Aki most összerezzent ne tegye, mert ugyan hazánkban is élnek viperák, de az elmúlt 60 év alatt mindössze két alkalommal okozott marásuk halálos balesetet. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint azonban világszerte, évente körülbelül 5,4 millió embert marnak meg mérges kígyók, ebből 80-138 ezer eset végződik az érintett halálával.

Kispikkelyű tajpán – fotó: XLerate/Wikimedia

A kispikkelyű tajpán rendelkezik a legerősebb méreggel

A világon sokféle kígyó létezik, – becslések szerint több mint 2900 kígyófaj él, ezek közül nagyjából 700 faj méregtermelő. Emberre körülbelül 250 faj jelenthet veszélyt, némelyik mérge semmilyen veszélyt nem jelent az emberekre, viszont olyanok is akadnak szép számmal, amelyek harapása akár percek alatt végezhet velünk.

A Live Science cikke szerint mind közül a kispikkelyű tajpán (Oxyuranus microlepidotus) rendelkezik a legerősebb méreggel. Ezek a Dél-Ausztráliában és Queenslandben őshonos hüllők jellemzően 1,8 méter hosszúra nőnek, és a mérgükből nagyon kevés is elég lehet ahhoz, hogy a zsákmányállattal vagy az emberrel végezzenek.

Annak ellenére, hogy rendkívül veszélyesek, viszonylag kevés halálesetet okoznak, mert szerencsére az emberektől távol eső területeken élnek, így csak nagyon ritkán kerülnek kapcsolatba velük. Ezért szokták azt mondani, hogy nem a legerősebb mérgű, leghalálosabb fajok a legveszélyesebbek, hanem azok, amelyekkel viszonylag gyakran találkoznak az emberek, így a legtöbb halálos marást a viperák és a kobrák okozzák.

A kispikkelyű tajpán jellegzetessége, hogy akkor támad, amikor veszélyben érzi magát, a mérge hialuronidázt is tartalmaz, ami egy olyan enzim, amely felgyorsítja a toxinok felszívódását az áldozat testében, sokkal halálosabbá téve azokat.


Eddig alábecsülték a kígyómarások számát

A végzetes kígyómarások lényegesen nagyobb egészségügyi problémát jelentenek, mint ahogy azt korábban gondolták. A kígyómarások áldozatai ugyanis gyakran el sem jutnak a kórházba, mert vagy túl messzire kellene utazniuk, vagy a kezelés túl drága. Ráadásul egyes vidékeken nagyon kevés a készleten tartott és elérhető ellenanyagok száma is.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslései szerint évente mintegy 5 millió ember szenvedhet kígyómarást – ezekből háromszázezer eset végződik tartós károsodással és  százezer halállal. Egy 2011-ben megjelent tanulmány szerint Indiában évente 46 000 ember hal meg kígyómarástól, a hivatalosan nyilvántartott kétezerrel szemben.

keresztes vipera

Keresztes vipera (Vipera berus) – fotó: Shutterstock

Mi a helyzet nálunk?

Hazánkban összesen két mérgeskígyófaj él: a 60-90 centiméteres keresztes vipera (Vipera berus), és a némileg kisebb, 40-50 centiméteres rákosi (parlagi) vipera (Vipera ursinii rakosiensis). Ritka és védett állatfajok, a keresztes vipera eszmei értéke 50 ezer forint, a rákosi viperáé 1 millió forint.

A keresztes vipera eurázsiai elterjedésű faj, Magyarországon elsősorban a Zempléni-hegységben, a Tiszaháton és Délnyugat-Magyarországon (Somogy és Zala vármegye bizonyos területein) él. Kisebb rokona kizárólag a Hanságban és a Kiskunságban fordul elő, de mára nagyon megfogyatkozott az állománya. A két faj közül a keresztes vipera marása után fordulhat elő súlyos mérgezés, míg a rákosi vipera marásánál az esetek döntő részében csak helyi tünetek kialakulására lehet számítani, amelyek sok esetben orvosi kezelés nélkül is elmúlnak.

Magyarországon a keresztes viperák által okozott marás évente hozzávetőlegesen 3-4 eset fordul elő, sokszor évek telnek el baleset nélkül, tükrözve az állományok alacsony egyedszámát.

Más mérgeskígyófajokhoz hasonlóan a keresztes vipera sem pazarolja a mérgét, ezért marásainak jelentős hányada (10-20 százaléka) nem okoz sem lokális, sem szisztémás tüneteket – ezek az úgynevezett száraz marások. Sokszor csak igen kevés méreganyagot juttat be egy marás alkalmával, ez csak helyi tüneteket – ezek a riasztó marások. Napjainkban már a halálos kimenetelű keresztes vipera marások száma  igen alacsony a fejlett kórházi ellátásnak és a rendelkezésre álló ellenszérumoknak köszönhetően.

parlagi vipera

Rákosi (parlagi) vipera (Vipera ursinii rakosiensis) – fotó: Shutterstock

Idén nyáron több mint 200 rákosi viperát engedtek szabadon

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) adta hírül nemrég, hogy két nemzeti park összesen öt élőhelyére több mint 200 rákosi viperát engedtek szabadon.

A fajmegőrzési program részét képeziKunpeszér és Kunadacs határán működő Rákosivipera-védelmi Központban zajló munka: az itt született és nevelkedett kígyók az ivarérett kor elérése után, a nekik létrehozott és fenntartott fokozottan védett élőhelyekre kerülnek ki.  Fontos szerepet játszanak ezzel az ott élő állományok megerősítésében és genetikai sokféleségének megőrzésében, a populációk hosszú távú fennmaradásában.

A nyáron összesen 201 rákosi vipera kerülhetett ki a természetbe:

  • a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban összesen 52 kígyót (27 nőstényt és 25 hímet) engedtek szabadon, közülük három egyedet rádiótelemetriás jeladóval is elláttak, hogy monitorozni tudják őket. Mivel az 5 gravid (vagyis vemhes) nőstény a kibocsátás után néhány héttel utódokat is a világra hozott, így további kb. 50 kisviperával nőtt a területre kikerülő egyedek száma.
  • a Kiskunsági Nemzeti Parkban három élőhely összesen 149 (közülük 3 jeladóval ellátott) rákosi viperával lett gazdagabb. Itt 79 nőstény és 70 hím kezdhette meg az ismerkedést az élőhelyekkel. Az itt elengedett 8 gravid nősténytől további 80 kisvipera születhetett ezeken a területeken.

A program indulása óta eltelt csaknem 20 év során összesen 907 rákosi vipera került 11 természetes élőhelyre, amelyek közül 4 a Hanság, 7 pedig a Kiskunság védett gyepein található. Mindezt a rákosi vipera hazai természetes populációjának drasztikus csökkenése indokolta. A kígyók tenyésztése korábban 10, különböző élőhelyről befogott egyeddel indult, ma már mintegy 700 vipera él a Központban.  Az itt nevelt kígyók nagy száma lehetőséget ad arra, hogy a faj visszatelepíthető legyen azokba a régiókba, ahonnan az intenzív mezőgazdálkodás miatt kiszorult.

A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) a nedves és száraz gyeptípusok alkotta réteket, legelőket kedveli. A téli időszakot hibernált állapotban vészeli át dombhátakban lévő rágcsálójáratokba húzódva.