadék – nem mindent magyaráz a szerkezet

Fontos kimondani, hogy az aszály és a vízhiány nem kizárólag talajszerkezeti kérdés. A magyarországi klimatikus viszonyok között – különösen az utóbbi években – egyre gyakrabban fordul elő olyan mértékű és időtartamú csapadékhiány, amelyet még egy jó szerkezetű, nagy víztartó képességű talaj sem képes maradéktalanul áthidalni.

A 2025-ös év erre országos szinten is jó példa volt: az ország jelentős része tartósan vízhiányos állapotba került, a dél-alföldi térségekben pedig sok helyen gyakorlatilag csontszáraz talajok alakultak ki. Ezekben az esetekben nem arról van szó, hogy a talaj nem tartotta meg a vizet, hanem arról, hogy nem volt mit megtartania. A csapadék mennyisége és időbeli eloszlása önmagában nem biztosította a feltöltődést.

Ugyanakkor a rossz szerkezetű talaj jelentősen súlyosbítja az aszálykárt. Ahol a víz nem tud beszivárogni, ott a ritkán érkező csapadék is gyorsan elveszik. Ahol a pórusrendszer sérült, ott a talaj nem képes áthidalni a száraz időszakokat, még akkor sem, ha időszakosan kap vizet. Így alakul ki az a helyzet, hogy ugyanazon csapadékviszonyok mellett egyes táblák gyorsan kiszáradnak, míg mások valamelyest jobban átvészelik a kritikus időszakokat.

Az aszály tehát nem egyetlen okra vezethető vissza. A csapadékhiány és a talajszerkezet állapota együtt határozza meg a kockázat mértékét.

A jó szerkezet nem csodafegyver, de növeli a rendszer ellenálló képességét; a rossz szerkezet viszont akkor is veszteséget okoz, amikor végre érkezne valamennyi csapadék.

Mit érdemes ebből januárban levonni? – amikor az eső még csak a felszínt érinti

Az aktuális (2026.01.27.) talajnedvességi állapotok jól mutatják azt az ellentmondást, amelyet sokan a saját tábláikon is tapasztalnak (4. ábra). A felső 20 centiméteres talajrétegben több térségben is magas a nedvességtartalom, ami alapján joggal érezhetjük úgy, hogy „sokat esett”. A talaj felszíne nedves, sok helyen járhatatlan, és a víz jelenléte látványos.

4. ábra: Talajnedvesség és vízhiány – Forrás: HungaroMet

Ha azonban mélyebbre nézünk, egészen más kép rajzolódik ki. Az 50–100 cm-es rétegben a nedvességtartalom jóval alacsonyabb, és az 1 méteres talajrétegben számolt vízhiány sok térségben továbbra is jelentős. Ez azt jelenti, hogy a csapadék eddig döntően a felső rétegeket érte el, ott okozott telítődést és problémákat, miközben a mélyebb, hosszabb távon vízraktározásra alkalmas zónákba még nem jutott le számottevő mennyiségű víz.

A felső 20 cm gyorsan reagál a csapadékra, de a hosszabb távú vízbiztonságot az 50–100 cm-es réteg állapota határozza meg. Amíg itt jelentős a vízhiány, addig a felszíni nedvesség félrevezető lehet.

Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy az eső mennyisége és a talajban hasznosuló víz mennyisége nem ugyanaz. A rossz szerkezetű, tömör rétegekkel terhelt talajokban a víz megáll, szétterül vagy elfolyik, de nem építi a talaj vízkészletét. Így alakulhat ki az az állapot, hogy miközben a felszínen túl sok a víz, a mélyebb rétegekben továbbra is vízhiány uralkodik.

Fontos tanulság, hogy a téli csapadék nem attól válik értékessé, hogy mennyire nedves tőle a felszín, hanem attól, meddig és milyen mélységig jut el a talajban. A hosszabb távú aszályérzékenységet nem a 20 centiméteres réteg állapota határozza meg, hanem az, hogy a gyökérzóna alsó részében és az alatta lévő talajtérben sikerül-e feltölteni a vízkészleteket.

Ezért a mostani állapot nem megnyugtató, hanem inkább figyelmeztető: a csapadék megérkezett, de a rendszer még nem működik teljes mélységében. A talajszerkezet állapota döntően befolyásolja, hogy a következő csapadékesemények valóban javítanak-e a helyzeten, vagy tovább erősítik ezt a felszíni–mélységi ellentmondást.

A cikk az ÁT Kft. Partnertájékoztató Hírlevélben jelent meg. 2025. XXV. évfolyam 12. szám

Szerző: Dr. Hupuczi Júlia főiskolai docens, Szegedi Tudományegyetem, Mezőgazdasági Kar