A május sokak szerint az év legszebb hónapja. A természet megújul, zöldbe, virágba öltöznek a fák, az éjszakák a madarak énekétől hangosak, mindenhol az élet eleven lüktetését érzi, aki él. Az ókori Rómában ekkor volt a virágok istennőjének (Florália) és a Föld termékenysége istennőjének (Maja), később (a második évszázadban) Vénusznak, a szerelem istennőjének és Bacchusnak, a szőlő és bor istenének ünnepe.
Vannak általános – a hónap egészére vonatkozó s bizonyos napokra jellemző – tapasztalatok, amelyeket a várható terméssel való összefüggésben említenek. Az évente megjelenő kalendáriumokban olvashatták a gazdák a termésre vonatkozó, nemegyszer rigmusba szedett jóslásokat:
„Május ha sok felleget,
Nem küld nagyon hideget,
Vagy rekkenő meleget,
Bort, búzát várj eleget.”
A konkrét napokhoz fűződő népi megfigyeléseket azonban nem érdemes túl szigorúan, ahhoz a naphoz kötötten értelmezni, mivel az 1582-es naptárreform előtti és a ma érvényes Gergely naptár közötti eltérés miatt 10 nappal eltolódtak a dátumok. Nevezetes napokat a hónap közepétől jegyeztek: május 12. (Pongrác, Szervác, Bonifác), május 15. (Zsófia) május 25. (Orbán) és május 31. pünkösd napjához kötődően.
Sok bort hoz a három ác,
Pongrác, Szervác, Bonifác,
Ha felhőt egyiken se látsz.
Ha megharagszik, fagyot ráz
Szervác, Pongrác, Bonifác,
Hogy a szőlő el ne fagyjon,
Füstöljenek kendtök!
De hideget és fagyot Zsófia – a női fagyosszent – is hozhatott a néphagyomány szerint, sőt akár hidegebbet, mint a férfiaké. Napja a gazdasági élet szempontjából is fontos volt: ekkor választották el a bárányokat a juhokat tartó gazdák, utána kezdődhetett meg a fejés. Máshol ez volt a kender és a len vetőnapja. Azért kellett ezen a napon vetni a hagyomány szerint, hogy a szára olyan hosszúra nőjön, mint a szent haja.
A jó termés feltétele az „aranyat érő májusi eső” volt. Szokás volt egyes helyeken, hogy ilyenkor a lányok kibontott hajjal kiálltak az udvarra, hogy megszépüljenek az esőben, és hosszúra nőjön a hajuk. Közben mondogatták:
Ess, eső, ess,
Holnap délig ess!
Zab szaporodjék,
búza bokrosodjék
Az én hajam olyan legyen,
Mint a Duna hossza!
Még annál is hosszabb,
Mint a tenger hossza!
Falusi udvar gémeskúttal, Nádújfalu (Heves m.) – Kankovszky Ervin felvétele, 1925.
A falusi ház és környéke nem csupán lakó- és tartózkodási hely, hanem egy önellátó gazdasági egység, termelő szervezet színtere volt elsősorban. A családfő a legidősebb férfi volt, ő osztotta el a munkát, szava mindenki számára szigorú törvényt jelentett. Tekintélye biztosította a családban a belső fegyelmet. Szigorú munkamegosztás szerint dolgoztak. A férfiak látták el az állatokat, végezték a nagyobb mezei munkákat (szántás, vetés, aratás, kaszálás, fuvarozás). Az asszonyok dolga a ház körüli munka volt: főzés, mosás, takarítás, szövés, fonás, gyereknevelés, az aprójószágok gondozása. A munkák mennyisége természetesen függött attól, hogy mekkora gazdaságot kellett ellátni; hány gyermek volt; milyen korúak: munkáskezet jelentettek, vagy csak kenyeret kérincséltek stb.
De évszakonként is más-más feladatok adódtak. Az asszonyok tavasszal libát, csirkét keltettek, kapálni jártak, nyáron gyümölcsöt aszaltak, segítettek az aratásban, ősszel tésztát gyúrtak, télen tollat fosztottak. Többnyire maguk látták el a házat.
Tavasztól kezdődően a család élete nagyrészt az udvaron zajlott: a kinti házimunkák, az aprójószág (tyúkok, libák, kacsák) nevelése, s itt helyezkedtek el a gazdasági épületek. „Amilyen az udvar, olyan a gazda” – tartotta a mondás. De ez nem csak a rendszeretetre utalt. A hozzáértő szem ugyanis már az udvarra pillantva felmérhette az ott élők módját, gazdagságát. (Régen a száradó köcsögök számából pl. a tehénállomány nagyságára lehetett következtetni.) Az udvar fontos pontjai voltak a nélkülözhetetlen, éltető vizet szolgáltató kutak.
Permetezéshez előkészülő férfiak a határban, Sióagárd (Tolna m.) – Gönyey Sándor felvétele, 1928.
A hónap fontos időpont a mezőgazdasági munkák számára. Egy 1881-es népi kalendárium a következő tanácsokat adta a földművelő gazdák számára:
„Nyesd le a vadsarjat, öntözgesd az ágyást,
Almánál-körténél kezdd a szemző oltást.
Megkapáld a szőlőt, első virágzásig.
Karózd föl a babot, mert majd fölburjánzik.
Hó végén ültethetsz dinnye palántákot,
Kölest, lent másodszor, lóherét és mákot.”
A földművelő munkáknál a fagyosszenteket többnyire megvárták, és csak utána ültették az uborkát, babot, paradicsomot, azokat a növényeket, amelyek a legérzékenyebbek a hidegre. A szőlőültetvényekben ugyanakkor május-júniusban kellett a gombabetegségek (lisztharmat, orbánc, szürke- és fakórothadás, peronoszpóra) elleni permetezést elvégezni – rézmész- vagy rézkéntartalmú szerekkel. Szép idő esetén a hó közepén-végén (az idézett népi rigmusok szerint) jó termés volt várható, fagy jöttekor azonban füstöléssel kellett megvédeni a szőlőket.
Pünkösdi lovaglás (verseny) résztvevői – előttük az ajándékgyűjtő „segítő” kisfiú. Ecseny, (Somogy m.) – Gönyey Sándor felvétele, 1926.
A tavasz igazi ünnepét a húsvétot követő ötvenedik nap, pünkösd jelenti a magyar néphagyományban – ahogy mindent átható szépségét Balassi Bálint egykor versében ezt összefoglalta:
„Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele,
Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak.
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.”
A falvakban régen (a 16. sz.-tól ismert adatok szerint) ekkor tartották a pünkösdi királyválasztást. A fiatal fiúk, legények közül ügyességi versenyekkel (tuskócipeléssel, karikába dobással), de főképpen lóversennyel választották meg a győztest (a juhászok szamárfuttatásokkal), aki egy évig így a legények vezetője, bírája lett (minden lakodalomba, összejövetelre meghívták, s korosztályának tagjai engedelmességgel tartoztak neki). Tisztsége azonban csak egy évig tartott, mint ennek emlékét az ismert szólás is megőrizte: „Rövid, mint a pünkösdi királyság.”
Később, a 19. századtól már inkább gyerekek, főképpen kislányok jártak pünkösdöt köszönteni. Öt lány maguk közül kiválasztotta a legszebbet, vagy vezettek egy kisebbet, akinek kezébe rózsaszirmokkal teli kicsi kosarat adtak, így vonultak házról házra. Ott feje fölé kendőt tartva énekeltek, vagy körbetáncolták, majd termékenységvarázsló, szerencsekívánó mondóka kíséretében fölemelték a kiskirálylányt: „Ekkora legyen a kentek kendere!” Ezért a háziaktól adományokat kaptak (pénzt, kalácsot, cukorkát).
Ehhez a naphoz kötődtek további szokások is: az ünnep jelképét, a pünkösdi rózsát a lányok a mosdóvizükbe szórták, hogy olyan szép pirosak és egészségesek legyenek maguk is. A régebbi világban a házakat s még az istállókat is zöld ágakkal (nyírfa-, bodza- vagy gyümölcsággal) díszítették, hogy távol tartsák maguktól az ártó, gonosz szellemeket. Néhány helyen ilyenkor tartják a barátságkötő mátkálást.
Néhány gazdasági szokás is kapcsolatos pünkösddel: pünkösdkor cselédvásárt tartottak; ezen a napon szedték a báránydézsmát, s ekkor kapták a pásztorok az ún. pünkösdi garast.
Sok helyen a községi pásztorok élelem- és pénzadományt kaptak a házaktól, ahonnan állatokat őriztek. Táncmulatságokat is rendeztek ezen a napon. Az időjárást is nagyon figyelték, mert a kalendáriumi időjóslás szerint a:
„Pünkösd-napi esésre
Ne várj áldást vetésre.
Május hava hűvössége
A gazdának üdvössége.”
Úrnapi virágszőnyeg – Budaörs (Pest m.) – Gönyey Sándor felvétele, 1931.
Úrnapján (a pünkösd utáni második hét csütörtökjén) az Oltáriszentség tiszteletére virágokból és virágszirmokból színes szőnyeg készült a templomból induló körmenet útvonalán. A magyarországi német települések (Budaörs, Budakeszi, Csömör és Budafok, Törökbálint, Szigetszentmiklós, Zsámbék, Mány) katolikus lakossága számára ez az év egyik legnagyobb ünnepe volt, s emellett turisztikai látványosság. Sok érdeklődőt vonzott az – akár másfél kilométer hosszú – virágszőnyeg és körmenet, amelynek elkészítése komoly előkészületeket és összefogást kívánt a település asszonyaitól, bár bizonyos munkákba a férfiak is besegíthettek (a virágszőnyeg helyének föllocsolása, a minták kirajzolása).
Az ünnep előtti napokban szedett (búzavirág, margaréta, pipacs, szarkaláb és egyéb) virágszirmokat és más tartósítható növényeket (füveket, mohát) színek szerint külön kosarakban gyűjtötték, pincében kiteregették, majd finoman megpermetezték, hogy frissek maradjanak, s az ünnep napján reggel 6-tól kezdték a díszítést. A virágszőnyeg mentén a házakat is feldíszítették, virágokat helyeztek ki, gyertyákat gyújtottak, és 4 sátorban oltárt készítettek (szentképekkel, virágkoszorúkkal), itt a menet résztvevői megálltak és imádkoztak. A templomban és a szabadban futó virágszőnyeg virágai az újjászületés és az örök élet jelképei voltak, virágait nem hordták szét. Megmaradt, míg a szél el nem fújta, eső szét nem áztatta, vagy a madarak föl nem csipegették.
Csángó férfiak népviseletben – 8-10 órai gyaloglás után – megérkeztek a Csíksomlyói búcsúba (Hargita m.) – A Magyar Filmiroda felvétele, 1940-es évek
A középkortól ismert csíksomolyói Mária-kegyhelyre a több százezer főt kitevő katolikus hívek pünkösd szombatjára érkeztek meg körmenettel és Máriát dicsőítő énekkel. A menet élén haladó gyergyóalfalusi keresztalját közelebbi és távolabbi városokból, falvakból érkező keresztalják követték, több kilométer hosszúságban. A főpapi menet előtt vitték a pünkösdi búcsú egyik fő szimbólumát, a labarumot (népies nevén labóriumot: a díszes kelmével bevont, méhkas alakú tárgyat), a menetet pedig a csángók zárták. A menet a kegytemplom előtt szétvált: az egyik ág Jézus hegyét északról megkerülve ment a nagymise helyszínére, a másik ág jobbra fordulva ment föl a hegyre. Amikor a labarummal érkező papság is felért a Salvator kápolna elé, közösen énekelték az „Egészen szép vagy Mária” éneket. A zarándok hívek templomuk nyírfaágakkal ékesített zászlója és a településük nevét viselő táblák alatt imádkoztak.
A ferences rendi kegytemplom főoltárán látható – a zarándoklat középpontját jelentő –„Napbaöltözött Mária” csodatévő szobra. A 16. sz.-i, hársfából készült kegyszobor lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból álló koszorú, korona, jobb kezében jogar, bal karján a Megváltó ül. A „Nap Asszonya” már hosszú évszázadok, a kereszténység felvétele óta a nép pártfogója és imáinak tárgya lehetett. Maga csodával határos módon menekült meg, amikor a törökök a templomot 1601-ben felgyújtották, tetőzete leégett, de a kegyszobrok épen maradtak.
Régi szokás szerint a zarándokok előtte fejezték ki hódolatukat, ima után megsimogatták a lábát, hozzáérintették ruhájukat vagy kegytárgyaikat, így remélve áldást maguk számára. A hozzá intézett, előtte elmondott kérések és imák sokszor meghallgatásra találtak, ennek emlékét őrzik a Kegyszobor két oldalán elhelyezett fogadalmi tárgyak (offerek: azokat a beteg testrészeket ábrázolják, amelyek meggyógyultak a könyörgést követően, illetve volt, aki viaszból készült pólyásbabát helyezett ide hálából, mert gyermeke született.) A csíksomlyói búcsú katolikus hívei – mint a szentmise résztvevői, a gyónást és áldozást követően, bűneiket megvallva és megbánva – engesztelésben részesülnek.
A kegyhely eredeti búcsús ünnepe nem ekkor, hanem július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján volt, időpontja azonban a 16. századi vallási viszályokat követően pünkösd szombatjára került át. A reformáció terjedése a Székelyföld közepén túlra nem jutott, így a keleti székelység áttérítésére nem került sor. Ezért a csíksomlyói pünkösdi búcsú akkor a székelyek katolikus hithez való ragaszkodását kinyilvánító ünneppé vált, amelyet a kegytemplomban és környékén található, 15.-16. századból származó, európai viszonylatban is jelentős egyházművészeti alkotások (szárnyasoltárok, táblaképek, faszobrok) bizonyítanak.
A történelem későbbi időszakaiban több fontos változás következett a búcsú történetében, elég, ha csupán a 20. századra vonatkozókat tekintjük: a trianoni trauma, a második világháború, s 1949 előtt és után is más-más helyzetek, lehetőségek adódtak a vallás és a szertartások gyakorlására. 1949-ben a körmenetet és a templomon kívüli eseményeket betiltották, 1956 után ismét megtorláshullám következett, 1968-ban világi rendezvényeket szerveztek a kegytemplom helyszínére.
Az 1980-as években – a megfigyelések ellenére – ismét sokezres tömeg vett részt az eseményen, de a hagyomány teljes felújítása csak 1990-ben történt meg: ekkor már lehetett körmenetet tartani, zászlókkal, keresztekkel, s új elem is megjelent a búcsú szertartásrendjében: a csángó mise. 1993-tól, a Duna TV közvetítésétől kezdődően a zarándokturizmus is elindult, s a résztvevők nagy száma miatt már nem a kegytemplomban, hanem a szabadtéren tartják a szombat délutáni nagymisét. Itt 1996-ra készült el a Hármashalom-oltár (Makovecz Imre irányelvei alapján), és ismét a ferencesek lettek a szertartásrend szervezői.
A Csíksomlyói búcsú így vált egyre gazdagabb szimbolikus jelentésekkel teli ünneppé: a Segítő Máriával, a Szentlélekkel való találkozás egyházi alkalmává, a székelyek identitását kinyilvánító, a nemzeti összetartozást bizonyító és erősítő közösségi eseményévé, s az utóbbi években a világ összmagyarságának találkozóhelyévé, ahol az egyházi szimbólumok mellett már a nemzeti jelképek használata is megjelent.
