MAGYAR DIÓFAJTÁK A magyar diótermesztők többsége telepítéskor a hazai fajtákat részesíti előnyben. Nem alaptalanul, mivel ezek alkalmazkodnak legjobban ökológiai viszonyainkhoz. Az utóbbi években szaporítóanyag hiány lépett fel, amit külföldi behozatallal kívánnak pótolni, ami számos kockázatot rejt magába. A dió alkalmazkodó képessége csekély, ezért bír nagy jelentőséggel valamennyi országban a nemzeti diónemesítés. Hazánkban az 1910-es években kezdődött meg a céltudatos fajtahasználat. A Franciaországból nagy mennyiségben behozott diószemeket elvetették, a kikelt egyedeket az ország különböző részeire ültették ki. A próbálkozás kudarcba fulladt, szinte valamennyi növény elpusztult. 1950-től vett újabb lendületet a hazai diónemesítés a kárpáti rassz hazai populációjának módszeres vizsgálatával. Főbb nemesítési célok voltak: kései fakadási idő (fagyveszély, termelésbiztonság), nagyobb arányú oldalrügy képzés (termésmennyiség növelés), korábbi termőre fordulás (kedvezőbb tőkemegtérülés), zárt varratú termés (gépi betakarításhoz való megfelelőség), piacosság (világos szín, finom mintázat, kedvező héj-bél arány, világos ízletes magbél), ellenálló képesség az ökológiai tényezőkkel (szárazság, téli fagyok stb.), kórokozókkal (Xanthomonas juglandis, Pseudomonas syringae) és a kártevőkkel (almamoly) SZEMBEN. (piacosság), Az 1970-es évektől a keresztezéses nemesítés váltotta fel a tájszelekciót. Apai szülőként az Észak-Amerikában előállított Pedro fajtát használták fel. Előnye a bőséges oldalrügy képzés és a világos szín. A Milotai 10-es és az Alsószentiváni 117 fajtákkal végzett keresztezés eredményeként három fajta került elfogadásra: Milotai bőtermő, Milotai kései és az Alsószentiváni kései, kettő (Milotai 10-37 és Alsószentiváni 17-15 /Bonifác/) minősítése jelenleg is tart. Az új nemesítéssekkel kiegészített fajtasor már 5 hetes érési időszakot ölel fel.