Mikonya József így ír Tarjáni Krónika – Tarján község a történelem tükrében című könyvében:
Az 1848. évi IX. törvénycikk intézkedett az úrbéri viszonyok felszámolásáról, vagyis a jobbágyság felszabadításáról. E törvénycikk előírása értelmében a jobbágyság térítés nélkül birtokba vehette a használatában lévő telekállományt, egyidejűleg megszűnt minden úrbéres szolgáltatás: robot, cenzus, ajándék... stb.
Azonban földbirtokreform nem volt. A jobbágyfelszabadítás így lényegében csak a telkes jobbágyokat érintette, azokat, akik még a Mária Terézia-féle úrbéri rendelkezések értelmében úrbéres földje 1848-ban, az gazda lett, akinek nem volt, az agrárproletárként lépett a kapitalizmusba. Nem intézkedett a IX. törvénycikk a maradvány- és irtványföldekről, a majorsági zsellér- és jobbágybérletekről, nem szabályozta a közös legelők és szőlők sorsát. Intézkedett viszont a földesurak kártalanításáról, mondván: „a magán földesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület védpajzsa alá helyezi," a papság pedig kártérítés nélkül lemondott az eddigi dézsmáról.
A parasztság számára azonban nem csak a járandékformáktól (robot, füstadó, dézsma, lenfonás...stb.) való szabadulást jelentette 1848 tavaszának forradalma. Emberséget adott az embereknek, kiegyenesítette a kényszerű alázat görnyesztette hátakat, öntudatot ébresztett az elkeseredett, sokszor csüggedésbe esett lelkekben. A márciusi határozatok és az áprilisi törvények jobbágyfelszabadítása, dézsmatörlése, az úriszék megsemmisítése, a közteherviselés, a polgári jogegyenlőség és a politikai jogok kiterjesztésének kimondása nemcsak részbeni kielégítése volt a parasztok gyakran csak sóvárgott, gyakran kemény harcokban kitűzött kívánságainak, hanem nemzedékeken át biztatott a teljesületlen maradt követelések kivívására és egyben a már kivívottak megvédelmezésére.
A felszabadult parasztok nem ismerték el, hogy az évszázadokon át vérüket és erejüket elszívó feudális rendszernek joga lenne bármiféle felmondási időre. De a tavaszi első megmozdulások óta eltelt idő alatt a parasztok nemcsak panaszkodtak, hanem cselekedtek is. Az uradalom egy ideig szinte tehetetlen volt a parasztok „jogbitorlásával" szemben.
A panaszáradatok többsége a jobbágyfelszabadítás előtt a parasztság részéről érkezett a „Mlgos Uraság" címére. Az 1848-as forradalom után ez az arány megváltozott. A gazdatisztek, ispánok árasztották el panaszaikkal a tisztiszéket, intézkedést sürgetve az engedetlen parasztok megfékezése érdekében.
A jobbágyfelszabadítás következményeként hatalmasra növekedett az uradalmakban az idegen munkaerő vásárlásának a szükségessége. Persze támadtak ugyanakkor bizonyos korlátozott csökkentési lehetőségek is a régi apparátuson belül. Az úrbéres robotmunka elvesztésével szükségtelenné vált a hajdúk korábbi nagy száma, és a gabonadézsma megszüntetése a kasznárság csökkentését is lehetővé tette. 1848 végével a három uradalmi kasznárság közül egyet, a nagyigmándit megszüntették.
Már 1848 szeptemberében, közvetlenül a termés betakarítása után a tarjára majorsági földekből kb. 203 holdat – amit korábban robotban, illetve részesföldként műveltettek — bérbe adták Singer Jakab és Gáspár helybeli kereskedőknek, akik a következő évben átvették az uradalmi pálinkafőzde és a hozzátartozó további 186 hold föld bérletét is. Számtalan esetet idézhetünk arra, mint préselt ki az uradalom, már a Habsburg-ellentámadás másnapján, a korábbinál lényegesen magasabb „béreket" a telken kívüli állomány használata fejében a parasztoktól.
Az uradalom az ellenforradalom győzelmével menten megkövetelte nemcsak a folyó évi dézsmát, hanem a magyar képviselőház dézsmatörlése folytán fizetetlen 1848 évit is. A parasztok kétségbeesetten küzdöttek szőlőik szabad tulajdonának biztosításáért. Egyes községek megkísérelték, hogy a szőlőhegyeket úrbéresnek nyilvánítsák, de nem nagy sikerrel, mert az uradalom ennek ellenkezőjét könnyűszerrel bizonyíthatta. A forradalmat követő években hol itt, hol ott került sor a dézsmabor vagy a helyett követelt készpénzváltság megtagadására.
Tarjánon például 1849-ben 21 gazda (a telkes jobbágyok 20 %-a) kezére jutott az addig a jobbágyközség által bérelt birkamajor a hozzátartozó földekkel. A 21 gazdából álló bérlőcsoport csak 1852-ig — mindössze három évig—tudta megtartani a községtől elvont birkamajort a hozzá tartozó 19(?) hold földdel. Ekkor ugyanis az uradalom bérbe adta Singer Gáspárnak és öccsének, a helybeli uradalmi pálinkaház bérlőinek —a parasztok minden könyörgése ellenére. Az 1859-ben befejeződött úrbéri per után a község kezén még megmaradt 14 hold és a zsellérek közel 200 holdnyi bérlete. Kászeli Józsefné (134 hold) és a helybeli két kocsmáros (22-22 hold), valamint a mészáros (32 hold) kezére jutott. 1867-ben Peőcz Lipót vette bérbe a pálinkaházat, és az uradalom neki juttatta a többi bérlőktől visszavont egész bérleti területet is. Parasztkézen mindössze mutatóban maradt alig több mint 1 hold a hajdani 400 holdat meghaladó, telken kívüli állományból.
A haszonbérleti rendszer kiterjesztése
A folyamat első szakasza 1848-49-ben játszódott le. Olyan, a községi határok nyomás-rendszerébe illeszkedő területeket adtak ekkor bérbe, amelyeket korábban a falubeli jobbágyok robotmunkájával művelték meg és nem majorsági erővel.
Az uradalom az ellenforradalom győzelmével menten megkövetelte nemcsak a folyó évi dézsmát, hanem a magyar képviselőház dézsmatörlése folytán fizetetlen 1848 évit is. A parasztok kétségbeesetten küzdöttek szőlőik szabad tulajdonának biztosításáért. Egyes községek megkísérelték, hogy a szőlőhegyeket úrbéresnek nyilvánítsák, de nem nagy sikerrel, mert az uradalom ennek ellenkezőjét könnyűszerrel bizonyíthatta. A forradalmat követő években hol itt, hol ott került sor a dézsmabor vagy a helyett követelt kész-pénzváltság megtagadására.
Agrártörténelem a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményén keresztül
A Magyar Mezőgazdasági Múzeum mezőgazdaság-történeti állandó kiállításában az aratás és cséplés eszközeit, köztük az ország legelső gőzcséplőgépét tekinthetik meg a látogatók.
Szirácsik Éva muzeulógus így ír a gyűjtemény agrártörténeti hátteréről:
Az állami, egyházi, vagy magánföldesúri tulajdonú nagybirtokokon, vagyis uradalmakban az aratást és cséplést 1514 óta, évszázadokon át főként azok a jobbágyok végezték, akik a földbirtokos tulajdonában lévő, de a jobbágy által használt telek után munkával, robottal tartoztak földesuruknak. Az utolsó magyar rendi országgyűlés 1848-ban eltörölte a robotot, ezért az uradalmak aratóbandákat fogadtak fel és fizettek, akikkel aratási szerződéseket kötöttek a nagybirtokok 1945. évi törvény általi megszüntetéséig.
A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Agrártörténeti Iratok Gyűjteményében több aratási szerződést találhatunk, amelyeket 1849 és 1943 között különféle uradalmak kötöttek aratóbandákkal. Az uradalmak a legkorábbi iratokban nagyon szűkszavúan szabályozták az elvégzendő munkát, az aratók bérét, majd a szerződésekben egyre aprólékosabban részletezték az elvárásaikat, a megrendelő uradalmak és a munkavégző aratók közötti gazdasági kapcsolatot. Az aratáshoz közvetlenül tartoztak a behordási, asztagolási, cséplési és kazalozási munkák. Országrészenként és uradalmanként eltért, hogy az aratási szerződésekbe a többi munkafolyamat részben, vagy egészében bekerült-e. Az elvégzett munkáért az aratók nem pénzt kaptak, hanem a learatott termés bizonyos, előre meghatározott hányadát, illetve különféle élelmiszert, a férfiak pedig „arató pálinkát". A Múzeumban felelhető első aratási szerződés egy évvel a robot eltörlése után keletkezett. Akkortájt, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a vége felé közeledett. Miközben az ország a hadi eseményekre figyelt, addig a Veszprém vármegyei Nagyvázsonyban az uradalom aratását készítették elő. Már 1849. április 22-én aláírták azt a szerződést, amivel az uradalom egy 23 főből álló aratóbandát fogadott fel. A német és magyar ajkú aratók írástudatlanok lehettek, hiszen csak kezük vonásával, vagyis egy kereszttel jelezték, hogy elfogadják a szerződés tartalmát. A szerződés két példányban készült, az egyik az uradalomé lett, míg a másikat az aratóbanda kapta meg. A nagyvázsonyi aratók az aratás és cséplés minden munkafázisát elvállalták. Részes aratók voltak, azaz a munkájukért megkapták a learatott gabonakeresztből a kilencedik keresztet, a kicsépelt gabonából pedig minden kilencedik pozsonyi mérő mennyiséget.
Az aratási szerződés alapján nem tudjuk megmondani, hogy mikor zajlott az aratás és cséplés. Az aratás minden bizonnyal Péter-Pál ünnepét követően indulhatott el. Mire Petőfi Sándor 1849. július 31-én a segesvári csatában eltűnt, az aratás befejeződhetett a nagyvázsonyi uradalomban. A szabadságharc végét jelentő augusztus 13-ai világosi fegyverletételkor az uradalom földjein termett gabonából készült kenyér kerülhetett a földesúr, az uradalmi alkalmazottak és az aratók családjainak asztalára. Az 1849-ben készült nagyvázsonyi aratási szerződés jól mutatja, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején ugyanúgy folyt tovább a gazdálkodás és a mindennapi élet.
Forrás: Szirácsik Éva, muzeológus
A cikket szerkesztette és átdolgozta: Igric Dominika / Agroinform.hu
_fill_540x300_0.jpg)
