A férfi több évtizede dolgozik azon, hogy a Kárpát-medence egykori állatállományai ne tűnjenek el nyomtalanul. Szenvedélye gyerekkorából fakad: állatkerti szakkör, biológiai társasági tagság, majd 2010-től szürkemarha-gulyák gondozása és tenyésztése. Mentora Bodó Imre, az Állatorvostudományi Egyetem professzora volt, aki a Hortobágyon az 1950-es években életét kockáztatva mentette meg a magyar szürkemarhát a szovjet fajtákba való beolvasztástól.

– A gulyások a nádas közé rejtették a bikákat, mint a török időkben. Így maradhatott fenn a szürkemarha, és ezzel egy darab a magyar történelemből is – meséli Czéher.

A feledésből visszahozható állományok

A szakember szerint a magyar és a velünk együtt élő népek ősi, parlagi állományainak kétharmada sohasem lett fajtásítva, mégis világszínvonalú volt a maga korában.

Ezek között találjuk például:

  • a Czindery-lovat, Európa egykori legjobb versenylovát,
  • a székely kislovat, a hajdani legjobb kocsilovat,
  • a szalontai sertést, amelyről a „baconszalonna” elnevezés származik,
  • vagy a sváb cikta juhot és a sváb–magyar májzli (indexképünk) nevű kopasz munkakutyát.

– Legalább száz ilyen típus létezett, s ma is akad közöttük olyan, amely újra köztenyésztésbe vonható lenne – hangsúlyozza Czéher György.

cikta juh

A cikta az egyik legritkább juhfajta a világon, egyike a védett magyar háziállatoknak – Fotó: Facebook

A génmentés új alapokon

A Porta Carpathica Egyesület 2011-ben indított el egy átfogó programot, amely a génmegőrzést kiterjeszti az ősi, nem fajtásított állományokra is.

A cél: létrehozni egy államilag támogatott génmentési munkacsoportot, amely kutat, felkutat, ment és visszahonosít.

Nemcsak génbankokra van szükség, hanem élő-skanzenekre is. A jószágot nem laborban, hanem ott kell megőrizni, ahol született: a tájban, amelyhez alkalmazkodott

– mondja Czéher.

Szerinte a jelenlegi magyar állattenyésztési szabályozás ipari tartásra kényszeríti az ősi fajtákat, miközben ezek extenzív körülmények között, legelőkön, természetes tájgazdálkodásban érzik jól magukat.

Amikor a történelem és a genetika találkozik

A génmentés során nemcsak DNS-vizsgálatok, hanem történeti források is segítik a szakembereket.

Régi festmények, szobrok, leírások, levéltári fényképek alapján azonosítják, mely tájegységhez kötődött egy-egy állattípus.

– A kultúrtörténet is genetikai forrás – mondja Czéher, aki szerint ez a szemléletváltás elengedhetetlen: nemcsak a gének, hanem a tartási, takarmányozási és viselkedési minták is az örökség részét képezik.

Ló, ami télen kifehéredik

Egyik génmentő expedíciójuk során Gyimesben találtak egy lovat, amely télen kifehéredik. Ezt a különös tulajdonságot már egy 1939-es tanulmány is említette – a hadsereg azért nem rekvirálta, mert a fehér lovakon csak tisztek ülhettek.

– Ez is mutatja, hogy a kultúra és a genetika összefonódik – teszi hozzá.

Őshonos törvényre van szükség

Czéher szerint külön jogszabály kell az őshonos állatfajták védelmére és tenyésztésére.

– Sok civil közösség dolgozik szenvedélyből, de intézményes háttér nélkül. Kellenek jogászok, biológusok, állatorvosok, néprajzosok, akik együtt dolgoznak – ez lenne az igazi génmentési hálózat – mondja.

Ha a fiatal gazdák támogatásának csupán tíz százalékát erre fordítanák, tíz év alatt több mint kétszáz kísérlet indulhatna, és 50 sikeres visszahonosítás is reális lenne.

Élő skanzenek a jövőnek

A program végső célja, hogy minden vármegyében létrejöjjön egy tangazdaság, ahol a helyi őshonos állatok a korabeli tartási módszerekkel élhetnek tovább.

– Nemcsak génbankokat, hanem élő örökséget kell őriznünk. Mert ezek az állatok nemcsak múltunk, hanem jövőnk részei is – zárja gondolatait Czéher György.

Forrás: Demokrata

Indexkép: WeloveDogz