A július a nevét a naptárreformot végrehajtó Julius Caesarról kapta, aki ebben a hónapban született. A nyár legmelegebb hónapja, sokszor a szélsőséges időjárás jellemzi. A pitypangpelyhes mezőkön, hársillatú fák között járva, amikor „Lombok között bujkál a fény, zöld láng lobog a fák hegyén” /Kálnoky László/, „Tüzeket raknak az égi tanyák…”, /Juhász Gyula szavaival/, s perzsel a nyár, tombol a hőség, máskor viharok tépik a fákat – az év a Gergely naptár szerinti hetedik hónapban jár.

A természet bőséggel ontja gyümölcseit, terményeit – ezért is nevezték régen a székely naptár szerint Áldás havának: gazdag betakarítást remélve várták a gazdák ezt az időszakot a tavaszi munkákat követően. Mások „kaszasuhintó július”-ként jellemzik a hónapot, hiszen ekkor zajlanak a legfontosabb gazdasági munkák: az aratás, cséplés, gyümölcs- és zöldségbetakarítás. Ezekhez kapcsolódnak a hónap jeles napjai is.

Július 2.: Sarlós Boldogasszony napja

Péter-Pál napjához hasonlóan ezt a napot is az aratás kezdőnapjaként tartották számon. Az ünnep elnevezése arra utal, hogy régen az asszonyok sarlóval arattak. Bár sok helyen csak a nyitó szertartást tartották meg, ténylegesen másnap láttak munkához. A római katolikusok az áldott állapotban lévő Mária Erzsébetnél tett látogatásáról emlékeztek meg ezen a napon, s Boldogasszonyban a várandós anyák, szegények, betegek és elesettek oltalmazóját tisztelték. Időjósló nap is volt: a régi megfigyelések és hiedelem szerint – mint Medárd napján – ha ezen a napon esik, negyven napig fog esni. Szokás volt ezen a napon búcsút tartani.

Július 13.: Margit napja

Sokfelé Mérges Margitnak csúfolták ezt a napot, mert sokszor esőt, zivatart hozott, és megzavarta az aratást.

Július 15.: Henrik napja

A vallásos hívek a tizenkét apostolra emlékeztek ezen a napon. „Apostolok oszlása” – mondogatták, ha mennydörgés támadt, remélve, hogy az égiháború szétoszlik, és folytathatják az aratást. Szlavónia református községeiben (Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Rétfalu) a háziasszonyok próbaképpen ezen a napon sütötték az új lisztből az első kenyeret.

Július 20.: Illés napja

Az ószövetségi próféta napján a megfigyelések szerint gyakoriak a viharok. Mennydörgéskor úgy tartották, Illés szekere zörög (a Szentírás szerint Illés próféta tüzes szekéren ment föl az égbe). A mezőn ezen a napon munkatilalom volt, nehogy villám csapjon valakibe a szabad ég alatt. Az Ormánságban a varrás is tilos volt, mert azt tartották, akin Margit vagy Illés napján varrt ruha van, abba belevág a villám. A hónap viharos időjárására utal az Újkígyóson és Doroszlón is emlegetett szólás: „Illés meg Jakab Annát kergeti”. A lehulló esőnek sem örültek: „kiluggatja a diót, meg a mogyorót”.

Július 22.: Mária Magdolna ünnepe

A vallási hagyomány szerint a bűnös életből megtért Mária Magdolna hajával Krisztus lábát törölgette – ennek nyomán régen szokás volt a lányok hajából egy keveset levágni, hogy az még hosszabbra nőjön. Időjárásjóslás is kötődött a naphoz, úgy vélték, ezen a napon esnie kell az esőnek, mert Mária Magdolna siratja bűneit. Szépségvarázsló nap is volt, az ekkor levágott leányhaj varázserővel bírt.

Július 25.: Jakab napja

A régi magyar (katolikus) naptár szerint a hónap róla kapta a nevét (Szent Jakab hava). Jakab az első vértanúhalált szenvedő apostol volt, aki a zarándokok, búcsújárók, utasemberek, hajósok vándorbottal, tarisznyával ábrázolt védőszentje. A népi megfigyelések szerint ekkorra le kellett aratni a zabot, mert amit kint hagynak, elvész. Ilyenkor szedik ki a fokhagymát is. A szőlőművelők számára is fontos ez a nap, hiszen megszűnik a hajtások növekedése, megindul a fürtök fejlődése: a bogyók növekedni és „tarkulni” kezdenek, indul az érés, édesedés, itt a fürtzáródás időszaka. Jakab nevét a növények között is megtaláljuk: július végén érik a jakabalma s a Székesfehérvár környékén termő jakabszőlő – ez a szintén korán érő fajta. Bálint gazda szerint egyes helyeken úgy tartják, hogy

„Jakab beszenteli a gyümölcsöt”: vagyis ami addig a fákon maradt, az be is fog érni.

A madarakra és aprójószágokra vonatkozóan is volt megfigyelés. Jászdózsán azt tartották: a Jakab-napra kelt csirkék gyorsan nőnek. A réteken tovább szólnak a fürjek, a fogolykakas cserregve szólítja riadt párját, búgnak a vadgerlék, a kakukk kiáltását azonban ebben a hónapban halljuk utoljára. Az énekes rigók is elhallgatnak.

A nap időjárásából a várható téli időjárásra lehetett jósolni: „ha ezen a napon derűs az idő, jó gyümölcstermés lesz”. Székesfehérváron úgy tartották, „ha ilyenkor sok a fehér felleg, akkor télen sok hó lesz”. „Ha a hangyák menetelnek, nagy hidege lesz a télnek”.

Július 26.: Szent Anna napja

Szűz Mária édesanyjának névnapja, ünnepe volt. A bibliai név jelentése: „Isten kegyelme”, "könyörület"; „kedvesség”. Ő volt a példája az anyák önfeláldozó szeretetének s az asszonyi gondoskodással összefüggő foglalkozással élőknek. A betegek, betegápolók, haldoklók, özvegyek, a házasságban élők, gazdasszonyok pártfogója volt, a meddő, az áldott állapotban lévő és szülő nők, de a bányászok, hajósok, asztalosok, szabók védőszentje is a középkor óta. A katolikus asszonyok hozzá könyörögtek gyermekáldásért. Az ország több pontján a meddő asszonyok ezen a napon böjtöltek, s bizonyos asszonyi munkáktól (fonás, szövés, varrás) való tartózkodással kérték oltalmát párkeresés, szülés, házastársi és családi problémák esetén.

A Teleki-kódex szerint keddi napon született, e napon szülte Máriát, és kedden halt meg, július 26-án. A régi vallásos hagyományban a hét napjait egy-egy patrónushoz kötötték. Szent Annát a Kedd asszonyaként tisztelték Szeged környékén. (Kedd egykor a kezdet napjának számított: minden lényeges tevékenységbe kedden fogtak.)

Szent Anna tiszteletére több településen építettek kápolnát, templomot, s ezeknél a névnapján búcsút tartottak. Az Árpád-kortól kezdődően a népszerű női nevek közé tartozik Magyarországon.

Bizonyos munkák elvégzésének határnapja is ekkor volt: Anna-nap előtt egy héttel kell kiszedni a hagymát Drávaszögben, Medvesalján, mert akkor tovább eláll. Ha ekkor jó idő volt, megkezdték az „annabab" szedését, a kender nyüvését (a kender töve is Anna napján szakad meg).

Júliusi népi mondóka:

Esős Illés rossz,
mert áldást nem hoz.
Jakab napja vihart szül,
Magdolna sárban csücsül.
Anna asszony reggele
már hűvös, ne játssz vele.
Mihelyt a pók széttépi hálóját,
Jön a felhő, s rögtön tartós esőt ád.

A népi megfigyelések legtöbbje a gazdaság – a termés, termények – várható alakulását befolyásoló tényezőre, az időjárásra vonatkozik, illetve a két tényező összefüggésére. Fontos jellemzője a hónapnak, hogy ekkortól a nappalok rövidülnek.
szüret

Paradicsomszüret – Rákospalota, Pest m. – Gönyey Sándor felvétele, 1930 körül

Az utóbbi évtizedekben a paradicsom egyre nagyobb szerephez jut a hazai táplálkozásban. Ez a fontos zöldségnövény is Közép- és Dél-Amerikából származik, s a 18. század második felében Magyarországon még főúri és polgári kertekben dísznövényként ültették. Jelentősebb termesztése 1880 körül kezdődött Budapest környékén, s a főváros lakosságának növekedésével erősödött. Mogyoród, Fót, Rákospalota, Dunakeszi településein kezdetben zöldségeskertekben, kisebb parcellákon a szegényebbek foglalkoztak nevelésével, később azonban már a tehetősebb, birtokos parasztság is ültette.

A két világháború között a kerti termesztést fölváltotta a melegágyi palánták áttűzdelésével folytatott szántóföldi termesztés. A nagyüzemi konzervgyártás és az exportlehetőségek által nőtt népszerűsége, így az Alföld további területein – Kecskemét és Nagykőrös –, az 1930-as évektől pedig Hatvan környékén is termesztették.

Munkaigényes növény: a palántanevelést, majd kiültetést követően fejtrágyázás, öntözés és gyomirtás is szükséges a megfelelő termés eléréséhez. A piacra termelők karózták és kötözték a növényt, a konzervipar számára azonban más műveléssel és nagy táblákon termesztették. A szüretelést nagy gondossággal kellett végezni a paradicsom sérülékenysége miatt. Kezdetben csupán ételízesítésre és sűrített állapotban használták, majd az első világháborút követően kezdték nyers fogyasztását – elsősorban salátaként.
aratás

Aratás – Debrecen, Hajdú m. – Haranghy György felvétele, 1919.

A gabona, az „élet” betakarítása a családok számára a legfontosabb tevékenység volt. Péter-Pálra szőkül (érik be) a búza, akkor kezdődhetett az aratás. Aratni csak a búzát szokás, a többi gabonát levágják. Nem lehet sokáig várni, nehogy kiperegjen a szem. Fohászkodtak jó időért: ne essen az eső, hogy az egész évi termést épségben megóvják. A gazdák aratómunkásokat fogadtak fel, akik a munka arányában részesedést, terményt kaptak. Kora hajnalban, mikor még alig virradt, indultak gyalog a földekre, hogy még harmatot találjanak a kötélkészítéshez. A kötelet a levágott gabonából, nagy kézügyességgel kellett készíteni, mert a marokszedők ennek segítségével kötözték össze a kévéket, s ha száraz volt: törött, nem hajlott. (Az elkészített köteleket árnyékba helyezték, letakargatták, hogy meg ne száradjanak.)

Az aratást kalapemeléssel, imádsággal kezdték – mint ahogy kaszáikat, sarlóikat korábban a pappal megszenteltették. Régen az asszonyok sarlóval arattak, a férfiak kötötték utánuk a kévét. Az Alföldön azonban már a 16. századtól, a Dunántúlon, Tolnában a századfordulótól (Erdélyben még később) a sarlós aratást a kaszával történő aratás váltotta föl. Ezt a férfiak végezték, s mögöttük a marokszedő nők szedték fel sarlóval a rendet, s egy férfi kötő bekötötte a kévét (markot). Ezt a talpára állították, s mivel a kalászok fölül kissé szétálltak, a Nap kiszáríthatta. (A csomókba rakott kévék megnevezése tájanként változott – volt, ahol kereszt, csomó, kepe, kalangya, rakás volt a neve –, s a legtöbbször keresztformába rakott kévék száma is vidékenként változott 7 és 30 között).

A kévék összerakásánál arra kellett ügyelni, hogy a kalászok ne érjenek a földre, és ha esik, a csapadék zavartalanul lefolyjon a kévékről, s a szél se tegyen kárt bennük. Ezért meghatározott rend szerint helyezték el a legalsó kévét. Különös rendeltetése volt a legfelső kévének, melyet kissé megbontva helyeztek el, hogy az alatta levőket betakarja, s hogy a szél ne tehessen bennük kárt, a társaihoz kötötték. Máshol az első learatott kévéből vett búzaszálakat a jószágnak adták, hogy a betegség elkerülje őket.

Az aratás a régi világban több hétig is eltartott. Hatalmas búzatáblák voltak, a végét látni is alig lehetett. A melegben izzadtak, kisebesedett a lábuk. Pihenő kilenckor fél óra, délben egy óra volt, ilyenkor ettek, a férfiak kaszáikat kalapálták. (Ez fontos művelet volt: a régi mondás szerint: „ha nem te vered meg a kaszát, akkor ő ver meg téged”. A kasza kiverése a csorbult él rendbehozatala volt). A napszámosok, részes aratók egytized vagy tizenegyed részért dolgoztak naponta hajnali két órától este tíz óráig.

cséplés

Cséplés – Szekszárd (Tolna vm.). Ismeretlen fényképész felvétele, 1930-as évek

A 19-20. század fordulóját követő évektől leginkább már géppel folyt a cséplés és a mag tisztítása. Felfogadták, akinek cséplőgépe volt. A cséplőgazda vezetésével a cséplőbanda tagjai között szervezett munkamegosztás kellett hogy legyen: a „tüzesgépet” szakemberek, a gépész, fűtő, etető működtették, a kévehányók, szalmahordók, kévevágók, törekesek, zsákolók pedig segédmunkások voltak.

A gép körül minden munka veszélyes volt. A kévevágó vágta el a kötelet, és adogatta a kalászokat az etetőnek, aki a gép tetején állt, s a széttépett kévéket lefele fordítva a garatba dobta. Miután áthaladt a gabona a gépen, méret szerint különválogatva került ki belőle a szem, a szalma, a pelyva. A kifolyónyílásra rögzített zsákokba folyt a gabona. A megtelt zsákokat mázsálták, s rakták össze a szállításhoz – otthon hordták a padlásra. A szép szalmát kazlakba rakták, állatok almozásához használták, szegény esztendőkben takarmányozásra használták fel. A cséplőgép hátulján hullott a polyva, a kalászmaradék.

A polyva összetakarítása is – mint a cséplés egészében – nagyon poros munka volt. A cséplőgép rendkívüli figyelmet és pontos, összeszokott munkát követelt meg az ott dolgozóktól. A közös munka hevében vagy a hőség közepette elég volt egy óvatlan pillanat, fáradtság, lankadó figyelem vagy egy hirtelen szédülés – s megtörtént a baleset: a gép gyomrába esve többen kezüket, lábukat, máskor életüket vesztették. A cséplőgépbalesetek tragédiáit népballadáink örökítették meg:

„Ezörnyócszáznyócvanhetedik évbe,
Mi történt a szögedi szűrűs kertbe?
Farkas Julcsa föllépött az asztagra,
Véletlenül beleesött a dobba.
Mikor eztet Vidács János hallotta,
Elkiáltja: – Álljon mög a masina!
Az én rúzsám beleesött a dobba,
Az én rúzsám beleesött a dobba.”
(A cséplőgépbe esett lány)

mosásMosás – Tard, Borsod m. Kerékgyártó Adrienn felvétele, 1930 körül

A ruhaneműk tisztítása a fontos női munkák közé tartozott. Régen először párolták (szapulták) a mosnivalót (ld. áprilisi képünket), majd bő vízben (patakban, folyóban, kádban) mosósulyokkal csapkodva verték ki a lúgot a mosódeszkára, vagy (mint a képen látható) mosószékre fektetett ruhából – mindaddig, amíg szürkés levet nem eresztett. A 20. sz. elejétől az Alföldön és az ország polgárosultabb vidékein a ruhákat már teknőben, szappannal mosták.

Mosni nem lehetett bármikor – bizonyos napokon a szokásrend tiltotta végzését: vasárnap, egyházi ünnepeken, pénteken, Mária Magdolna és Luca napján, a halottak hetében (november első hetében) stb. A mosósulyok (más néven mosólapicka) legtöbbször egyszerű, keményfából faragott eszköz volt – de az ország bizonyos tájain (Kalotaszeg, Felföld, Dunántúl) díszes változatok is készültek: vésett, faragott díszítményekkel – szerelmi vagy jegyajándékként, illetve fiatal feleség részére. 
fürdőzők

Fürdőzők – Marcaltő, Veszprém m. – Gönyey Sándor felvétele, 1928.

Nagy folyóink vízszabályozás előtti századaiban Magyarország gazdag vízi világa Európa-szerte legendás volt, így a falusi ember számára a víz – az év bármely időszakában – a mindennapi élet részeként volt jelen. A falvak magaslatokra épültek, a laposabb részeken így az áradó-apadó folyók vizét, a visszamaradt töltések pangó vizeiben élő állatokat, rajtuk élő növényeket sokoldalúan hasznosították. A gazdálkodás erre épült, a mezőgazdaság, a zsákmányolás a vízjáráshoz igazodott. Ezért nemcsak a vízi emberek (halászok, révészek, gátőrök, vessző- és gyékényfonók) ismerték jól környékük vízi világát, hanem a többiek is, hiszen gyermekkorukban a felfedezés élményével csatangolták be falujuk határát, az életkorral növekedve egyre távolabb jutva, újabb és újabb felfedezésekkel egyre több tapasztalatra tettek szert.

A falusi gyerekek élettere tág volt és mozgalmas. Négy-öt éves koruktól már tekeregtek, a szomszédba, utcára, rokonokhoz, pajtásaikhoz mentek, néha észrevétlenül elillantak, csavarogtak. Saját megfigyeléseik kiegészültek a nagyszülők, szülők és a velük egykorúak tapasztalataival, hiszen voltak, akiket már 2-3 éves koruktól magukkal vitt apjuk egy-egy halászatra, így nagyobb tudás birtokában a többiek között vezető szerephez jutottak.

A patakok, folyók vizei, a vízpartok gyerekjátékok végtelen sorát kínálták: homokozást, csöpögtetést, várépítést, kútásást, dobálást, hajigálást, kacsázást (nyúglizást, sutyinkázást), agyagpuskát stb. Játék közben észrevétlenül ismerkedtek környezetük növény- és állatvilágával, a felhők, a széljárás változásaival, s ennek következményeivel („a keleti szél hideget, a déli meleget hoz”; tudták, mit jelent, ha a szitakötők alacsonyabban szállnak stb.). A nádból síp készült, pecanyél, tutaj vagy vitorláshajó – mindez saját, személyes, közvetlen megfigyeléseik, tapasztalásaik alapján szerzett vagy szüleiktől kapott tudás volt.

A gyermekek számára a víz – a tenyérnyi pocsolyától a nagyobb vizekig – különös vonzerővel bír. A régi falusi kisebb gyermekek a folyóparti homokos lapályba mélyített vagy vályogvető gödrökben lévő vizekkel ismerkedtek először, később belábaltak, majd megmártóztak a patakok, folyók sekélyebb vízében – a szilárd talajon állva.

Az úszás azonban külön tudomány volt, melyet legtöbbször az úszni tudó nagyobb gyermekektől tanultak meg. Ez történhetett pusztán a has alá helyezett kézzel vagy segédeszközzel: pl. két kabaktök úszóval (a két közepes méretű kabaktököt madzaggal összekötötték, s a madzagot a hónalj alatt átvetve a tök fönntartotta az úszni tanulókat). Máshol a káka szorosan összekötött száraiból gyékénnyel összeszorított tutajt a hátra vagy a has alá helyezve tanultak úszni, vagy egyszerűen a csónak oldalába vagy a lovak nyakába, sörényébe kapaszkodva próbálkoztak az úszással. Aki már tudott, hason vagy háton úszott – utóbbiak kevés mozdulattal vitették magukat a vízzel. Jó úszónak az számított az Alföldön, aki a Tiszát átúszta. De ehhez már ismerni kellett a víz sodrát, a veszélyeket rejtő helyeket. A férfiak többnyire megtanultak úszni – a nők azonban csak mosás, sulykolás vagy kenderáztatás közben mentek a vízbe – ruhástul (a meztelenkedést még egymás között is megszólták volna).

Dr. Fogarasi Klára előző cikkeit az Agroinform.hu portálról szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe.

https://www.agroinform.hu/szantofold/alig-kezdodott-el-az-aratas-de-mar-most-latszik-kozepesnel-is-gyengebb-termes-varhato-44532-001