Milyen népi hagyományok, hiedelmek kötődnek a farsangi szezonhoz? – Válogatás a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményéből

Mit ünneplünk a hagyomány szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony napján?

A római katolikus vallási előírások szerint ez a nap, február 2.-a – a kis Jézus születése után 40 nappal – Jézus bemutatásának az ünnepe. Ekkor szentelték az Úrnak az elsőszülött fiúgyermeket.

Katolikus falvakban gyertyát szenteltettek ezen a napon a templomban. A szentmise ezzel kezdődött, majd gyertyás körmenet következett. A méhviaszból készült gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. Már az ókeresztény kortól Krisztus jelképe: a gyertya viasza Krisztus emberi természetére, fénye istenségére emlékeztet: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. Jelképes tartalma ezért igen gazdag: egyszerre szimbóluma a halandóságnak és az örök életnek (örök világosságnak) – s megszenteltették, hogy az isteni Fény kiáradjon és eltöltse az embereket is.

Templomból kijövő szlovák gyerekek gyertyaszentelőkor – Csömör (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) Gönyey Sándor felvétele, 1937.

A hagyományos magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertyát nagy becsben tartották. Hazatérve a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve, „felöltöztetve” – a falra helyezték, s nagyobb ünnepeken vagy szükség esetén vették elő. Vihar, villámlás és jégeső ellen meggyújtották, tavasszal a gyümölcsfákat is megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek. Az újszülött mellett világított keresztelésig – nehogy a pogány gyermeket kicseréljék a gonosz szellemek. A súlyos beteg mellett is gyertyát égettek, s szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy annak fénye világítsa útját: a szentelt gyertya tehát bölcsőtől a koporsóig elkísérte az egykori embereket.

A kicsi gyerekeket nagyanyjuk, anyjuk tanítgatta keresztet vetni, imádkozni. A Miatyánkat, Üdvözlégyet, a reggeli és esti imádságot tanulták meg először, az asztali áldást pedig közösen imádkozta a család. Misére a gyermekek ötéves koruktól jártak. Így fokozatosan belenőttek a vallás ismeretébe, a szertartások gyakorlásába.

De ehhez a naphoz időjárás- és termésjósló hiedelmek is kapcsolódnak. Legismertebb a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap, s a medve meglátja árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg. A népi megfigyelés szerint, ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik, ha pedig esik a hó, fúj a szél, nem tart sokáig a tél. Az egykor ismert rigmus szerint: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az isiket szedd elő!” – azaz még fűteni kell.

Nádvágás

A férfiak testi-lelki erejét próbára tevő, nehéz fizikai munkák körébe tartozott a régi világban a nádvágás. Nemcsak izomerejüket vette igénybe, hanem a dermesztően hideg vízzel is meg kellett küzdeniük: ha nem volt jég, akkor térdig a vizes tőzegben vagy a vízben állva kellett dolgozniuk. Nagyobb tavakra azonban csak erős fagyok után lehetett rámenni biztonságosan: ha legalább tíz centi vastagra nőtt a jégpáncél. Ezért a téli kitartó hideg hetek (akár novembertől februárig) alkalmasak a nád betakarítására.

A gyorsan terjedő és sűrű növésű értékes növény hazánkban az ország egész területén nőtt (sík- és dombvidéken, tavak, lápok, holtágak környékén), kézi betakarítása azonban nagy odafigyelést igényelt. A méternyi nyélre erősített, 26-28 cm hosszú kaszapenge, éles nádvágó könnyen balesetet okozhatott, fölhasíthatta a ruhát, cipőt, hiszen munka közben hullott nyakuk közé a magas nádról a hó is, bőrig áztatva ruhájukat.

A művelet így zajlott: bal kézzel összenyalábolták a nádat, jobbal pedig, az éles szerszámmal a növény tövét vágták, majd kirázták belőle a gazt, hogy szép tiszta legyen. Lefektették szép sorjában a learatott rendet; végül kévébe kötötték, így szállították haza. Otthon kúpokba rakták.

Nádvágás – Hortobágy (Hajdú megye) Haranghy György felvétele, 1919.

A nádvágás jó kereseti lehetőség volt a szegény embereknek, hiszen vásárokba, eladásra is vitték a nádat, amellett, hogy saját háztartásukban is értékes anyagnak számított. A különböző vastagságú és minőségű nádból más-más készült, s minden ízét hasznosították. Fás törzséből kosár, kerti szék, tárolóedények, láda, árnyékolók, kerítéstakarók, komplett háztetők készíthetők. Utóbbi kedvező tulajdonságokkal bír, ugyanakkor gyúlékony. A megtisztított nád egy részét a vakolat alá használták jó hőszigetelő tulajdonsága miatt.

Szűcs Sándor A puszta utolsó krónikása c. írásában hosszasan sorolta, mi minden készült belőle egykor. Nemcsak a ház fala, teteje, hanem kéménye is, és kemence, a szövőszék bordája, csigacsináló, sajtrács, seprű, az udvar kerítése, a kút bélése és kávája, a bölcső és koporsó feneke, pásztorkunyhó, karám és hodály; a pákászok tutajt, kést, villát, s még hidat is ügyeskedtek belőle. A nádbuzogány pihéjével töltötték meg a szolgalegények és beszállásolt katonák párnáját. A girbegörbe növésű, korhadt nád pedig tüzelőként szolgált: a náddal fűtött kemence gyorsan bemelegítette a házat hideg, téli napokon.

A vízszabályozás előtt a nád aratása szabad felhasználású volt, ezt követően azonban szigorúan szabályozták (az uradalmaknál pl. felesben, máshol öt kévéből kettőt kértek bérbe). A nádvágás a növény megújulása és a víz minőségének javítása szempontjából is hasznos, ugyanakkor a nádtelepek korlátlanul nem irthatók, hiszen fontos szerepet töltenek be az élővilágban. Különböző állatfajoknak adnak otthont, a kevésbé ismert hengeres és gyűrűsférgeknek, piócáknak, s kedvelt hazai madarainknak.

„A szárakon nádirigó fészkel, itt él a kócsag, a kanalas gém, a guvat és a kis vizicsibe. Nyár végén a nádasokban időznek a füsti fecskék csoportjai, de seregélyek is megfordulnak itt, télen pedig a kék cinege jár élelmet keresni a nádszálak közé.”

Fonalmosás

A hazai önellátó, falusi háztartások nélkülözhetetlen növénye volt évszázadokon keresztül a kender és a len. Ezek feldolgozott rostjaiból, fonalaiból készítették nemcsak a családtagok alsó- és fölső ruházatát, hanem a lakás és a gazdaság fontos textíliáit is. Lenből a finom-, kenderből a vastagabb, erősebb vásznak készültek. Előállításuk rendkívül munkaigényes, hosszadalmas és sok türelmet igénylő női feladat volt (férfiak a vetést végezték, s később a fonalkötegek hazaszállításában segédkeztek).

Mindkét növény a legjobb minőségű földet igényelte, s alapos művelést: kétszer, sőt háromszor megszántották, majd simára boronálták, kétévenként trágyázták. A kender magját sűrűn szórták el, hogy hosszúra és vékonyra nőjön a szála. A mag nyolc-kilenc nap alatt kelt ki, s amikor a növény színe júliusban zöldből sárgára váltott (kivirágzott), kinyűtték: gyökerestül kitépték. Ezután kévékbe kötötték, szárították, kiverték, majd (az időjárástól, a víz hőmérsékletétől függően) egy vagy két hétig áztatták, hogy a szár külső részén lévő rostok meglazuljanak, és leváljanak a belső, fás szövetről. Áztatás után szép tisztára mosták és gondosan megszárították.

Ezután következett az első törés, amikor a megtört kenderszárak rostjai közül kihullottak apró darabokban a fölösleges, kemény részek (a pozdorja). A második törés, finomabb tisztítás szerszáma a tiló volt, melyet a gerebenezés követett – ekkor keletkezett a szösz, melyet összekötözve tároltak a kerti munkák befejezéséig. Késő ősszel vették elő, amikor guzsalyra vagy kerekes guzsalyra (rokkára) helyezve orsóra tekerték a kész fonalat, legtöbbször a fonóban. Végül motollán tekerték (mérték), s tél végén hamus lúgban kifőzték, majd alaposan kimosták – otthon vagy a folyók, tavak jeges vizében (a képen ezt a műveletet látjuk). Ekkor férfiak is segítettek a fonal-kötegek facsarásában és hazaszállításában.

Fonalmosás a jégen vágott léken – Tunyog (Szatmár megye) Luby Margit felvétele, 1928.

Tánctanítás

A korabeli közösségek tagjai számára az ének és tánc „nyelve” – rejtett szimbolikái, ezek ismerete és biztos tudása – nélkülözhetetlen volt, ezért az ünnep tanulása is ugyanolyan fontos volt a felnövekvő nemzedék számára, mint a hétköznapi munkafolyamatok elsajátítása. A gyermekek állandó jelenléte a közösség hétköznapjaiban és ünnepein magától értetődő volt, mint ahogy az is, hogy a nagyobbak feladata és kötelessége a kisebbek tanítgatása.

A lakodalomba már a járni tudó kicsiket is elvitték, hiszen a meghívás mindig az egész háznak szólt. A farsangi mulatságoknak is részesei, szemtanúi voltak, s amikor sor került rá, a táncban is részt vettek, a kicsik egymással járták, a nagyobbak karikába összefogódzva, a nagylányoknak pedig a legények közül akadt táncosuk. A lányok számára igen fontos volt ezért, hogy kicsi koruktól ismerjék: figyeljék és tanulják a lépéseket, s minél jobb, ügyesebb táncosok legyenek. Ha valaki nem is volt a legszebb lány a faluban, de fürge lábú, könnyű léptű volt a táncban, előnyt jelentett számára.

A lányoknak már a ruhadarabok megfelelő felöltését is tanították, a bő szoknya, a derékig érő, szűk pruszlik viselését, melyek megkövetelték az egyenes tartást, a ringó, ütemes járást, a táncban pedig a gyors pörgést, forgást. Mindezek nemcsak a mulatságban, táncban voltak fontosak, jelentettek számukra előnyt – kapósak lehettek a legények között –, de a jó állóképesség a hétköznapok során, a munkában is megmutatkozott. A tánclépések tanítgatását ezért nem lehetett elég korán kezdeni.

A tánc tanítása – Boldog (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) Kankovszky Ervin felvétele, 1925.

Farsang

Februárban a mezőgazdasági munkák még szüneteltek. Vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig tart a farsang – a húsvétot megelőző 40. napos böjt kezdetéig. A falusi közösségek számára ez az egyik leggazdagabb, hagyományokkal, szórakozási szokásokkal teli időszak volt: a disznótorok, lakodalmak, evés, ivás, jelmezes felvonulások ideje. Különösen az utolsó három nap: farsang farka (farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd) volt az igazi farsang!

Minden cselekvés, gesztus, elmondott szó azt a célt szolgálta, hogy a természetet befolyásolva a következő hónapok egészséget, bőséggel megáldott gazdag termést, jólétet hozzanak. Mágikus erőt tulajdonítottak a farsang jellegzetes ételének, a fánknak, s kedvelt étel volt a rétes, amelyről azt tartották, szerencsét hoz, ha jól nyúlik.

Táncba mentek ilyenkor a házasemberek (batyusbál, kosarasbál), régen a céhek, majd az ipartestületek tagjai, az asszonyok, sőt a gyerekek is. A legények, lányok táncmulatságai pedig lehetőséget kínáltak az udvarlásra, párválasztásra, hiszen a házasságkötés fontos feltétele volt a következő nemzedékek megszületésének. Ezért beépültek a szokásrendbe olyan (finomabb – vaskosabb) játékelemek, amelyekkel pellengérre állították azokat a lányokat, akik még nem mentek férjhez. Vénlánycsúfoló volt a tuskóhúzás, kongózás, szűzgulyahajtás, állakodalom.

A farsangi menet résztvevői – középen a maskarások, előtérben a nézelődők – Baja, Bács-Bodrog m. 1906. körül. Ismeretlen fényképész felvétele.

A fonóházakban minden este zajlott valamilyen vidám esemény, énekeltek, táncoltak, vagy valamilyen többszereplős játékot adtak elő. A 15. századtól ismeretesek az álarcos, jelmezes, maszkos alakoskodások, dramatikus játékok: halottas, lakodalmas, betyárjátékok, melyeknek legszórakoztatóbb alakjai a zsánerfigurák voltak: a koldus, kereskedő, borbély, kovács, cipész, üstfoltozó, drótos tót, betyár. De gyakran szerepeltek állatalakoskodók, közöttük legkedveltebbek a medve-, kecske-, gólya- és a lóalakoskodók voltak. Nagyobb falvakban, mezővárosokban falufeljáró meneteket, felvonulásokat tartottak (tikverőzés, álesküvő, dőrejárás, bakkuszjárás, remélés, álbírósági tárgyalás, farsangi halottas játék). Itt is a falvak jellegzetes alakjai vagy a falvakat járó vándorárusok voltak a szereplők.

A maskarások farsangi menetben – Baja, Bács-Bodrog m. 1906. körül. Ismeretlen fényképész felvétele.

Mohácson farsangvasárnap reggelétől húshagyókedd estéjéig tart a busójárás – a gyermekek farsang utolsó csütörtökjén öltöznek maskarába. A mulatozások "húshagyókeddig" tartottak.  A természetben, a természet szoros közelségében élő közösségek számára a legrégibb időktől a tél utolsó napjai igen félelmetesek voltak, amikor rövidek a nappalok, hosszúak az éjszakák – a Nap elgyengül, a gonosz szellemek pedig életre kelhetnek. Az ijesztő jelmezekkel, zajos mulatságokkal a telet, hideget, halált igyekeztek elűzni.

A farsangi köszöntők, dramatikus játékok – a kimondott szó varázserejébe vetett hit alapján – nemcsak a szórakozást, adománygyűjtést szolgálták, hanem az egyén és a közösség életének sikerét igyekeztek befolyásolni mágikus úton. A gonoszűző, termésvarázsló, időjósló napokon a Mura-vidékén például ilyenkor is megveregették a gyümölcsfákat, hogy jól teremjenek. Ekkor kell mákot vetni, hogy ne legyen férges. De az időjárásból is jósoltak a következő év termésére, termékenységére.

Jászdózsán úgy tartották, ha húshagyókedden csillagos az ég, sok tojás lesz abban az évben. Berettyóújfalun a húshagyókeddi napsugár a bő esztendőre mutat. „Farsang farka” harmadik napján az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal: a "farsangtemetéssel" vagy "téltemetéssel" búcsúztatták az elmúlt vidám heteket.

Néprajzi cikksorozatunkkal minden hónapban jelentkezünk. Előző cikkünk ide kattintva olvasható.